Szegény gazdagok

Mi? Mi volna a fejlődés, tán nyeletlen fejsze, hogy fenntartsuk? Környezeti, szociális, de még üzleti harmonizáció is sorjázik újkori ideánk a fenntarthatóság definíciójában, meg hogy a jövő generációi is elégíthessék ki magukat igényileg, vagy mi... Jó, a gyerek az tényleg ne haljon éhen, de hát hogy a fenébe, amikor már tenmagunk is rosszabbul élünk, mint a másik?

Bonyolult dolgok ezek. A kapitalizmus piaci versenyen alapuló gazdasági mechanizmusa, ha szabad, ha nem, verseny. Viadal, játszma, rangadó, és győztesekből nincs sok. A többi meg? Vesztes, azt jó napot. Alsóhangon kétszáz év szocializációját, némi világégésélménnyel, totalitárius rendszermúlttal dúsítva nem megy egykönnyen átalakítani, hát még, hogy nem is akaródzik. Miért? Hát, mert kell az egész, vagy annak egy része legalább, legyen bár kicsi és savanyú, de a miénk! Illetve a magamé, leginkább.

"Az enyém, a tied mennyi lármát szüle, Miolta a miénk nevezetelüle" – helyezi Csokonai a kultúra kezdetére javaink egyenlőtlen elosztásának problematikáját, úgy a feudalizmus kétharmadának tapasztalatából, nem várva a társadalom további evolúciójától semmi jót. Igaza volt. Tegyük persze hozzá, hogy napjainkra nem holmi moralizáló dilemmáról, az életünkről van szó, kapcsán a közel hétmilliárd ötszázmilliós egyedszámnak.

Túl a menekültkérdés manapság divatos kiszerkesztésén, lokális elemekben is gazdagok vagyunk, már aki tudomást kíván venni - maradva a kétpólusú világképnél - a szegények életéről is. Akár a nyomor, vagy a nincstelenség, a minőségi és általános éhezés is hangos témák a médiában. A kár az, hogy immáron süket fülekre talál, tán hiányában a forrás önnön hitelességének. Nincs már inger átlépni a küszöböt...

Majd bedől a valóság, tokostul! Ezt már azok jegyzik meg, kik nyomják a vészcsengőt - úgyis, mint társadalomkutatók, közgazdászok, civilek – hogy végül a színházcsinálók fogalmazzanak közérthetően: figyelem, ez nem gyakorlat!

A független Szputnyik Hajózási Társaság Szociopolyé rzékenyítő társasjátéka a nézőkkel együtt csinált színház; igazi közösségi élmény, hol nem kell megélni, elég végiggondolni a valóságot ahhoz, hogy megnyíljon alattunk a föld. Mi a résztvevők egy faluközösség négy családjának tagjait alakítjuk, és nincs is több dolgunk, mint megélni a hétköznapokat. Csak természetesen! Az elképzelt tárgyhónap alatt van lehetőség segélyre, közmunkára, alkalmi melóra tisztán és feketén, hetente felírathatunk a boltban későbbi törlesztés reményében, mert majd csak lesz valami, s ha nem megy, örömmel segít a kistérségi uzsorás. Márpedig nem megy. A játék elején még komoly a háztartási matek, a csapat reálértelmiségi része oszt és szoroz, kisebb áldozatok árán - csecsemőtápszer vagy cipő, gyógyszer vagy rezsi - sodródik a költségvetés, hogy aztán lassan, de biztosan kapjon léket a népes família. Evezz, evezz az élet tengerén, de ki ne köss a bánat szigetén...
A növekvő terhek nyomasztó közhangulatában egyre cinikusabbak, és feszültebbek leszünk, végül egy nemvárt esemény, nemvárt reakciót vált ki alkalmi társaságunkból; távoli rokonunk halála és az azzal járó költségek okán, ha csak néhány másodpercre, de felmerül a holttest elfogyasztásának lehetősége is... Igen, a civilizáció szétesésének pillanata ez a sokdiplomás, magasan kvalifikált környezetben, hisz a tények makacs dolgok, és a temetkezési díjak kifizetésével járó plusz teher kezelhetetlen hiátust eredményez a kasszában. Az életben maradás célja szentesíti az evőeszközt? Kishíján. Persze győzött a józan ész, az erkölcsi norma, és a betartott törvény, no meg a százezres nagyságrendű eladósodás. Egyetlen hónap végére.

A szegénység oly sátáni "találmány", aminek kompenzálásához kevés az önerő, önmagunkat lehetetlenség kihúzni belőle. Ellenben magával ránthat bárkit, összjátékában a véletleneknek és hiányában a környezet empátiájának. Mi a megoldás? Semmi. Újabb anomália, mivel jobb, ha megtanulunk együtt élni. Azt pedig mindenképp, hogy csak mértékkel a panaszok tekintetében, amíg van mit enni és inni. Úgy tűnik manapság ez sem oly természetes.

Szputnyik Hajózási Társaság

A társulat 2008 januárjában alakult, és a magyarországi színházi struktúrán belül az úgynevezett független színházak közé tartozik. A szabad alkotófolyamatot és a színházi formanyelvek megújítását éppen olyan fontosnak tartják, mint azt, hogy klasszikus és kortárs műveket is színpadra állítsanak. Nem az állam által fenntartott színházépületben dolgoznak, támogatásaikat nem automatikusan kapják, hanem éves működésükre és a produkciók létrehozására is külön pályáznak. Működési nehézségeik miatt a társulat idén megszűnik, a következő évadtól utószervezetükként a Mentőcsónak folytatja a munkát.

Hiába is globalizált, maradt létünk polarizált, oly szélesre nyitva a társadalmi ollót, hogy csak vágóéleinek csattanása várat magára. Nem is sokáig, ha így megy tovább.