„Úszás közben tartok fogadóórát magamnak”

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Szerző: Kalmár András
Lovasi Andrással 2014 februárjában, a Kiscsillag zenekar koncertje előtt, a hangbeállás után beszélgettünk volna – de akkor András még a villamoson ült. Némi várakozás után aztán befutott, beállt, ivott egy rozét, és azt mondta, most már a miénk.

Mindig ilyen zűrösek a napjaid?

Nem, tegnap például viszonylag nyugodt napom volt. Heidl Gyuri barátommal vendégek voltunk a Pázmányon. Kicsit gitároztunk, énekeltünk, beszélgettünk a diákokkal. Aztán éjszaka kipróbáltuk az új kávéfőzőmet, ami egy felújított gép, nagyon profi. Az albérletben, ahol lakom, van egy kutya, őt a kávé után elvittük a Gellért-hegyre sétálni. Egy körül feküdtem le, de még hajnali 4-kor is kaptam SMS-t.

Fix albérleted van Pesten?

A lányomé, ilyenkor nála lakom, bár így sem találkozunk sokat, mert ő hajnalban jár dolgozni. Visszatérve a napomra: reggel feljött a Megadó Kft. másik dolgozója – ketten működtetjük a kiadót –, és hozott magával reggelit, mert a lányom tipikus húszéves, a konyhájában nem volt semmi ehető. Hat darab penészes kivi – azt hiszem, ennyit találtam a hűtőben. Aztán elkezdtem ügyeket intézni, mert sok dologgal elmaradtam. Épp intenzív lemezcsinálásban vagyunk, ilyenkor szinte semmire nincs időm.

Hogy lehet ezt bírni?

Hetente háromszor megpróbálok úszni, hogy legyen valami rendszer az életemben. Amikor épp sportolok, akkor tartok fogadóórát magamnak, akkor szoktam magammal beszélgetni, nekem ez a kikapcsolódás. A mi életünkben hosszú távon az a leggyötrőbb, hogy minden napot újra és újra ki kell találni, hogy értelmesen teljék, mert nincs egy megszokott meder, nincs egyfajta ritmusa az életünknek. Nekünk a hétvége is munkanap, miközben sokan azt hiszik, hogy a zenész hétvégén elmegy, kicsit zörög, és ennyiből áll az élete. De nem akarom sajnáltatni magunkat, hiszen nyilván azért csináljuk, mert élvezzük. Sok örömöt kapsz vissza a közönségtől. De tény, hogy egy olyan intenzív időszakban, mint a mostani, nehéz mindenütt helytállni.

Nem hiányzik rettenetesen az az infrastruktúra, ami például egy azonos státuszban lévő nyugat-európai művészt körülvesz? Például, hogy legyen melletted egy asszisztens, aki elintézi a dolgaidat?

Mi a piacunk kicsinységéből adódóan legfeljebb „provinciális sztárocskák”, B kategóriás celebek vagyunk, annak minden átkával és jutalmával együtt. A centrum árnyékában azért itt is lehet élni, jól érezni magad, jól érezni magad a bőrödben. Ez itt „kicsit savanyú, kicsit más, de a mienk” – és azt gondolom, nincs miért panaszkodni. Bizonyos értelemben szerencse, hogy van egy viszonylag zárt piac, ahol ezzel a nyelvvel elboldogulunk, és csinálhatjuk azt, amit szeretünk. Majd eldől, hogy ezekből a dalokból mennyi marad meg. Amúgy szerintem a magyar előadók 98%-a még ennyire se vinné például az angolszász poppiacon, mert 1500, hasonló képességekkel rendelkező ember vár arra, hogy ő legyen az új Mick Jagger.

Nem érzed néha úgy, hogy a sok sallang, a kötelező velejárók visszafogják a kreativitásodat?

