Szimpatika – Nálunk ilyenek az ünnepek

Örülök, hogy a téli szünetre a tanárnő azt a feladatot adta, hogy ha már úgyis ráérünk, írjunk fogalmazást arról, hogy telik nálunk a karácsony. A mi családunk minden télen nagyon várja az ünnepeket, hogy végre alaposan kipihenje magát. Aztán valahogy mégis úgy alakul, hogy fáradtabban megyünk vissza a dolgunkra januárban, mint ahogy nekifogtunk a szünetnek. Az egész mindig úgy kezdődik, hogy „ha már úgyis...”.

Például amikor apukám nekifog az ablakpucolásnak, anya azt mondja: „Ha már úgyis ott vagy, visszaszerelhetnéd a karnist így öt év után, amit apád letépett, amikor pokrócnak nézte a sötétítő függönyt, és magára húzta. Azt nem kérem, hogy visszavakold a kiszakadt faldarabot, nem vagy egy ezermester, de talán egy tiplit be tudsz fúrni. Nézz meg hozzá valami Youtube-videót! Kipróbálhatnád legalább a tavaly karácsonyra kapott, de még bontatlan dobozban pihenő ütvefúródat. Ott van a garázsban, ahova nem tudunk beállni a sok »jó lesz ez még valamire« lom miatt.”

Erre apukám kicsit ingerülten azt mondja, hogy ha már anya úgyis lót fut mindenhová, hogy csinos legyen az ünnepekre (bár a süteménykészítésben lenne ilyen lelkes), elvihetné a macskát ivartalanítani. Annyi kiscicát hirdetünk meg évente a Facebookon, hogy le fog csapni ránk a NAV, mint zugtenyésztőkre. Ideje lenne abbahagynia Milédinek a párosodást.

Erre anya mondja, hogy ha már párosodás, apa ugyan fuvarozza már el azt a cirka kétszáz kajásdoboz fedőt a mamához, hogy összepárosítsa az ottani fedő nélküli dobozokkal. Egy lendülettel zoknikat is vihet párosítani az öreglánynak, ha már úgyis mindig panaszkodik, hogy olyan lassan telik a nap.

Persze idővel nagyi is ad feladatot, mert ha már szilveszteri partit rendezünk, rendezhetnénk egy normális hétköznapot is egyszer. Mert az mégsem járja, hogy a bátyám iskolai tornacipője 32-es, a lába meg már 40-es. Bár Gyuszinak egy éve csak elméleti testnevelés órái vannak, mert beázott a tornaterem, ezért anya ettől ideges lesz. Meg is mondja a nagyinak, hogy ha már annyira tudja, kinek, mit kéne csinálni, a kisfiának is elmagyarázhatná, hogy játsszon időnként a fiaival. Mert a gyerek nem olyan, mint a vasbeton házalap, amit egyszer megcsinál az ember, aztán az életben nem kell többet foglalkozni vele.

Így jön egyik „ha már” a másik után. Ki kell porszívózni a dög nagy kocsit, ha már fizetjük azt a rakás törlesztőt havonta, pedig még milyen jól elment a régi kis piros micsupacsi. El kell menni bort vásárolni, mert ha már egész szenteste a hülye rénszarvasos kötött pulcsiban kell jó pofát vágni nagyapa katonatörténeteihez, legyen apának is valami öröme. Nekem ki kell pucolni a hörcsögöm terráriumát, ha már az a büdös dög egész éjjel úgy hajtja a nyikorgó mókuskereket, hogy nem lehet tőle aludni. Reggel meg alszik a kis genyó, csak addig kel fel, amíg az ember kezébe harap. Gyuszi lehozhatná a szobájából a piszkos tányérokat, ha már lejön új elemekért az Xbox-távirányítójába. Nagymama elintézhetné telefonon a téves parkolási bírságot, ha már úgyis egész nap telefonál. Neki úgysem mer senki nemet mondani, még az unokázós csalók is inkább fizettek, csak ne kelljen több fényképalbumot megnézniük. Nagypapa pedig tanulhatna velem a felvételire, ha már úgyis mindent jobban tud.

Így megy ez egész karácsonyig, amikor békésen ülünk az asztal körül, esszük a rántott halat majonézes krumplival, és senkinek sem akaródzik felállni egész szenteste. Mert tudjuk, hogy akkor felhangzik, hogy: „Ha már állsz...”.