Szimpatika – #maradjotthon – anyaszemmel

Március közepén még azt hittem, megjelenik az áprilisi lapszám és leírtam, amit azon a napon éreztem, amikor először maradtunk otthon. Azóta eltelt két hónap, május közepe van, és utólag úgy érzem, nagyon idillinek képzeltem az itthon töltött időt. Ezt gondoltam akkor:

„Amikor ezeket a sorokat írom, éppen egy teljesen új élethelyzet első napjának reggele van, 6.30-kor nem Dávidkámnak könyörgök, hogy vegyen cipőt és induljon a buszhoz, uzsonnát sem pakolok a kikészített dobozokba, a gyerekeim alszanak, én pedig próbálom elképzelni, hogyan fogunk élni a következő hetekben.

Ami egy héttel ezelőtt volt, érvényét vesztette, amilyen terveink voltak, azok teljesen átalakultak. Jelen pillanatban nem tudjuk mi lesz egy hét múlva, de pár nap vagy óra alatt is megváltozhat újra az életünk. Fontos a gyerekekkel megbeszélni, hogy rendkívüli helyzetben vagyunk, szeretném, ha tisztán látnák ennek jelentőségét, tudniuk kell, hogy nem vakáción vannak, és érezniük kell, hogy együtt fogjuk felállítani a következő hetek keretrendszerét. Látniuk kell, hogy nincsenek erre bevett szokások, együtt fogjuk kialakítani, és bizony nem biztos, hogy zökkenőmentes lesz. Sajnos mi nem tudunk mától 0-24 órában itthon lenni velük, mindkettőnknek muszáj munkába menni, de mindent megteszünk, hogy minél kevesebbet legyenek egyedül. A máskor is otthon tanuló családoktól átvesszük a napirend használatát, mert nem csúszhatnak szét a napjaink, szükségünk van keretekre. Megtartjuk a hétköznapok-hétvégék különbözőségét, lesznek tanulóidők, szabad levegőn mozgással töltött »mindennapos testnevelés« órák, lesz minden nap művészeti óra zenével, rajzzal, és lesz idejük minden nap szabad játékra, bekuckózós olvasásra, de bevesszük a napi rutinba a közös háztartási segítséget, különös figyelmet fordítva a megfelelő tisztaságra.

Fontosnak tartom a nagyszülőkkel való kapcsolattartás kérdését is, hiszen rájuk fokozottan vigyáznunk kell, de tudom, hogy az dobja fel a napjaikat, ha láthatják az unokákat, ezért többször küldünk videót, fotót, és megtanítjuk őket a FaceTime használatára.

Minden kedves olvasónak kívánok egészséget, családja körében eltöltött tartalmas együttlétet, próbáljuk megtalálni ebben a rendkívüli helyzetben is a hála érzését, és mondjunk el egy imát az egészségügyben dolgozókért, az országért, a világért. Próbatétel ez mindannyiunk számára, alkalmazkodás, alázat, kreativitás, rugalmasság, az egyéni érdekek háttérbeszorítása, okos segítségnyújtás, kitartás, józan gondolkodás, türelem, ezekre van most szükségünk... Vigyázzunk egymásra és magunkra!”

A mai napon pedig erről tudok beszámolni:

Őrült szerencsésnek tartom magunkat, hogy elköltöztünk a budapesti társasházi lakásunkból, és volt lehetőségük a gyerekeknek minden nap a szabad levegőn játszani a saját kertünkben, a tanulóidő szüneteiben tíz perc ugrálás a trambulinon sokszor megváltás volt. Az első hetek digitális oktatásnak nevezett rendszere kegyetlenül megtépázta az idegeimet, levelet is írtam a pedagógusoknak, melyből idéznék egy részletet:

„Nektek nagyon nehéz lehet átállni egy ilyen oktatásra, nekünk pedig lehetetlen ilyen gyorsan berendezkedni otthontanulásra, munka mellett, több gyerekkel, több iskola rendszerével. Mi az elmúlt napokban mindent megtettünk, órákat ültünk a gyerekeink mellett, de 5 óra alatt sem jutottunk a kapott feladatok végére. Olyan ez most, hogy csak házi feladat van, órákig. Nagyon nehéz, mert nem vagyunk pedagógusok, nyelvtanárok pedig végképp nem, sokan nem is beszélünk németül. Közben végeznünk kell a munkánkat home office-ban, vagy távol a gyerekektől, stresszes munkahelyen. Néhányunknak kérdéses lett a megélhetése, a csőd szélére került a vállalkozása, felfordult az egész élete, mégis próbálunk segíteni a gyermekeinknek, és csak este esünk kétségbe...