Nem véletlenül tudtunk a 90-es évek elején minden évben csinálni egy lemezt. Csak annyi koncertünk volt, amennyit megszerveztünk magunknak, egyébként meg heti háromszor-négyszer próbáltunk. Ez a fajta lassú és módszeres munka, amikor egy év alatt csiszolódik össze valami, nagyon hiányzik. Most e-mailen küldözgetjük egymásnak a felvételeket, és sokszor két-három nap alatt próbálunk belőle valamit kovácsolni. Persze, ha sikerül, az nagyon jó érzés. Volt olyan év a 2000-es évek közepén, amikor 150-200 koncertem volt összesen. „Korai kapuzárási pánik”-om volt, ezért kezdtem el csinálni a Budapest Bárt, a Kiscsillagot, a Kispált, a Lackfi-féle verslemezt, aztán elkezdtünk együtt dolgozni a Csík Zenekarral… Ez az időszak arról szólt, hogy ilyet se csináltam, ezt se próbáltam még, olyan voltam, mint egy kíváncsi gyerek a csokigyárban. Most egy picit megint inkább egy irányba próbálok figyelni, az utolsó egy évben újra elkezdtem magamnak írni dalokat. Csak nekiállni nehéz, húzza-halasztja az ember, mert tudja, hogy mivel jár, olyan, mint gyereket vállalni: nem elég megszülni, aztán nőjön, mint a gomba, hanem utána jön az óvoda, iskola, a serdülőkor stb., ami a mi esetünkben a hangszerelést, a hangfelvételt, a keverést, az utómunkát jelenti, aztán útjára bocsátod, és elkezd önálló életet élni, jó esetben előtted, vagy épp eltűnik a szemed elől egy pillanat alatt. És a munka minden fázisában elronthatsz valamit, és nem lesz sose olyan, mint amilyennek megálmodtad. Szóval, most már tudom, hogy nem szabad annyit görcsölni ezen, kicsit hagyni kell, hogy mutassa magát a dal, hogy milyen akar lenni, és hagyni kell arra gurulni, amerre akar. De ehhez meg türelem kell, ahhoz meg idő.

Tényleg előfordult, hogy öt perc alatt írtál meg egy dalt?

Örömteli állapot, amikor az emberre egyszer csak rászakad egy dal, de azt is ki kell böjtölni. Lehet, hogy öt perc alatt kész, de előtte eltelik akár fél év is, mire meg tudod írni. Ma már lazábban veszem, de régebben sokszor bántott, hogy egy-egy dal végül más formában került fel a lemezre, mint ahogy eredetileg megírtam. De ahogy az lenni szokott, ma már csak a szépre emlékszik az ember: milyen jó volt, mikor a Kispállal egy egri szállodában gitároztunk, eszembe jutott egy dal, és két perc alatt megvolt. Igaz, hogy végül csak rontottunk rajta, de akkor úgy tűnt, hogy ez a világ legjobb dala. Amikor megszületik a semmiből valami, az mindig jó érzés. De más lelkiállapot kell a dalíráshoz, és más az előadáshoz.

Benned amúgy is megvan ez a bipolaritás. Egyrészt, van a koncerteken mindig jókedvű, színpadi ember Lovasi, másrészt, van az introvertált, világtól elzárkózó, a hegyoldalban lakó, a saját stúdiójában gubbasztó Bandi.

Valószínűleg ez a kettő csak együtt működik. Soha nem voltak nagyra törő álmaim, de szerintem mindenkinek ott van a fejében egy-két kép, hogy mit szeretne elérni az életben. Nagyjából sikerült olyan környezetet teremteni magamnak, amiben mindig is szerettem volna élni. Azt gondolom, a magyar kulturális piac úgy működik, hogy azt jutalmazza, ha sokáig, kitartóan csinálsz valamit, relatíve jó színvonalon. Ha nagyon nagyokat ugrasz, nagyon szabad vagy, akkor követhetetlen leszel, és azt nem szeretik az emberek. Én egy viszonylag egyenletes karriert mondhatok magaménak, de néha szeretek kilépni ezekből a helyzetekből, amikbe óhatatlanul beszorulok, és valami mást csinálni.

Ugyanakkor nem tagadod meg a régi dolgokat. Például, lesz Kispál-koncert a Fishing on Orfűn…

Ebben a személyes ambícióim játsszák a legkisebb szerepet, egyszerűen a fesztiválomnak most erre van szüksége. A Fishing egy jó nevű fesztivál, de nem igazán éri el az ingerküszöbét azoknak, akik 200 kilométernél messzebb laknak. Azt szeretnénk, ha egy-két év múlva elővételben teltházas lenne, kiemelkedne a többi kisfesztivál közül, és ha egyfajta keretet tudnánk garantálni a közönségünknek és a zenekaroknak is, amire minden évben számíthatnak. Ezért nyilván óriási mankó lesz a Kispál a fesztiválnak. Nekünk nincs arra pénzünk, hogy komoly sztárzenekarokat vásároljunk. Egy fegyverünk van: a Kispál zenekar. Amúgy valószínűleg ezek a korai Kispál-számok nem játszhatók el hatvanévesen. Talán fizikálisan is jobban igénybe vesznek, vettek bennünket, többnyire gyors nótákról van szó, és az ének is inkább ilyen kukorékolás, szóval nem egyszerű. Most még el tudom énekelni ezeket a dalokat, de lehet, hogy 10 év múlva már nem. Látom a többieken is, hogy ez már most sem olyan egyszerű. Már el is kezdtünk próbálni, pont azért, hogy ne májusban szembesüljünk vele, hogy mennyi minden nem megy kapásból.

