Egy mindenkiért

Napi kilenc órában dolgozol, és utána sem pihensz.

Nekem a mozgássérültekért végzett munka, és főleg a velük való együttlét a hobbim. Van, aki bélyeget gyűjt, vagy konditerembe jár, nekem ez szerez örömöt. Mindig is nagyon szerettem másoknak segíteni (ez nálam gyári hiba), szeretek beszélgetni, és szeretek vezetni. Mindezeket kombináltam. 21 éves korom óta trolizok, most is imádom, de a nap nagy részében be vagyok zárva a vezetőfülkébe. Hiányzik a beszélgetés. Néha beszélek az utasokhoz, ha az alkalom adja, és látom, hogy a humorra mindenki vevő. Engem már húzós helyzeteken is átsegített. Egy Edda-koncert után nem fért föl a tömeg az utolsó trolira, elkezdték rugdosni a buszt meg üvölteni, hogy „mocskos BKV”. Kérdeztem, mi lenne, ha elénekelnék inkább a kedvenc dalomat, a 8 óra munka 8 óra pihenést. Leszerelte őket.

Szeretsz beszélgetni, jól kommunikálsz. Más ugyanezen az alapon például sörözik a barátaival.

Igen, én nem az a típus vagyok, szeretem, ha csinálhatok valami hasznosat a szabad időmben. De én is rengeteget kapok azzal, hogy embereket kísérgetek, színt kapnak a hétköznapjaim, és bárhova el tudok jutni velük én is. Gyerekként hiperaktívnak minősítettek, gyomorfekélyem volt. Összevissza kezeltek, még felnőttkoromban is. Úgy lszedáltak, hogy 5-6 kávéval bírtam csak trolizni. Szörnyű volt. A doktornő háromféle gyógyszert írt fel, azt mondta: „Kicsit nyugodtabb lesz.” Biztos mindenki máshogy reagál egy ilyen kezelésre, de rám úgy hatott, hogy 11 órákat aludtam, nem bírtam a fényt, depresszív lettem. Úgy éreztem, én nem akarok így élni, és nem akarok öngyilkossági gondolatokig jutni. Aztán elkezdtem mások javára használni a fölös energiáimat, és ez annyira meggyógyított, hogy két év alatt el is hagyhattam a gyógyszereket. Amikor rám jön, hogy most muszáj csinálnom valamit, elintézek ezer dolgot.

Annak, hogy pont mozgássérülteknek segítesz, van személyes indíttatása?

A nagymamámnak sclerosis multiplexe volt. Gyerekkoromban, mikor meglátogattuk, csak a lakásban tudtam vele lenni, kimaradtak a közös programok, pedig jó lett volna, mert tündéri teremtés volt. Már felnőtt fejjel éreztem, hogy bár rajta nem tudtam segíteni, most másokon tudnék. Ha ma kitenném a facebookra, hogy elektromos kerekes széket keresek neki, biztos meg tudnám szerezni – ahogy annyi emberhez eljuttattam már, amire szüksége volt. A közösségi oldalamra írhat bárki, felajánlhat eszközöket, és a mozgássérültek megírhatják a kérésüket. Pont holnap fogok elvinni egy járókeretet az új gazdájának. Régi mosógépet is szállítottam így már centrifugával együtt – ahhoz kértem kisbuszt egy ismerős egyesülettől. Képzeld el, ha valakinek ezek a régi gépek kellenek, milyen körülmények között élhet.

Felnőttként hogyan kerültél kapcsolatba mozgássérültekkel?

Egy barátom hosszú ideig levelezett egy lánnyal, aki nem akart vele találkozni. Mondtam a srácnak, hogy majd én írok helyette, és megoldom. Végül a lány bevallotta nekem, hogy mozgássérült. Azt válaszoltam, hogy semmi gáz, a nagymamám is az volt, szeretnénk vele találkozni. Elmentünk a Marczibányi téri intézménybe, ahol Ildikó lakott. Súlyos mozgássérült, nyaktól lefelé béna, de nagyon értelmes nő; szájjal fest. Felajánlottuk a barátságunkat, és nem csak úgy mondtuk, tényleg vissza is jártunk, jókat beszélgettünk. Nagyon klassz társaságot találtunk ott.

