Szimpatika – Szíria – szerelem és misszió

A régészet iránti érdeklődésemet egy fantasztikus pedagógus-házaspárnak köszönhetem: Nagytarcsán, ahol felnőttem, ők alapították és működtették a szkíta leletekkel is büszkélkedő helytörténeti múzeumot. A ’80-as években olyan múzeumi kultúrát és múzeumpedagógiát műveltek, amiről ma is csak álmodunk. Rendkívüli történelemórákat tartottak, régészeket hívtak előadni, és ők is rengeteget meséltek. Nekem alapélményem, ahogy a honfoglalást bemutatták. Már ötödikben szóltam a történelemtanáromnak, hogy szeretnék eljutni egy ásatásra, majd amikor Dunaföldváron rendeztek feltárást, írtam a vezetőnek, hogy szeretnék ott önkénteskedni. Ezután minden nyáron ásatáson dolgoztam, hat éven át. Fantasztikus volt a légkör, akár talicskát is szívesen toltam egész nap. Középiskolában, az építőipari technikumban az iskola alapítója, Gáborjáni Péter építész és Beke Györgyi keramikus rajztanárom szerettette meg velem az építészetet, a kerámiát és iparművészetet; sőt, az egész világlátásomra hatott: hogy az ember saját értékrendszert tudjon felépíteni, ugyanakkor a nyitottsága megmaradjon. A Karinthy Gimnázium művészeti körét is látogattam, ahol szintén rengeteget kaptam. Nagyon hálás vagyok ezeknek a tanároknak.

Adta magát, hogy érettségi után régésznek jelentkezz?

Régész szakra majdnem maximum pontszámmal lehetett csak bekerülni, nem is vettek fel elsőre. Viszont hallgattam az egyetemi előadásokat, miközben kertészként dolgoztam a Kiscelli Múzeumban. Ott futottam bele egy restaurátorba, akit még a Fazekas Központból ismertem, ahová anno jártam. „Zsolt, maga mit csinál itt?” Azzal felküldött a Várba, ahol ásatási technikust kerestek: ’94-től ’98-ig ez volt a munkám, már egyetem mellett is.

Minden egy irányba mutatott.

Igen, főleg, hogy másodévben, ’96-ban fölvettek a Szent Ignác Katolikus Szakkollégiumba. Bentlakó, aktív tagja tudtam lenni a közösségnek, ami a lelki, és később a szakmai életemre is nagy hatást gyakorolt. Az ott kiformálódott gondolatvilágot vittük tovább a felnőtt életünkbe. Az első szobatársam Major Balázs volt, aki ma a Régészettudományi Intézet igazgatója a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Ő már ’95-től kijárt Szíriába, kétszer egyetemi ösztöndíjjal, utána kutatóként folyamatosan. A vezetésével alakult meg a Szíriai Magyar Régészeti Misszió, melyhez én 2005-ben csatlakoztam – akkor kezdtük el a csoportos terepbejárásokat. A Tartus megyei kollégák kérésére segítettünk felmérni a lelőhelyeket, topográfiai munkát végeztünk, majd felkérést kaptunk Margat johannita várának feltárására.

A kelet iránti érdeklődésed már korábban is megvolt?

Igen, ’93-ban, tizennyolc évesen két barátommal elmentünk Törökországba hat hétre: bejártuk az országot hátizsákkal, stoppolva, a délszláv háború kellős közepén. Ráadásul én Kónyától egyedül jöttem vissza: az anatóliai tíz napom életre szóló élmény. Az emberek hasonló közvetlenségét, segítőkészségét Szíriában éltem át. A török út a felnőtté válásom egyik lépcsője volt.

A családod nem aggódott?

Biztos féltettek. Akkor még nem volt mobil vagy internet, egyszer telefonáltam haza. Egyetem végén és utána viszont főleg itthon dolgoztam, illetve az égetőkemencék történetével foglalkoztam. Az angliai ösztöndíjaimat is ennek a témámnak köszönhettem. Izgalmas vargabetűk, örökségvédelmi munka után 2005-ben indult el a szíriai projekt, pont, amikor megszületett a második gyerekem.

A feleséged mennyire volt felkészülve rá, hogy sokat fogsz utazni?