A Kispál-korszak kezdetén mennyire volt tudatos döntés, hogy hárman vagytok az együttesben? A szakma akkoriban rettenetesen irigyelt titeket, azt mondták, hogy nektek könnyű, hiszen egy hely vagy fesztivál általában fix összeget szán egy zenekarra, és ha ezt hárman osztjátok el, nem pedig nyolcan, akkor nyilván anyagilag jobban megéri.

A mai napig nagyjából az határozza meg egy zenekar árát, hogy mekkora közönséget vonz. A jegybevétel bizonyos százalékát a zenekar viszi haza, de csak miután kifizetett mindent: a fény- és hangtechnikát, a benzint, a plakátokat. Nagyon sok kezdő zenekar nem megy el vidékre, ha nem tudja előre, hogy egyáltalán a benzinpénz meglesz-e. Mi mentünk. Lehet, hogy ennyi a titok. Persze, nyilván, ha kevesebben vagytok egy zenekarban, kisebbek a költségek, több pénz maradhat a tagok zsebében. A háromfős felállás nem tudatos döntés volt; kezdetben négyen indultunk, és miután Rezső (Ózdi Rezső, a zenekar basszusgitárosa – a szerk.) kiszállt, meghallgattunk néhány basszusgitárost. Sokan közülük azóta is aktív zenészek, de nem igazán érezték, hogy a mi zenekarunkban mit kéne csinálni. Így lettem „szükség-basszusgitáros”, amivel viszont hirtelen meglódultunk egy irányba. Basszusgitárosként sokkal könnyebben tudtam irányítani a zenekart, mint gitárosként. Körülbelül egy nagylemeznyi anyagot összehoztunk még négyen, de aztán megtorpantunk, és nem tudtuk, hogy merre menjünk tovább. Azzal, hogy trió lettünk, újra elkezdett működni a banda, lett egy irány, egy hangszerelés, kialakult a Kispál furcsa, sajátos hangzása.

Ezt a hőskort hogy lehetett fizikailag bírni?

Huszonegy-két évesek voltunk, akkor ez nem volt kérdés. Befértünk egy Wartburgba a hangszerekkel együtt. Az első ülésen volt a Brajti (Bräutigam Gábor, a zenekar dobosa – a szerk.) nagydobja, amibe beleraktuk a többi dobot, minden koncert után le kellett szedni a bőröket. Viszont egyszer így menekült meg a cuccunk. Az aktuális próbahelyünk leégett, mindenünk odalett, de éppen turnéztunk valahol, csak annyi maradt, amivel épp koncertezni voltunk.

Családapa vagy, két, már szinte felnőtt lánnyal. Mennyire sikerült összehangolni a rock ’n’ roll életformát a családdal?

A feleségemmel még a Kispál nagy sikerei előtt ismertük meg egymást. Valószínűleg sokkal nehezebben működött volna a házasságunk, ha nem együtt szokunk hozzá a zenészélethez. Elsősorban a feleségem érdeme, hogy biztos hátországot teremtett. De talán, ha nem ezt a furcsa, kettős életet élem, és nem hárul ennyi teher a feleségemre, nem így alakul az életünk, és még mindig együtt vagyunk.

A lányaid hogy élték meg gyerekként, hogy apa „sztár”?

Nekik ez valószínűleg természetes volt. Utólag mesélték el, hogy észre sem vették, milyen kivételes helyzetben vannak, mikor „nagy” zenészekkel találkozhattak, csak amikor a barátaik megkérték őket, hogy hozzanak autogramot ettől vagy attól. Mi akkor falun laktunk, Orfűn, egy eléggé elzárt közegben. Néha eljöttek hozzám a „híres” barátaim – akik akkor még nem is voltak annyira ismertek –, de a lányaim ugyanúgy kezelték őket, mint bárki mást. Amikor a fél Quimby zenekar ott lakott nálunk, akkor nem tűntek híres embereknek, csak alkoholistáknak és horgászoknak. Meg nagyon vicces bácsiknak, mert Líviusz nagyon sokat szórakoztatta őket, őt nagyon szerették; azt mondták, a vicces bácsi jöhet még.

