Jó pár éve már, hogy elvesztettem a nagyszüleimet. Főleg a hozzám nagyon közel álló Mamikám hirtelen bekövetkezett halála viselt meg, és bármilyen jó volt, hogy a férjem és a kicsi gyermekeim mellettem voltak, szükségem volt az elvonulásra is. Utólag úgy látom, még loptam időt magamnak „kettesben a nagymamámmal”. Nagypapám évekig tartó betegsége alatt volt idő felkészülni, foglalkozni a gondolattal, hogy milyen lesz nélküle, és bár akkor is fájdalmas volt a veszteség, de sokkal könnyebben és hamarabb jutottam el a belenyugvásig.

Ezen a nyáron férjem egyik nagymamamája, gyerekeink „barna hajú dédi”-je hagyott itt bennünket. Súlyos diagnózist követően még hónapokig tartotta magát és drága anyósom és sógornőim gondoskodása mellett szépen lassan, a saját otthonában csukhatta le örökre a szemét. Gyerekeinkkel gyertyát gyújtottunk aznap otthon és mindenkivel a maga szintjén beszélgettünk öregségről, halálról, mennyországról, fájdalomról, Apa könnyeiről és a Dédiről. Ismét meg kellett állapítanom, hogy a kisgyerekek hihetetlenül bölcsen és egyszerűen tudják látni az élet körforgását, igazi vigaszt tudnak adni a könnyező felnőtteknek. Dédpapájukat sajnos nem ismerhették, de most mindannyian őt emlegették, hogy mennyire jó, hogy mostantól újra együtt lehetnek a dédivel, egyiküknek sem kell többé egyedül lenni.

Mivel minden évben ellátogatunk a dédpapa sírjához Kőszegre, a gyerekeknek teljesen természetes volt oda kísérni utolsó útjára a dédit. Annyira szép volt, ahogy a tizenkét dédunoka egy-egy szál fehér virágot tett a családi síremlék tetejére, és a kicsik induláskor még integettek egyet mosolyogva: Szia Dédi!...

...és hogyan látja mindezt Apa? Olvassa el itt!