Aztán nekem bekattant, hogy hiszen itt vannak mikrobuszok, programokat lehet csinálni, és felajánlottam az igazgatónak, hogy sofőrként elviszem az embereket színházba, kirándulni, lovagolni, mozgássérülteknek szervezett sportprogramokra. Megismertem ezt a közeget, megszerettem őket, és ők is engem. Láttam, hogy azért, mert valakinek nem mozog a lába, még nem kell négy fal között élnie. Egyre inkább hajtott, hogy meg akarom mutatni nekik a világot, és nem mindennapi élményekhez is hozzásegíteni őket. Arra is rájöttem, hogy nekünk kell megtalálni a segítségre szorulókat, mert ők nem nagyon mernek kérni. Alig van átjárás köztük és köztünk, holott bárki bármikor kerülhet hasonló helyzetbe egy betegség vagy baleset miatt. Onnantól ne mozduljon ki többé?! Minden megoldható, és ami rajtam múlik, megoldom. Valaki autót kér, van, aki táncpartnert a szalagavatójára.

Sok szó esik akadálymentesítésről, a fogyatékkal élők jogairól. Úgy látod, még mindig kritikus a helyzet?

Rengeteg változásra van még szükség, főleg a fejekben. Fontos lenne, hogy minél többen segítsenek. Ma is sokan néznek úgy a mozgássérültekre, mint akik csökkent értékűek, vagy hülyék – hogy aki mozgásában sérült, az mentálisan is. Ez nem igaz. De aki halmozottan sérült, az is ugyanúgy ember. Amikor ránéztem Ildikóra, a kerekes székes barátunkra, belegondoltam, mennyi akadály áll előtte a legegyszerűbb helyzetekben. És rájöttem, hogy tudok segíteni, tehát segítenem is kell. Munka közben is van rá lehetőségem: ha nem alacsonypadlós buszt vezetek (ami ritkán jár), akkor is megállok, felrakom a kerekes széket; és látom, hogy már az hihetetlen valakinek, hogy normál busszal utazhat.

Rád ragadt az „álomszállító” név.

Eleinte nem is tetszett, mert én nem álmokat szállítottam, csak önkéntes sofőr voltam. Aztán a mozgássérültek már a legkülönbözőbb kérésekkel kerestek, és én is próbáltam mindenfélét kitalálni nekik. Szerencsére annyi trolivezetői év után a főnökeim is úgy állnak hozzám, hogy ha buszt kérek valamire, akkor általában adnak. Például városnézéseket szervezhettem a trolivonalak mentén, rendezhettem élőzenés Mikulás-ünnepséget a buszon. De extrémebb programokra is nagyon nagy az igény: autóversenyezni, sárkányrepülni is vittem csoportokat. Mikor először meghirdettem egy háromkerekű-motoros túrát, 30 mozgássérült jött el. Csináltam rock and roll trolit, kerekes székes táncos bulit. Nemrég repülőtér-látogatást szerveztem. A reptérnek azt mondtam, hogy van busz, a BKV-nak, hogy van reptéri időpont, és így tényleg meglett mindkettő. 50 embert vittem, és a reptér nagyon kitett magáért. Most kétéltű autóbuszozást szervezek, a végén másfél órás városnézéssel. 7000 Ft lenne egyébként, de a mozgássérülteknek ingyenes lesz. Már néhány szolgáltató is megkeres, de még mindig inkább én kopogtatok.

Vannak követőid, segítőid?

3000 ismerősöm van a facebookon, segítők nélkül nem tudnék ennyi mindent csinálni. Van, aki mindig csak ígérget, lelkes, ha írogatni kell, és van, akire tényleg lehet számítani. A facebook-oldalamon hirdetem meg a hozzám érkező kéréseket, miután ellenőriztem, nem szélhámos akar-e átverni. Sajnos volt rá példa. De többnyire nagyon nehéz sorsok állnak a kérések mögött. Most egy 11 éves izomsorvadásos kisfiúnak próbálok olyan Cardo ágyat szerezni, ami segít őt mozgatni, mert nem tud megfordulni sem. Távirányítóval egyedül tudná emelni a háttámláját. Egy ilyen ágy nagyon drága, de mi beszerzési áron megkapjuk. Ha a face-es csoportomból mindenki csak 900 Ft-ot ad bele, meglesz az ágy. És meglesz!

Rólad tudni, hogy kerekes székes a párod. Ez is motivál, hogy a sorstársainak segíts?