A természetszeretet otthonról, a családból jött, vagy felnőttként ébredt fel benned az igény arra, hogy legyen kert, birtok, hogy legyenek állatok, horgászat… Milyen közegben nőttél fel?

Panelben nőttem föl, de a szüleimmel sokat kirándultunk. Első generációs városiak voltak, a nagyszülők még falun laktak. A bátyámmal érdeklődtünk a biológia iránt, járattuk az Állatvilág című magazint, Schmidt Egon-könyveket olvastunk, és mindig voltak állataink. Egy ideig etológusnak készültem. Nagyon sok könyvünk volt, bármit kértünk, megvették nekünk a szüleink, ebben nem volt pardon. Amióta tudtam olvasni, reggeltől estig, egyfolytában olvastam. Ma már ez ritkaság, de nekem nem tűnt fel, mennyire sokat olvasok, csak amikor 8-9 évesen egyszer össze kellett írni az osztályban, kinek mennyi könyve van otthon, és kiderült, hogy nekem van a legtöbb: négyszáz darab. Nálunk mindenki szeretett olvasni, a szüleim is, érdekes, hogy én már hiába erőltettem a gyerekeimnél, bár épp most a kisebbik nagy tempóban elkezdte falni a könyveket.

Mivel foglalkoztak a szüleid?

Anyukám könyvelő volt egy SZTK-ban. Egészségügyi dolgozó volt, fehér köpenyben, de nem volt egészségügyi végzettsége. Egyébként kulákgyerek volt; bár kitűnőre érettségizett, de emiatt nem tanulhatott tovább. Egy ideig gyógypedagógusként dolgozott, aztán könyvelő lett. Apukám pedig építész-technikus volt.

Szóval a zene nem a családból jött. Vagy mégis? Volt esetleg egy tehetségesen harmonikázó nagybácsid?

Az apai nagyapám kántor volt, egyébként más nem foglalkozott zenével. De mindenki szépen és sokat énekelt otthon. Nem volt az autónkban rádió, ha unatkoztunk, énekeltünk.

Mesélj egy kicsit a szövegekről. Ha most bekapcsolom a Petőfi rádiót, azt veszem észre, hogy a mai zenekarokon egy nagyon erős Kispál-hatás érződik. Ugyanakkor az a fajta énekelési stílus, ami neked a sajátod volt, nekik egy kicsit maníros. A szövegeid világa is markáns nyomot hagyott, de ez sem áll jól mindenkinek...

Amikor mi elkezdtünk szövegeket írni, akkor az volt a cél, hogy ne olyan legyen, mint a 80-as évek dalszövegei. Voltak elképzelések, de igazából csak azt tudtuk, hogy olyan szövegeket akarunk írni, amelyek mögött sejtesz valami erőt. Hogyan lehet a dalokban úgy megszólalni, hogy nem érzed cikinek? Mert mi sokkal cinikusabbak voltunk az elődeinkkel, miközben persze szerettük őket, de ugyanakkor egy olyan nyelvet akartam találni, ami beszélhető. Úgy tűnik,valamennyire sikerült, és ennek a nyelvnek vannak „direkt” követői is. Szerintem ezek gyengébb produkciók, de nagyjából ki is fulladtak, mert csak formálisan tanulták meg ezt a nyelvet – hiszen ez is elemekből épül. Lehetne Lovasi-szöveggenerátort is építeni, mint ahogy Kovács Ákos-szöveggenerátor is van. Ez egy tanulható gesztusrendszer, vannak bizonyos stílusjegyei, amik jól lenyúlhatóak. Hisz mi is nyúltuk valahonnan, biztos. Viszont vannak olyan új szerzők, akik az elődök ismeretében, aztán attól elrugaszkodva csinálnak egészen kiváló dolgokat. Az utolsó 10 év legjobb magyar dalszerzője szerintem egyértelműen Bércesi Robi. És most már őt is utánozzák. Epigonok mindig lesznek.

Van kedvenc Kispál-dalod?

Több is van, amit nagyon szeretek, bár nem mindig a dal miatt. Például imádom a Húsrágó hídverőt az azóta eltűnt klip képei miatt, ahol a Duna-part homokjában kipörgetem a Wartburg kerekét… Vagy azokat a számokat, amikhez kötök valamilyen más emléket is. Vannak elfeledett kis kedvencek, amikbe sokkal többet gondoltam bele anno, mint ami végül lett belőlük. Most, hogy újra hallgatom és tanulom a Kispál-dalokat, meglepődöm, mennyit elfelejtettem már.

