Szimpatika – Lebukás és megbocsátás

Pontosabban a körtebefőtt Márti spájzában, a csipkés szélű polcon. Vagyis dehogy, nem Mártiéban, hanem akárkiében, mert spájza meg befőttje, meg csipkés szélű polca bárkinek lehet. Ha nem körte, akkor alma. Vagy barack. Mármint a befőtt.

De ezt csak jelképesen írtam, valójában nincs is semmiféle befőtt, főleg spájz nincs, nemhogy akárkinél, de Mártinál se. Nincs befőtt. Ha lenne, se mondanám meg. Mert mi közöm nekem a Márti spájzához, csipkés szélű polcához és körte befőttjéhez, ami talán cseresznye? Semmi! Annyira semmi, hogy még jelképesen se írhatok róla, mert ha tényleg csak vagyunk, mint a befőtt, akkor írjam azt, hogy a befőtt, úgy általában, minden vonatkozás nélkül, amibe egy picit se keveredik bele se a Márti, se a Pisti, se a Spiri, és főleg nem a Szaki.

Na jó, ezt nem csinálhatom! Nem írhatok egy teljes cikket a semmiről arra hivatkozva, hogy tényleg nincs semmi, mert ha tényleg nem lenne semmi, akkor nem írnék cikket. A semmiről írni csak a legnagyobb írók tudnak, de az ő semmijükből mindig kikerekedik végül valami, és a valami, az már valami. Én inkább elmondom szépen, hogy mi történt.

Egyik nap minden előzmény nélkül jelzett a gépem, hogy videóbeszélgetést kezdeményezett valaki. Pontosabban valakik. De nem írom le, hogy kik, mert már titkos. Szóval négy darab valaki keresett éppen, és az a négy valaki nem mosolygott rám, mint régen, még csak nem is integetett, nem is csicsergett, hogy sziamia, nem is dobált puszit, hanem csúnyán nézett és konokul hallgatott. Majd az asztalok alól előkerült egy csomó újság, aminek mind az volt a címe, hogy Szimpatika Magazin, és mind pont ott volt kinyitva, hogy Társaslány rovat. Szóval itt. Ahol most Ön olvas, kedves Olvasó. És ez a négy valaki ledobta az újságokat az asztalra, és ütemesen csapkodni kezdte kis fertőtlenített kezével a rovatot, de beszéd még most sem hangzott el, csak a csapkodás rosszalló, fenyegető és szeretetlen zaja, ami összerántotta a szívemet.

Szóval lebuktam.

Ezt ki is mondtam, vagyis ez volt minden, amit ki tudtam ejteni a számon, és úgy éreztem magam, mint a gimiben a kémia doga alatt, amikor a tanárnő észrevette, hogy az összes egyenlet meg vegyjel az előttem ülő gyerek széktámlájának hátlapjára van írva. Persze, mondhattam volna, hogy nem én írtam oda, hisz nem volt aláírva a nevem, de nem mondtam, mert a becsület az becsület, még ha betyár is. Most se mondtam, hogy nem én írtam a cikkeket, már csak azért se, mert mindegyiknél ott van a nevem. Hanem egy nagy, kövér könnycseppet hullattam ki a szememből, amit nem szándékos megfontolással csináltam, hanem jeges rémületemben, hogy ezek engem többé nem fognak szeretni.

Mert hogy is szeretnének, ha azt hiszik, hogy kibeszéltem a magánéletüket, apró kis dolgaikat, például hogy egyikük mindig mindent jobban tud, hogy másikuk egy igazi spirituális boszi, hogy a harmadiknál senki se tud finomabb körtebefőttet csinálni, és hogy a negyedik meg olyan, mint egy fiú, csak épp lány, és rettenetesen szeret egy fiút, aki viszont tényleg fiú, és akinek még a keresztnevét is felvette, de most nem mondhatom ki.

Megkezdődött hát a korbácsolásom, egymás szavába vágva utálkoztak rám, hogy pletykás vagyok, meg áruló. Aztán amikor egy picit abbahagyták az ordibálást, hogy levegőt vegyenek, az egyikük, akiből mindig elsőre ömlik ki a bölcsesség, azt mondta, hogy amúgy csupa szépet írtam róluk, és igazából meg kéne köszönniük.

Na, erre izgatott csend lett. Aztán vadul lapozgatni kezdtek, beleolvastak vagy harminc újságba, megsúgták egymásnak, mit tudtak meg a másikról, még nevetgéltek is olykor, de csak titokban. Aztán elpakolták az újságokat, és rám néztek.

– Szavazzunk! – ajánlotta Pisti, akinek nem mondhatom ki a nevét.

– Szavazzunk! – bólogatott Spirike, aki szintén nem megnevezhető.

– De miről? – kérdezte az a valaki, akinek ha befőttje lenne a csipkés polcú spájzban, és mondjuk körte lenne, az lenne a legfinomabb körtebefőtt a világon.

– Hát arról – mondta a mély hangú, inkognitóban őrzött izé... (amúgy Szaki, de pszt!), – hogy megtartjuk-e ezt az őrült, grafomán nőt a baráti körben, vagy kivetjük innen örökre.

– Megtartjuk! – kiáltotta Spirike felcsapva a kezét, és végre rám mosolygott.

– Megtartjuk! – ismételték a többiek.

– Megtartjuk! – kiabáltam én is.

Jó, de csak mert zavarban voltam, és mert annyira örültem. De a szavazás eredménye ettől még érvényes maradt, a barátságunk nem csorbult, és béke szállt le otthonainkba.

Azt hittem, ezzel le is zárult az ügy.

De nem.

Mert azonnal diktálni kezdtek, hogy legközelebb milyen ruciban, milyen sminkkel, mekkora rakottpalacsintát kreálva szerepeljenek az újságban.

Vagyis pletykáljak ezentúl megrendelésre és kemény cenzúra alatt? Na ne!