A feladatok elolvasásához is a szülők eszközeire van szükség, amin lehet, hogy éppen dolgoznia kéne, de nyilván mindent a tanulásnak rendelünk alá. Próbáljuk önállóságra szoktatni őket, de egyedül nem tud órákat tanulni egy alsós kisgyerek. Hiányoztok nekik, mi nem pótolhatjuk a munkátokat, nem értünk hozzá, és félünk, hogy elmegy a kedvük, ha folyton azzal nyaggatjuk őket, hogy még milyen sok lecke van.

Kérünk Benneteket, ne próbáljatok úgy haladni, mint az iskolában, ez a jelen helyzetben nem fog menni, és csak feszültséget generál a szülők-gyerekek-pedagógusok tengelyen, amire most nagyon nincsen szükség.

Kérjük, hogy lassítsatok, az eddig általatok átadott anyag gyakoroltatása legyen az elsődleges cél, mert azt tudják egyedül is csinálni. Az új tananyagot megpróbáljuk átvenni, de egyszerre csak kevesebbet tudunk, mint Ti egy iskolai tanórán. Vannak családok, ahol több gyermek tanul egyszerre, képzeljétek el, hogy ezt így milyen sok idő és energia minden gyerekkel átvenni minden nap munka és háztartás mellett...”

Napi szinten előfordul most is, hogy egyszerre kell egy egyetemistának, két gimnazistának, egy felsősnek és egy alsó tagozatosnak teljesíteni különböző felületeken, ehhez ugye ennyi okoseszköz is szükségeltetik, mert egyszerre kell Teams, Zoom, Classroom, KRÉTA, Skype, Messenger, FaceTime, Redmenta, LearningApps, Gmail, mindehhez pedig megfelelő internetszolgáltatás is kell. Legfőképp azonban szükség van órarendre, személyre lebontva és beírva anya „okos füzetébe” a napi teendőkkel, határidőkkel, hiszen van, hogy apa vagy nagytesó felügyeli a tanulást, de előfordul, hogy önállóan kell Rékának is megoldania a napot. Persze így is van csúszás, sőt hiányzás is volt már, de próbálkozunk. Bevallom, egyre kevésbé sikerül tartani a napirendet, egyre több ellenállást tanúsítanak a gyerekek, nehéz a határidőket betartatni, mostanra elvesztette varázsát az online edzés, festés, zene és táncóra, én is türelmetlen vagyok sokszor, és bizony hamarabb feladom – nagyon szeretnék veszekedés nélkül, egyszerűen az anyukájuk lenni. Amikor úgy érzem, összecsapnak a fejem fölött a hullámok, akkor kell a rengeteg pozitív hozadékára gondolnom ennek a rendkívüli helyzetnek: hálás vagyok, hogy ennyit együtt lehetünk, hogy Apa is sokat dolgozik itthonról, Gergő túl van a rendkívüli érettségi nagy részén, szépül a kertünk, a házunk. Boldog Maia kutya, hogy nincs egyedül, mindkettőnknek megmaradt a munkája, egyelőre egészségesek vagyunk mi is és a szüleink is, megtaláltuk a módját, hogyan köszöntsük a Dédit vagy a nagyszülőket kellő óvatossággal, minden nap közel vagyunk a természethez, és ha itthon van mind a hat gyerek, ég a tűz és szól a gitár, akkor egy pillanatra elfelejthetjük, hogy mi van a kertkapun kívül... Továbbra is a legjobbakat kívánom mindannyiunknak, és mint márciusban, most is türelemmel, alázattal, kitartással vigyázzunk egymásra!