Fáradtan és boldogan

Ezután az öltözés, cipőhúzás, reggeli pedig pont kétszer annyi ideig tart, mint néhány hónappal ezelőtt és bizony sokszor hétéves Dávidomra is én húzom a zoknit, a négyévest pedig szinte alvás közben öltöztetem, miközben a nagyoknak könyörgök, hogy induljanak már és ne hagyják az asztalon az uzsonnát.

Egyik reggel Réka annyira álmos volt, hogy induláskor csak kivettem az ágyból és pizsamában vittem az óvódáig, amitől viszont minden gyerek dőlt a nevetéstől egész úton, mindenkinek jól indult a napja, csak Réka szeppent meg az ovi kapujában, hogy nehogy meglássa valaki.

A délutáni és hétvégi tanulás is egyre keményebb feladat, hiszen jó időben inkább kint lennének a szabadban, folyamatos az alkudozás, hogy „ráérünk este leckét írni, ilyenkor már úgyse adnak sok házit!” Persze, pont év végén ne lenne dolgozat és felelés... Minden hétvégén megpróbálom meggyőzni őket, hogy még pénteken essünk túl a kötelező dolgokon, de mégis mindig vasárnap estefelé kerül elő a füzet és a könyv. Akkor is nehezen, hiszen sokáig világos van, és „még maradjunk egy kicsit, csak még ezt az utolsót Anyu, még nincs is este, mert süt a nap...”

Bevallom, nem is tudok igazán kemény lenni, örülök, hogy bicajoznak, fociznak és kosaraznak, és még este nyolckor is próbál a zenekar, Dávid órákat legózik, Réka pedig főz, mos, takarít a babáival. Jó látni, hogy nem a számítógép és a tévé a legfontosabb, és még a nagyok is leülnek velünk a családi asztalhoz. A bizonyítványokat ugyan még nem láttam, de bizakodó vagyok...

Bori remélem, nem okoz nagy meglepetést, és a nyelvvizsgára való készülés nem rontotta le a többi tantárgy jegyeit, és – csak titokban – számítok némi javulásra is... Gergőnél hetedikes, pontszerző bizonyítvány lesz, állítólag csupa jó jegyekkel... Bence idén váltott iskolát, kíváncsian várjuk az első itt szerzett eredményeit, és ugyan a német kéttannyelvűség még nehezen megy neki, a magyar tárgyakból nagyon szépen teljesít...

Végül a két idei nagy esemény: Ádám elballag az általános iskolából! Nagy reményekkel néz a gimis évek elé, de látom, hogy szomorú – még ha viccekkel, nemtörődömséggel palástolja is. Helyette is könnyezek, mikor ránézek erre a magas, sármos, izmos, jófej srácra és a kezét fogó kicsi, édes, aranyos elsős öccsére, aki élete első bizonyítványát kapja idén, és alig hiszem el, hogy hét éve pont ilyen volt Ádám is.

Ahogy közelít a tanév vége, egyre nehezebb a gyerekeket kiimádkozni az ágyból reggelente, elindul a visszaszámlálás, hogy „gyere kicsim, már csak 19 reggel kell ilyen korán felkelni, ezt még bírjuk ki!”