Szimpatika főoldal

Jó pár éve már, hogy elvesztettem a nagyszüleimet. Főleg a hozzám nagyon közel álló Mamikám hirtelen bekövetkezett halála viselt meg, és bármilyen jó volt, hogy a férjem és a kicsi gyermekeim mellettem voltak, szükségem volt az elvonulásra is. Utólag úgy látom, még loptam időt magamnak „kettesben a nagymamámmal”. Nagypapám évekig tartó betegsége alatt volt idő felkészülni, foglalkozni a gondolattal, hogy milyen lesz nélküle, és bár akkor is fájdalmas volt a veszteség, de sokkal könnyebben és hamarabb jutottam el a belenyugvásig.

Ezen a nyáron férjem egyik nagymamamája, gyerekeink „barna hajú dédi”-je hagyott itt bennünket. Súlyos diagnózist követően még hónapokig tartotta magát és drága anyósom és sógornőim gondoskodása mellett szépen lassan, a saját otthonában csukhatta le örökre a szemét. Gyerekeinkkel gyertyát gyújtottunk aznap otthon és mindenkivel a maga szintjén beszélgettünk öregségről, halálról, mennyországról, fájdalomról, Apa könnyeiről és a Dédiről. Ismét meg kellett állapítanom, hogy a kisgyerekek hihetetlenül bölcsen és egyszerűen tudják látni az élet körforgását, igazi vigaszt tudnak adni a könnyező felnőtteknek. Dédpapájukat sajnos nem ismerhették, de most mindannyian őt emlegették, hogy mennyire jó, hogy mostantól újra együtt lehetnek a dédivel, egyiküknek sem kell többé egyedül lenni.

Mivel minden évben ellátogatunk a dédpapa sírjához Kőszegre, a gyerekeknek teljesen természetes volt oda kísérni utolsó útjára a dédit. Annyira szép volt, ahogy a tizenkét dédunoka egy-egy szál fehér virágot tett a családi síremlék tetejére, és a kicsik induláskor még integettek egyet mosolyogva: Szia Dédi!...

...és hogyan látja mindezt Apa? Olvassa el itt!

Kapcsolódó

Szép kort élt meg...

…mondták sokan, és persze azt is mindenki kiemelte, hogy jó szakember volt. Kiváló gyógyszerész, aki mindent megtett a munkájáért, az utánpótlás neveléséért, a továbbképzésekért és még nyugdíjas korában is dolgozott, ráadásul több patikában is!