Szerintem semennyire, de mindenben támogatott. Sokat köszönhetek neki. Szerencsére a megélhetésünket nem befolyásolta, ha önkéntesként elutaztam egy-egy hónapra, mert szabadúszó voltam. A szíriai utakat az első években nem szponzorálta senki; az elhivatottságunkra épültek. Nagyon fontos a professzionalizmus, de a közös cél és a közösségi háttér még fontosabb, ezért mind a helyiek megnyerése, mind a saját csapat egyben tartása alapvető volt. Mi kezdettől más attitűdöt vettünk fel, mint a nyugat-európai kutatócsoportok, akik hozták a fehér ember gyarmati gondolkodását. A helyiek ezt azonnal megérzik. Mi minden segítségnek nagyon örültünk, mindenkit partnerként kezeltünk – és minden célunk egyezett a helyiek céljaival! Ehhez kellett Balázs is, aki hátizsákos egyetemistaként kezdte a személyes kapcsolatokat építeni. A projektekbe fokozatosan be tudtunk vonni szír fiatalokat, ma már többen ösztöndíjas régész- vagy doktoranduszhallgatók nálunk, a Pázmányon. Teljes a kooperálás a kinti szakemberekkel a tervezéstől a kivitelezésen át a publikálásig, és ami nagyon fontos: a műemlék-helyreállításban is. Először a damaszkuszi citadellában kértek föl minket szigetelésre, amelyet a magyar külügyminisztérium is támogatott a helyi szakemberek bevonásával, így átadhattuk a technológiát.

Most is Szíriából érkeztél pár napja. Min dolgoztatok?

A johanniták másik nagy keresztes várának, a Crac des Chevaliers-nek a régészeti kutatásán, illetve kápolna-helyreállításán: erre 2016-ban kértek fel minket, miután visszafoglalták. Korábban a damaszkuszi citadella szigetelési munkálatai mellett Margat egy-egy, még a háború előtt megsérült épületrekonstrukciójának előkészítését koordináltam. A mi munkánk továbbra is missziós keretben zajlik, de 2014-től én már a Pázmány munkatársaként dolgozom a Régészettudományi Intézet oktatójaként, és az elmúlt három évben a misszió kapott támogatást a kiutazáshoz is. A csapat nyilván kisebb, mint 2009/10-ben, amikor vagy 100 emberrel mentünk ki a margati projektre: restaurátorok, régészek, művészettörténészek, építészek, önkéntes alapon. Mindenki úgy jött haza, hogy beleszerelmesedett Szíriába.

Te is nagyon szereted. Miért?

Szíria az arab kultúra legfontosabb központja volt a középkorban, és ma is az, a háború ellenére. Elképesztő látni Damaszkusz középkori történetének forráskiadásait kétölnyi szélességben az értelmiségi családok polcain. És nem csak dísz, betéve tudják. Ami engem nagyon vonz Szíriában, az emberek kedvessége mellett az a nagyon ősi kultúra, amelyet az ott élők élnek – a vallásban és a hétköznapokban is –, ez hat vissza a viselkedésükre. Volt szerencsém hat húsvétot kint tölteni, utoljára az ún. Keresztény Völgyben, egy félmilliós zárt keresztény tömbben. Katartikus volt. Két szír kollégám családjánál laktam megosztva, de mindenki más is családtagként kezelt. Már anno, az első terepbejárásoknál tapasztaltam a hihetetlen vendégszeretetet. A szír muszlimok részéről is, de persze, a keresztényekkel még van egy plusz.

Megszólítanak, meghívnak ismeretlenül?

Ha elmegyünk egy lelőhelyre, és ott ők épp piknikeznek – ami szokás –, akkor elvárják, hogy odaülj, érdeklődj, és ők is érdeklődnek: igazán. Emberiek a kapcsolatok. Egy európainak furcsa, hogy folyton köszönnek, kérdezgetnek, de ez annak a szociális gondolkodásnak a része, hogy odafigyelnek egymásra. Így kapjuk a legizgalmasabb információkat. Mi kezdettől transzparensek voltunk, a sajtó is követte a munkánkat. A zárkózottan, titokzatosan dolgozó régészcsapatok mind elfogytak. 2011 őszétől mostanáig csak mi dolgozhattunk, mert velünk kialakult a bizalom. Idén egy katonai ellenőrző pontnál nézték a papírjainkat, és a katona, mikor megtudta, hogy mi dolgoztunk Margatban, elkezdett a margati vár freskójáról beszélni, majd odajött, és megölelt.