De inkább az az érdekes, hogy az a fajta artisztikum, vagy, ahogy kevésbé jóindulatúan szokták mondani, „lilaság”, ami ezekben a szövegekben megjelenik, azzal a fajta zenei világgal, ami a Kispál védjegyévé vált, az lett a 90-es évek egyik jellegzetes megszólalása, és emiatt, bizonyos értelemben, kikerülhetetlen még egy darabig. Hogy ez meddig lesz így, nem tudom. Ma már nagyon sok minden anakronisztikus a Kispálban is. Sok dal inkább csak kordokumentum talán. Az a két-három generáció, akik akkor voltak fiatalok és ezen nőttek fel, kiöregszenek, elfelejtenek koncertre járni, aztán szép lassan nyugdíjasok lesznek, és eltűnnek a poppiacról mint vásárlók. Akkor valószínűleg ezek a zenekarok is eltűnnek. Ez ugyanolyan, mint amikor a temetőben egy halott 30 évig nyugszik örök nyugalomban, mert utána meghalnak azok, akik a sírhely bérletét ki tudják, vagy akarják fizetni. Maximum negyven-ötven év a mi örökkévalóságunk, de ez nem is baj. „Kinek kell egy tegnapi újság?” – ahogy a Rolling Stones kérdezte anno. Mondjuk, pont az ő működésük elég vicces válasz erre, nem?

Egy dal mennyi ideig marad fenn?

A legtöbb az nagyjából 1-2 év alatt eltűnik, amelyik megél az emberek fejében 50 évet, az már valószínűleg egy jó dal. Nyilván, ha az ember több ilyet ír, akkor nagyobb sírhelyet kap, több követ raknak rá, hogy nehezebb legyen a feltámadás.

És mi a helyzet a közeli jövővel? Lesz szólólemezed?

Igen, van egy szólólemezterv, de most már ezt sem egyedül akarom csinálni. Van a Kiscsillagon kívül egy másik zenekar, akikkel a Lackfi-verseket játszottuk, amiben persze mindenki nagyon elfoglalt. Emiatt két éve gyúrunk egy anyagot, és ott tartunk, hogy még egyetlen stúdiófelvételünk sincs. Van pár dal, vannak ötletek, és az évi négy próbán is túl vagyunk. Közben dalokat írok, amiket aztán a Kiscsillag zenekar mindig elkér, és rákerülnek a következő lemezre. Születnek és fogynak a dalok, de előbb-utóbb lesz szólólemez is. Március elején kijön a Kiscsillag-lemez, sokat dolgoztunk rajta, erős anyag van a kezünkben, talán az eddigi legerősebb. Aztán elkezdtem írni egy, a dalokhoz kapcsolódó novellafüzért, lehet, hogy párat a lemezhez csapunk egy füzetbe. Most volt az „Idáig tudom a történetet” című estünk premierje Pécsett, azon pl. elhangzik belőle egy csokorra való, a dalok között. Még a nyár előtt remélhetőleg elkészül az a – mondjuk úgy – klasszikus életrajzi könyv, amit Lévai Balázzsal írunk. Igazából nem tudom, milyen lesz; ő kérdez, én válaszolok, ő pedig leírja. Aztán jön a Kispál-koncert, szóval az első félév nagyjából így fog eltelni.

Hogy látod magad húsz év múlva? Van még olyan dolog, amit meg szeretnél csinálni?

Nincsenek ezzel kapcsolatban sem illúzióim, sem különösebb ambícióim. Remélem, hogy még életben leszek, és a fejem is tiszta lesz, és még akkor is szeretek élni, mert azért ez egy ünnep, ha néha nem is látszik. Csak idővel a testünk megtréfál bennünket, és elronthatja az ünnepet, de hátha szerencsém lesz. Azért az jó lenne, ha húsz év múlva is írnék még egy-két jó dalt... És még el is tudnám játszani!

Olvasna még a témában?

Szimpatika akció

Nyereményjátékok

Megfejtő

Kalandozzon velünk, legyen Ön is Megfejtő!

Kvíz

Olvassa el a Szimpatika magazint és válaszoljon a kérdésekre!

Tematikus kvíz

Böngésszen a honlap cikkei között és válaszoljon a kérdésekre!

Facebook játék

Egy könnyű kérdés – egy fantasztikus nyeremény

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!