Szimpatika – Nincs is jobb, mint félni!

A váróteremben mégis gyülekeznek, itt ücsörög Márta néni, ugye, ahogy minden héten, de itt van Jóska bácsi is, akiről még mindig nem derült ki pontosan, mi baja, ha van egyáltalán. Aztán újra megjelent dr. Shüleky Ferdinánd úr, a történész, akinek a cukra rendetlenkedik. De ekkor betoppan Lilla nővér is, most mintha kicsit elgyötört volna, a haja is csak lóg fáradtan, unottan, a szája sincs kirúzsozva a maszk alatt, de azt úgyse látja senki.

– Mondja, Lillácska, minek viseli a maszkot? Hisz a nővérek mind be vannak oltva, nem?

Lilla nővér megdermed egy pillanatra, és néz Márta nénire kerek szemmel. Néma csönd. Aztán életre kel, kicsit megrázza magát, a haját is végigsimítja, majd így szól:

– Nem is tudom. Talán, hogy példát mutassak.

– Úgy megszokta, hogy már meztelennek érezné magát nélküle, ugye! – nevetgél Jóska bácsi.

– Sokan valóban megszerették – szól hozzá Shüleky úr –, mert elrejti az arcot. Olyan ez, mint az álnéven írás, bármit lehet, még gorombáskodni is, nem tudjuk nyakon csíp­ni az elkövetőt.

– Hát én nem veszem le, amíg tart ez a járvány – mondja Márta néni, – bár már kétszer is be vagyok oltva. De ki tudja, hogy tényleg hat-e? Jobb félni.

– Höhöhö – rötyög Jóska bácsi. – Bizony, nincs is jobb, mint félni.

– A félelem stressz, a stressz pedig betegít – csóválja a fejét dr. Shüleky.

– Na, oda ülj le szépen! – ront be egy asszony egy idős úrral az ajtón. A férfi kicsit bizonytalanul jár, az asszony viszont körberöpködi, jobbról is tolja, balról is löki, aztán lenyomja egy székre.

– Jó napot, ki után következünk? Na, nem mintha kezelésre jöttünk volna, én csak kérdezni akarok valamit a doktortól, ennyi az egész. Három percig se tartanám fel a sort, egyetlen kérdés, és már itt se vagyunk. Mert hogy ez a szerencsétlen – bök a férjére – nem tudja elintézni ezt se. Nekem kell toszogatni, orvoshoz vinni, etetni, itatni, ez meg csak bámul maga elé. Ugye, hogy igaz, Jancsi? – fordul a férfi felé. – Na tessék, nézzék meg! Negyven éve vagyok a felesége, és még arra se méltat, hogy válaszoljon. – Megfogja a férfi kabátját, megrángatja egy kicsit. – Jancsi! – kiabálja. – Jancsi! Válaszoljál, ha hozzád beszélek! Ugye, hogy igaz?

A többi beteg egyre kínosabban érzi magát. Még Márta néni is inkább a táskájába mélyed, hátha akad valami kis matatni való.

– Igaz – suttogja közben az öregúr.

– Nem hallom! – süvölt a neje. – Beszélj hangosabban!

A férfi megfogja a neje kezét, és lehúzza őt is a mellette levő székre, de nem néz rá, és nem is válaszol.

– Nem hallom! – folytatja az asszony még hangosabban. Shüleky doktor megsajnálja férfitársát, és az asszonyhoz fordul. Kedvesen, halkan, udvariasan.

– Elnézést, asszonyom, hogy közbeszólok, de én hallottam a választ. Azt mondta az úr, hogy igaz.

Az asszonyság kicsit meglepődik, alaposan végigméri Shüleky Ferdinándot, aztán visszafordul a férjéhez. – Látod? A többiek sem bírják már ezt idegileg, hogy ilyen pipogya vagy!

Majd Shüleky felé folytatja:

– A férjem nagyon beteg, mert parkinsonos, tudja? Csak nem akarja belátni! Pedig nézzen csak rá! Ül mint egy gomba, alig szól, alig pislog. Így megy ez már negyven éve. Hát én ezt már nem bírom!

– Honnan veszi, hogy parkinsonos? – kérdi Shüleky doktor.

– Honnan, honnan. Láttam a tévében! Sose értettem, miért épp az én férjem ilyen mulya, mígnem egyszer bemutatták a tévében ezt a nyavalyát. El tudom mondani szóról szóra. Mozgásproblémák. Na, ez például alig mozog, de ha mozog, akkor csoszog. Tessék. Meg az alvászavar. Hát ez úgy horkol, hogy összedől a ház! Aztán a depresszió. Látta maga az én férjemet nevetni? Ugye, nem látta! Mert nem nevet ez sose. Na, meg a remegés! Megyek feléje, és máris elkezd remegni, kiejt mindent a kezéből a szerencsétlen! Az arcizmok merevek. Tessék, nézze meg. – Megragadja a férje állát, forgatja ide-oda az arcát. – Ugye, hogy igazam van? Hát persze, hogy merevek.

Újabb csend következik. Mert ki merne szembeszállni az asszonysággal, ha már a tévében is látta, milyen is ez a szörnyű betegség.

Végre megjelenik az ajtóban Lilla nővér. – Kérem a következőt!

Az asszony felugrik, már ott is van az orvosi szoba ajtajában. – Csak egy percre, ha beengedne, drága Nővérke! Csak egyetlen kérdésre!… – és már bent is van.

A váróterem picit fellélegzik. A parkinsonosnak mondott férfi halkan megszólal:

– Elnézést kérek a nejem viselkedése miatt – mondja. – Tudják, ő hipochonder, amolyan képzelt beteg, csak épp nem magán, hanem rajtam észleli a betegségeket. A múlt hónapban meszesedést diagnosztizált nálam, azelőtt Alzheimer-kórt, de voltam már veszett is, férges is, tetves is, tüdőbeteg is szerinte. A doktor úr már ismeri a nejemet, csak néhány perc, és már itt sem vagyunk.

– Höhöhö – nevetgél Jóska bácsi. – Jó is az, ha így vigyáznak az emberre.