Voltatok veszélyben?

Tudatosan kerültük a veszélyes helyeket, az ott élőktől tudtuk, hova mehetünk. A háború előtt én keresztül-kasul utaztam Szíriát, éjjel, nappal, sehol nem volt olyan biztonságérzetem, a háború három évében viszont nem dolgoztunk. Én Palmyrában rég nem jártam, remélem, hamarosan visszatérhetek. A romterületén rend van, de az ötvenezres városban lerombolták az infrastruktúrát. Itt egy provokált háborúról van szó – kezdettől, 2011 márciusától, az első agresszív tüntetésektől jelen van az intervenció. Ez az ország a nagyhatalmi törekvések áldozata. Sokat elárul, hogy Szíria volt az egyetlen a térségben, amely az államadóssága nagy részét rendezte, és külső segítség nélkül önellátóan működni tudott. Pont a háború előtt pedig ugrásszerű fejlődésnek indult. Én tizenkét éve járok ki, de még csak most kezdem kapiskálni, mi történt, nem is merek megfogalmazni dolgokat. De az biztos, hogy a lakosok áldozatok. Az ott lévő örökség az életük része; egyben a mi életünké is, hiszen a világörökségről van szó. Ha azt mondjuk, kereszténység, az ott kezdődik, Szíriában: a legelső közösségek ott alakultak ki. Nehéz látni, hogy a háború hogy törte össze, szórta szét a mai keresztény közösségeket. És katartikus, amikor visszatérnek, próbálnak újra megkapaszkodni. Döbbenetes a szírek élni akarása, életszeretete. Ez az állam minden jóslat ellenére nem omlott össze, mert az emberek tartják össze az államot, ők pedig békét akarnak. Senki nem akarta ezt a háborút, gazdasági, politikai változásokat talán, de háborút senki.

Mit tapasztalsz, akik Európába menekültek, hazatérnének?

Sok szírt ismerek, aki visszamegy, pedig otthon szegénység várja a szír font elértéktelenedése miatt. Egy értelmiségit Szíriában, ha végigjárta a ranglétrát, megbecsültek. Nyugat-Európában számokat látnak bennük, profitot, és ezt ők érzik. Sokan kint maradnak, persze, de mi abban próbálunk segíteni, hogy minél többen tudjanak visszatérni, legyen hova, és a régész-ösztöndíjasaink, ha hazamennek, hatékonyan vehessenek részt az újjáépítésben. A legfontosabb, hogy a szírek újra tudják teremteni a közösségeiket.

A különböző vallási csoportok együttélését hogyan látod?

Muszlim és muszlim közt is nagy különbségek vannak, a keresztény felekezetek között is. A szír kormány 80 százaléka szunnita muszlim, hiszen ez egy többségi szunnita muszlim ország. A keresztények társadalmi szerepe azonban mindig is meghatározó volt. A keresztény családokban kevesebb a gyerek, de ők magasabban képzettek, általában egyetemet végeztek, a műveltség elvárás. Az ő helyben maradásuk ezért életbevágó a szír társadalom szempontjából. Nem véletlen, hogy az elűzésük, ellehetetlenítésük elsődleges cél volt a háborúban – ezzel a társadalom alapjait bombázták. A kormány a háború előtti években sokat tett azért, hogy a különböző vallási közösségeket, iskolákat egyformán támogassa. Ez jellemezte a társadalmi és politikai gondolkodást. Tavaly decemberi élményem Damaszkuszban, a nagymecsetben a főmufti és az ortodox pátriárka vallási diskurzusa. Tartusban, ahol laktunk, az ortodox boltos vigyázott a mellette lévő szunnita boltos árujára, és adott el helyette, mikor ő naponta többször elment imádkozni. Ki-ki őrzi a kultúráját, nem keverednek, de kitűnően tudnak együtt élni, sőt, együtt ünnepelni. Amit nem viselnek el, az a szélsőség.

A gyerekeid szeretnének régészek lenni?

Elrettentő lehet nekik, hogy apa eltűnik hetekre. A háború előtt két hónapra is, most legfeljebb hat hétre. De érdekli őket a történelem, a régészet, megfogja őket is ennek a romantikája. Most 12 és 14 évesek, ásatáson voltak már velem itthon. Kíváncsi vagyok, mikor kezdik majd követelni, hogy vigyem el őket a Közel-Keletre.