Vele már egy olyan rendezvényen találkoztam, amit én szerveztem. De így még közelebbről látom a mozgássérültek nehézségeit, a többség hozzáállását a sérültekhez. Tudom például, hogy kerekes székesként milyen nehéz társat találni, hogy sokuk önbizalma nagyon alacsony. A párom gyönyörű lány, mégis sokszor fél, hogy elhagyom valakiért, aki tud járni. Pedig bízhat bennem. Mellette én naponta átélem, hogy számomra nincsenek akadályok, ha róla van szó, és hogy mennyit tehetek érte – ami jó. De tényleg állandóak a kihívások. Sokan hülyének is néznek: nem értik, ha valakinek az élete nem arról szól, hogy mije van, hanem hogy mennyit adhat másoknak. Én szeretném, hogy a páromnak része legyen mindabban, ami nekem születésemtől jár. Senkit nem tartok kevesebbre magamnál. Igaz, magasabb rendűnek sem. Ezért oda tudok menni bárkihez, és kérni – nem feszélyez, milyen gazdag vagy mekkora igazgató.

Nincsen autód. Hogy boldogulsz nélküle?

Volt, de eladtam, mert kerekes szék úgysem fért bele. Ha egy programhoz nem sikerül buszt szerezni, kisbuszt kell bérelnem, ami jelentős összeg. És itt sok minden az én költségem marad. Jó a fizetésem, nem iszom, nem dohányzom, de ez túl sokba kerül. Legfőbb ideje, hogy meglegyen az alapítvány. Találtam egy ügyvédnőt, aki ingyen csinálja a papírokat, és a weboldalt is szívességből készíti valaki. Végre fogunk tudni támogatásokat igényelni. Most próbálom felvenni a kapcsolatot a kecskeméti Mercedes céggel, mert nagyon szeretnék egy kisbuszt a mozgássérültek szállításához. Ez az álmom. Anno egy öreg Mercivel kezdtem a Marczibányi téren, és nagyon megszerettem ezt a megbízható márkát. Képzeld el, milyen levinni egy kerekes széket Ajkára vonattal! Alig bírtuk felrakni. Az utcán meg úgy vittem, hogy benne ültem.

A programjaid azoknak szólnak, akiket legalább a találkozási pontig elvisz valaki. Mi van azokkal, akik a közértbe vagy a kórházba sem tudnak eljutni?

Azért ha lassan is, de alakul az akadálymentesítés, viszont segítőkre óriási szükség van. Ezért kell a szemléletváltás, amiről beszéltem. Gyakran látok vak embert állni a zebránál, körülötte húszan nézik, hogy fog átjutni, de nem kérdezik meg, segíthetnek-e. Sokszor én szállok ki a troliból; de nyilván van, amikor nem tehetem meg. Én egyedül kevés vagyok. A facebook fantasztikus lehetőség, hogy rászorulók és segítők találkozzanak. Másfél éve kiírtam a face-re, hogy egy mozgássérült anyukának kellene segíteni, hogy eljusson a kórházban lévő kisgyerekéhez. A baba súlyos veseelégtelenségben szenvedett, sajnos egyévesen meg is halt. Viszont ötszázan jelentkeztek, táblázat készült arról, ki mikor ér rá az anyát kísérni. A 3000 ismerősöm különböző dolgokhoz ért, más az ismeretségi köre, és én próbálom ez alapján is keresni a segítőimet egy adott célhoz. Köztük pedig van 10-15 ember, akire mindig számíthatok.

Itt kap értelmet a közösségi háló kifejezés.

Így van. Abban hiszek, hogy: „Egy mindenkiért, mindenki egyért.” Remélem, egyre többen gondolkodnak majd így. Ha ide leülne egy kerekes székes, lehet, hogy ketten arrébb ülnének. A barátnőm szép lány, vonzza a tekintetet, meg szokták tőle kérdezni, hogy: „Ugye ez a kerekes szék csak ideiglenes?”. Nem hiszik el, hogy aki szép, az mozgássérült is lehet. Visszahallottam már, hogy biztos beteg az elmém, amiért nem „normális” nővel járok. Nem szerethetek bárkit?! Akit baleset ér vagy beteg lesz, azt másnap nem lehet szeretni?! Sajnos a párkapcsolatban is megvan az a szemlélet, hogy amennyit adsz, grammra annyit is akarj visszakapni. Én sokkal többet kapok.

Talán hallottak már Brandt Viktorról, talán utaztak is vele. 22 éve dolgozik trolivezetőként, és olyan szerencsés, hogy elmondhatja: imádja a munkáját, sőt még a fizetésével is elégedett. Van azonban egy másik, korántsem titkos szenvedélye: szabad idejében mozgássérülteknek segít, programokat szervez, életminőségüket javító eszközöket szerez be, visz házhoz nekik. Mert azoknak, akik nem tudnak járni – vallja –, mi, járni tudók vagyunk a lábai.