Földes Eszter: „Nem viselem túl jól a szabályokat”

Már javában forgatod a Válótársak című sorozat harmadik évadát. A szerencsén múlott, hogy sok filmes munkád akadt már eddig is, vagy az egész generációdra jellemző, hogy több lehetőség adatik, mint egy évtizeddel ezelőtt?

Szerintem inkább mázlim van. Bár eléggé beindult a nagyjátékfilm-gyártás, és néhány új, minőségi sorozat is forog, de még mindig nagyon meg kell küzdeni a szerepekért. Ráadásul nagy a rivalizálás a színház és a film között. A kollégáktól is hallom, és a saját bőrömön is tapasztaltam, hogy nehéz elvállalni egy filmszerepet a színház mellett, mert egyszerűen nem engednek el. Ez nyilván gazdasági kérdés is, hiszen a színházak többsége nem engedheti meg magának, hogy egy-egy darabot azért ne játsszon, mert az egyik színész néhány hétig forgat valahol. Nyilván az az ideális helyzet, ha minél kevesebb emberhez kell igazodni. Amikor társulati tag voltam, én is azt tapasztaltam, hogy sokszor csak nagyon komoly harcok árán tudtuk kivívni, hogy egy másik munka is összejöjjön. De szerencsére elindult egy felfelé ívelő tendencia, és a színház is profitál abból, ha a színészei bevonzzák a közönséget.

Nem hiányzik az, hogy fiatal színészként egy társulathoz tartozz, ahol akár tanulni is lehet az idősebb kollégáktól?

Ha van egy szuper társulat, akkor nagyon jó érzés oda tartozni. De engem például bezárt a társulati tagság, amikor a székesfehérvári Vörösmarty Színházban játszottam. Egyébként is egy szabadságra vágyó, viszonylag öntörvényű ember vagyok, és nem viseltem túl jól a szabályokat.

Olyan szerepeket kaptál, amiket nem éreztél a sajátodnak?

Egyrészt bizonyos dolgokról más elképzeléseink voltak, másrészt többször is előfordult, hogy bár konkrét feladatom épp nem volt, de nem engedtek ki egy-egy szerepre. Egy színháznak persze az az érdeke, hogy akkor és úgy mozgósíthassa a színészeit, ahogy akarja, de én úgy döntöttem, hogy jobb, ha szabadúszóként folytatom tovább. Nem mondom, hogy soha nem mennék vissza egy társulathoz, de már nagyon meggondolnám, hogy kihez és milyen feltételekkel. Ha azt érezném, hogy a vezetőségnek konkrét pedagógiai terve van velem, és valahonnan valahova szeretne eljuttatni színészileg, az vonzó lenne. De csak azért, hogy tag legyek, és legyen egy havi fix fizetésem, jelenleg nem szerződnék le.

Pedagógiai terv?

Igen, mert úgy gondolom
– és a nagy öregek történeteiből is ez igazolódik vissza –, hogy miután egy fiatal kikerül a főiskoláról, nem ér véget semmi, sőt, akkor kellene elkezdődnie az igazi tanulási folyamatnak. Amikor az ember levedli a rengeteg fölszedett görcsét, frusztrációját, félelmét, megfelelési kényszerét. Azt hiszem, minden kezdő színésznek arra lenne szüksége, hogy olyan színházban kezdje a pályáját, ahol tudják, honnan hova szeretnék őt eljuttatni, és nem csak azért tartják ott, mert kell egy fiatal arc, akit pár szerep után majd lecserélnek a következőre. A húszas évei elején mindenkinek szüksége van arra, hogy elindítsák vagy továbbvigyék egy úton.

Ha saját magadnak állítanád fel ezt a pedagógiai pályát, mi lenne ennek a csúcsa? Hová szeretnél eljutni például negyvenöt évesen?

Nincsenek olyan időhöz kötött terveim, hogy hány éves koromra hova szeretnék eljutni. Egyébként azt látom, főleg a színésznőknél, hogy általában viszonylag későn indul el felfelé a karrierjük. Szóval azt mondom, hogy nekem még van nagyjából tíz évem, hogy valami legyen belőlem. A szakmai fejlődés mellett nyilván az ember személyisége is alakul az idő múlásával. A színésznek mindig a lehető legtöbbet kell kihoznia magából, és törekedni arra, hogy ne szoruljon önmaga kliséi közé. Ne rutinból dolgozzon, tartsa magát frissen minden szempontból, és legyen kellő önismerete, önkritikája, hogy abból építsen fel egy szerepet. Az idő múlásával nem kell egyre erősebben valamilyenné válni, hanem épp a maníroktól mentes, tiszta megfogalmazásokra kell törekedni.

