Szimpatika – Apai tapasztalatok a felnövekvő fiúgyermek(ek)ről

Egy anyai puszi a suli előtt a legcikisebb dolog a Földön. Elvétve, igen-igen ritkán, családi körben előfordulhat, hogy az édesanya magához ölelheti a tizenhárom éves fiát, esetleg még egy anyai csók is cuppanhat a kamasz legény pofiján. De azzal tisztában kell lenni, hogy ezekben az esetekben is látszólag ellenkezik, és legtöbbször letörli az anyai puszit az arcáról.

Eddigi tapasztalataim alapján ezt a jelenséget az édesanyák nagyon nehezen élik meg, no persze tisztelet a kivételnek. Az ilyen szituációkban az apukáknak ajánlott az anya megnyugtatására összpontosítani, de fontos, hogy férjként a lehető legnagyobb türelemmel kell felvértezni magunkat az esetleges érzelmi hullámokra. Nálunk már több esetben is elhangzott néha zokogva, néha lemondóan, időnként pedig puffogva: már biztosan nem szeret...

Mi apukák nem mutatjuk ki azon érzésünket, hogy mennyire hiányzik a kisgyermeki ölelés. A fiaim kamaszodásával párhuzamosan én ösztönösen egyre „felnőttesebb” dolgokba vontam be őket. Együtt építettük például a konyhabútorunkat, amit már családivállalkozás-szerűen űzünk, hiszen a nagyszülőknél is mi szereltük össze az új konyhát. A ház és az autó körüli alapvető karbantartási munkákba már kiskamaszként bevontam őket és be kell vallanom, mindegyiket megtanítottam vezetni még azelőtt, hogy beiratkoztak volna autósiskolába. Mivel mindegyik zenél, a hangszereimet is már egész korán a kezükbe adtam, mondván, hogy profi zeneszerszámokon élvezetesebb a muzsikálás. Ennek az lett az eredménye, hogy már a felnőtt életükben is előszeretettel kérik el a hangcuccaimat. Ez nagyon jó érzés számomra, mert így még mindig vannak közös ügyeink. Ez a fajta bizalom olykor bukkanókat tartogat számomra.

Gépjárműhasználat: a gyermekeim használhatják az autómat, ami persze kockázatokkal jár. Kaptam már vissza olyan koszosan, hogy reggel, amikor indultam munkába, nem tudtam, melyik ajtón szálljak be, hogy ne legyek nyakig saras. Szerintem raliztak vele a tóparton... Egy másik visszatérő jelenség a gépkocsiban hagyott tárgyak. Ilyen pl. egy többnapos kirándulás után a kocsiban felejtett idegen hálózsák, vagy valamelyik gyerekem két napi váltás ruhája. Persze ez általában akkor történik meg, amikor a négy felnőtt testvér közösen nyaral vagy szórakozik. A rendetlenséget leszámítva nagyon boldog vagyok, hogy felnőttként is rengeteg időt töltenek együtt.

Szerszámosláda: a szerszámaimat is gyakran elkérik, ha valami havernál vagy a barátnő nagymamájánál kifestik a konyhát, aminek azért örülök, mert azt látom, hogy a gyermekeim szívesen segítenek másoknak. Azt viszont el kellett fogadnom, hogy egyes darabok nem oda kerülnek vissza, ahol eredetileg tartom. Nemegyszer volt már rá példa, hogy hetekig kerestem az „eltévedt” kombinált fogót, vagy az akkus fúró töltőjét.

Elvihetik a hangszereimet is, azokra viszont tisztességgel vigyáznak. Tudják, hogy a hangszerekkel különös viszonyom van, és ezt a három felnőtt fiam megörökölte tőlem. Remélem, ez egy fix pont marad az életünkben örökre. Ráadásul képesek vagyunk órákat eltölteni egy hangszerboltban, de erről majd később írok...