Szimpatika – A hipnózis egyszerű magyarázata

Fénykorát a XIX. század végén élte. Háttérbe szorulását általában Freud negatív hatásának tulajdonítják, pedig valódi oka inkább az volt, hogy a századfordulóra a hipnózis kimerítette addigi lehetőségeit. A hipnózist ugyanis akkor még egy alvásszerű állapotnak tartották, amelynek terápiás hatása azon alapult, hogy ebben az állapotban az ember fokozottan érzékeny a szuggesztiókra. Ezért a korai hipnotizőrök autoriter, direkt szuggesztiókkal törekedtek a tünetek megszüntetésére. Az ilyen hipnózis hatása pedig gyakran felületes és átmeneti.

Ma már tudjuk, hogy a hipnózis nem egyfajta alvás, hanem olyan, módosult tudatállapot, amelyben a terapeuta és páciense igen szorosan egymásra hangolódnak. Az agy működésében a hétköznapi életben általában háttérbe szorított jobb agyfélteke kerül túlsúlyba. A figyelem sajátosan átrendeződik, ezáltal a képzelet mintegy szárnyakat kap, a testi, érzékszervi élmények, a múlt elfelejtett, elfojtott eseményei, a tudattalan tartalmai könnyebben hozzáférhetők, átélhetők, átdolgozhatók. A hipnózishoz igen hasonló módosult tudatállapottal dolgozik számos imaginációs és NLP-technika is.

A hipnoterápia sikere szempontjából igen nagy szerepe van a beteg hiedelmeinek, beállítódásának is. A betegek egy része fél a hipnózistól – ebben a tekintetben sokat ártottak a lelkiismeretlen színpadi hipnotizőrök. (Ezek prototípusát Thomas Mann igen érzékletesen jeleníti meg Mario és a varázsló című kisregényében.) Mások csodát várnak, de legalábbis valami gyökeresen új, eddig sosem ismert élmény átélését, s a hipnotizőr „mágikus erejében” bíznak, egyedül tőle várják a gyógyulást. Pedig a hipnoterápia – a többi pszichoterápiához hasonlóan – munka, melyben a gyógyulás a terapeuta és paciense egymásra hangolódásán, együttműködésén múlik.

forrás: Dr. Valló Ágnes, https://www.valloagnes.hu