Neked mennyire megy, hogy „ne vidd haza” a szerepet?

Nálam ez abszolút működik: csak közvetlenül a színpadra lépés előtt lényegülök át. Na, nem mintha olyan régóta lennék a pályán... (nevet) De kezdetben egy kétórás rituálé előzte meg minden színpadra lépésemet. Banális dolgokhoz ragaszkodtam, például hogy minden előadás előtt le kellett tusolnom a színházban, mindegy, hol voltam, milyen körülmények között. Meg kellett innom egy csésze teát, beszélgetnem kellett. Ma már ezekből semmi nem maradt, sőt, most már inkább az utolsó pillanatban szeretek beérni, hogy ne kelljen várnom, azonnal mehessek is a színpadra. Akkor húzom magamra a szerepet. Persze tudat alatt egész nap pörög bennem, ilyenkor az ember idegrendszere teljesen rááll erre, de már nem szoktam behergelni magam, hogy este előadásom lesz – most már ez egy természetes folyamat.

Az idősebb színészektől és a „nagy öregektől” biztosan sokat lehet tanulni. Kik a kedvenceid?

Domján Editet nagyon szeretem, bár neki sajnos nem volt ideje megöregedni. Nagyra tartom Básti Julit, Cserhalmi Györgyöt, Gáspár Sándort, Derzsi Jánost, a fehérvári kollégáktól nagyon sokat tanultam. De egyébként ezt a tanulást nem úgy kell elképzelni, hogy a büfében elmesélik, mit hogy kell csinálni. Elég egyszerűen figyelni őket. Például ha Derzsi János vagy Törőcsik Mari megszólal a színpadon, annak nagyon erős jelentése van, sőt, meg sem kell szólalniuk. Nyilván mögöttük van egy egész élet, de a pillanatnak ez a fajta sűrítése, ez a színpadi jelenlét az, amit érdemes megtanulni. Hogy természetesen létezzen az ember a színpadon, a különböző játékformák és stílusok csak technikai elemek. A lényeg az, hogy amikor belépsz a színpadra, a gondolataid és az érzelmeid középen találkoznak benned, és végül megszólalsz. Nem kell hozzá semmi más, csak hogy ott tudj lenni az adott pillanatban. Pont ezt tudják a nagy öregek, ezért érdemes rájuk figyelni. Nem kell azon görcsölni, hogy épp Hamletet játszom, egyszerűen meg kell csinálni. Egy szakács sem csinál nagy ügyet egy pacalpörkölt megfőzéséből, egyszerűen megcsinálja. Minden helyzetet alázatosan kell kezelni, hiszen nekünk ez a szakmánk, a szerep bennünk van. Szóval számomra a világ legtermészetesebb dolga, hogy felmegyek a színpadra és játszom.

Rendeztél egy előadást a férjeddel, Lovasi Andrással, illetve a Kiscsillag zenekarral Semmi konferencia címen. Honnan jött az ötlet, hogy létrehozzatok egy ilyen estet?

Ez tulajdonképpen egy koncertszínházi előadás. Ahol a zenét, ami a lényeg, erősíti a próza. Később sok kritika ért minket, hogy nincsenek benne nagy színészi pillanatok, de erre nem is akartunk törekedni, hiszen – Péterfy Borit leszámítva – nem színészekkel dolgoztam. Itt az egyszerű történetmesélés volt a lényeg, ami sikerült is. A színészeken kevésbé kérik számon, ha nem énekelnek professzionálisan, fordított helyzetben sajnos elnézőbb a szakma. Több helyre meghívták az előadást, viszont lehetetlen volt mindenkivel egyeztetni, mivel a Kiscsillag zenekar tagjai mellett olyan művészek is közreműködtek, mint Falusi Mariann, Varga Livius, Pásztor Anna, Busa Pista, Péterfy Bori vagy Likó Marcell. Ekkor jött az ötlet, hogy csináljunk a Semmi konferenciából egy kamara-előadást, ahol egyetlen színész játszik el minden szerepet. Scherer Pétert kértük fel, aki örömmel vállalta, de aztán kiderült, hogy annyira elfoglalt, hogy még a bemutatón sem tudna részt venni. A zenekar ekkor kitalálta, hogy ugorjak be én a helyére, mert úgy gondolták, hogy úgyis az egész a fejemben van, és egy izgalmas előadás születhet ebből a felállásból. Szerencsére nagyon sok pozitív véleményt kaptunk.

Itt fordult a felállás: a prózát erősíti a zene, egy zenés monodráma lett belőle. Az pedig külön öröm számomra, és nagy büszkeséggel tölt el, hogy a következő évadban az Átrium Filmszínház repertoárjába is bekerül a Semmmi konferencia, így az első rendezésem egy kőszínházban is látható lesz, ráadásul a főszereplő most már tényleg Scherer Péter.

Milyen volt együtt dolgozni a zenekarral? Nem „YokoOnoztak” le a fiúk?

Szerencsére engem ezzel sosem piszkáltak, viszonylag gyorsan elfogadott a zenekar. Akkor folytam bele először a munkájukba, amikor egy már meglévő, két külön estből álló „irodalmi koncertelőadást” játszottak, az Idáig tudom a történetet 1-2 címmel. Kitaláltam, hogy mi lenne, ha a két részt összeolvasztanánk, foglalkoztunk kicsit a szövegmondással, kapott egy egységesebb látványt, adtam neki egy színpadi formát, és ebből egy nagyon érdekes dolog született. Később a Semmi konferenciát is ennek a vonalnak a mentén dolgoztuk ki.

De visszatérve a kérdésre, szerencsére nem kaptunk támadásokat a házasságunk miatt, se a zenekartól, se mástól, sőt, a kamaraszínházi előadásról kifejezetten elismerő írások születtek. Szóval azt érzem, hogy az én munkámat is tisztelik, és szakmailag sem az a megítélés, hogy itt van ez a szőke kiscsaj, aki felkapaszkodik a Kossuth-díjas művészünk hátán. Ennek nagyon örülök, mert egyenlő partnerek vagyunk, mindketten helytállunk a magunk szakmájában – csak Andrisnak van húsz év előnye.

Van olyan nagyobb tervetek a Semmi konferencián túl, amit szintén együtt szeretnétek megcsinálni?

Egyelőre nincs, most inkább hagyjuk útnak indulni ezt az előadást, hogy ne csak azok lássák, akik Kiscsillag-rajongók. Ha valaki színházkedvelő, bátran ajánlom az előadást 12-120 éves korig. Egy izgalmas, megható családi történet, szép látványvilággal, színészi csemegével, hiszen három szerepet kell egy embernek eljátszani. Egy kisfiút, egy anyát és egy hajléktalant. Sőt, még egy óriás nadrágból elővarázsolt miniatűr bábelőadást is prezentálni kell Márkus Sándor bábjaival, élőképes vetítéssel. Szóval unatkozni senki nem fog.

Egy produkcióban fogunk még együttműködni a közeljövőben: egy gyerekdarabot, a Rendíthetetlen ólomkatonát rendezem meg a Hatszín Teátrumban, és lesz benne egy dal, amihez Andris fog dalszöveget írni, a zenét pedig Erős Marci, a Kiscsillag basszusgitárosa írja majd.

Aztán meglátjuk, mit hoz a jövő.

András imád úszni, valószínűleg az ország összes uszodájában járt már, te pedig sokáig szertornáztál. Szoktatok együtt sportolni?

Igen, időnként együtt is eljárunk úszni. Testnevelés tagozatos iskolába jártam, a szertorna kifejezetten hasznos volt számomra, mert nagy fegyelmet és kitartást igényel, de az úszás is kötelező volt. Bár jól ment, de a mai napig jobban kedvelem a szárazföldi sportokat, amikor érzem, hogy megizzadok. Most épp nem járok el rendszeresen sportolni.

De most már a kutyasétáltatás is megmozgat…

Igen, húsvét óta Málna is a családunk tagja. Valaki bedobta a kolléganőm kertjébe, ő pedig gazdát keresett neki. A közösségi médiának hála megláttam a fotóját, beleszerettem, és szóltam Andrisnak, hogy hozzuk el. Azóta is hatalmas a szerelem, mindenhová jön velem, nagyon jó természete van: benn van velem az előadásokon, a forgatásokon, a szinkronstúdióban, mindenhol imádják, vigyáznak rá, amíg dolgozom, szóval nagyon jó dolga van.

Apropó: szinkron. Sokan úgy gondolják, hogy jó lenne, ha már nem lenne rá szükség, mert az emberek rászoknának az idegennyelv értésre és használatra. Te mit gondolsz erről?

Szerintem ez nem igaz. Persze fontos lenne a nyelvtudás, de ha jó a szinkron, akkor inkább hozzáad valamit a filmhez. Nem véletlenül volt világszínvonalú a magyar szinkron húsz-harminc évvel ezelőtt. Szerintem zseniálisak a régi, szinkronizált filmek. Persze mint minden, sajnos mára ez a szakma is felhígult. Régen ez egy komplett próbafolyamat volt: a színészek megkapták a szövegkönyvet, volt próba, sőt, csak képet mutattak hang nélkül, így vették fel a tényleges szinkront. Manapság halljuk a hangot is, ami segít ráérezni a jó ritmusra, de ma úgy néz ki egy felvétel, hogy felhívnak, bemegyek, elmondják, kb. mi a sztori, maximum egy próba, felmondom és ennyi. Mozifilmnél nagyobb a precizitás, hiszen egy hatalmas vásznon minden apró hiba adja magát, de egy 2000 részes török sorozatnál már azért nincs nagy szöszölés.

Szinkronizáltál már ilyen sorozatot?

Épp most kezdtem el egy ilyet. :) Ha jó a szinkron, előfordulhat, hogy egy kevésbé jó filmből a szinkron kihoz valami sokkal jobbat, ez nyilván a színészi teljesítmény függvénye is. Engem is hívtak már úgy szinkronizálni, hogy egy külföldi színésznőt kellett „feljavítanom” egy kicsit. Vannak szinkronsulik, ahol a szakma technikai csínyját megtanítják. Én ilyet nem végeztem. A SZFE-en volt egy szinkron kurzusunk Aprics Lászlóval, akiről állítom, hogy a top 3-ban szinkronrendezőként benne van. Ő indított el ezen a pályán, sokat köszönhetek neki. De például én nem a hangommal szinkronizálok, hanem az idegrendszeremmel. Ámulva nézem azokat, akik a hangjukkal szinkronizálnak, és közben megírnak három e-mailt a telefonjukon, oda se néznek, és megcsinálják. Nyilván ez valamennyire hallatszik, és kérdés lehet, hogy melyik a jobb, de én ehhez nem értek. Nem vagyok szinkronszínész, csak örülök, hogy csinálhatom ezt is, mert egyébként nagyon szeretem.

Van már olyan szerep, esetleg színésznő, akihez mindig téged kérnek fel szinkronhangként?

Talán Jennifer Lawrence-t szinkronizáltam a legtöbbször, Amanda Seyfried-et is sokszor megkaptam, és én kaptam A szürke 50 árnyalatában a főszereplő, Dakota Johnson szerepét is, így őt mostanában többször is szinkronizálom.

Milyen feladatokra készülsz a közeljövőben, mik a terveid?

A következő évadban sem lesz új színházi bemutatóm, de a Válótársak folytatódik, rendezni fogok, játszom a meglévő szerepeimet, szinkronizálok. Sok ötlet van a fejemben, amit szeretnék megvalósítani, és nem csak színésznőként szeretnék működni. Pont azért érdekel a rendezés, mert sokkal komplexebben kell foglalkozni a színházzal, mint színészként, amikor csak egy dologra kell koncentrálni: a szerepre. De rendezőként tudni kell az összes szerepet, hogy honnan hova szeretnél eljuttatni egy történetet, a színészeket, hogy mi a mondanivalód az adott anyaggal, megálmodni a közegét, látványát egy előadásnak, stb... Úgy érzem, sokkal jobban leköti az energiáimat és kielégíti az idegrendszeremet. Próbálkozom ebben az irányban is, és ha érdemes, folytatom. De színésznő vagyok és az is maradok.