A gyerek

Szerző: Vág Bernadett
A gyerek egyre ingerültebb volt. Feleselt. Semmi nem volt elég jó neki. Ha rászóltak, ordenárén kiabált, ha még jobban rászóltak, véget nem érő zokogásban tört ki, végigcsorgott a szemfestéke az arcán. Azt üvöltötte, hogy ő úgyis elmegy innen, mert őt úgyse érti meg senki.

Az anyjának feltűnt, hogy máskor meg csak bámul maga elé, és ha nem tudja, hogy nézik, mosolyokat felejt az arcán. Többfélét. Néha azt a régi, kislányos mosolyt, amikor az orra is ráncba futott tőle, máskor meg szenvelgőt, ábrándosat, amilyet addig nem is tudott. Meg az is feltűnt még, hogy egyre késik esténként. Csak dumáltak a srácokkal a lépcsőházban, azt feleli. De már rohan is a szobájába, eldől az ágyán és a plafont nézi, vagy ki tudja, mit csinál. Enni meg nem eszik.

– Kamasz – mondta az apja.

– Na jó! – legyintett az anyja, de nem lett nyugodt.

Az meg az apának tűnt fel, hogy a gyerek gyakran jön haza kivörösödött szájjal, arccal. A régi csajozások jutottak eszébe a pincében, vagy a lépcsőházban a szemétfordulónál, ahol nem égett a villany. A késő estig tartó évődések, amikor a kiserkent borostája kidörzsölte a lányt. Na, akkor mintha gyomorszájon vágták volna. Ki lehet az a kis szemét, aki kidörzsöli a gyerek arcát?

– Szerintem ez csókolózik – mondta éjjel az apa az anyának, amikor már lefeküdtek.

– Nem hiszem – sóhajtott az anya –, hisz olyan kis lökött még.

– Tizenhét éves elmúlt – morogta az apa.

Az anya felült az ágyban. Ő tizenhat volt, amikor megismerte azt a fiút, az elsőt, és tizenhat és fél, amikor az övé lett. Titokban, rettegve. Csak egyetlenegyszer. Mert aztán a fiú elutazott, a nyár meg véget ért.

– Gondolod? – suttogta az anya, és a szája elé kapta a kezét.

– Ki tudja – töprengett az apa. – Én tizenhárom voltam.

Másnap már alig várták, hogy a gyerek hazajöjjön az angolóráról. Az asztal meg volt terítve, még krémes is volt, meg üdítő. A lány körbefuttatta gyanakvó szemét.

– Mit ünneplünk? – kérdezte, de le sem vette a fejéről a fülhallgatót.

A szülők előbb úgy tettek, mintha nem lenne semmi, miért, csak úgy nem lehet sütit enni, narancslevet inni, nevetgéltek, aztán az asztalhoz ültették a gyereket és semmitmondó témákat feszegettek. A gyerek szó nélkül evett. Aztán az anya nem bírta tovább.

– Kicsim, te szerelmes vagy? Jársz valakivel?

A gyerek fülig elvörösödött, aztán rávágta:

– Na és ha igen?

Az apa csak annyit mondott, nyugi, rendesen beszélj anyáddal, az anya meg felpattant, átölelte a lányát, és úgy csacsogta, hogy mennyire örül, és hogy miért nem hozza fel azt a fiút, úgy szeretnék megismerni.

Másnap a gyerek felhozta a fiút. Félszegen ácsorogtak a bejárati ajtóban, mindkettőn hátizsák, mindkettőn fülhallgató, a lány szemérmes-pirosan, áhítatos vigyorral az arcán, a fiú nyurgán, pattanásosan, rágózva.

– Ez a Zoli – mondta a gyerek. A Zoli bólintott egyet az apa felé, aztán az anya felé, majd, mint aki hazaért, ledobta a zsákját, lerúgta a bakancsát, és nyargalt a lány után a kisszobába. Az apa meg az anya csak nézett utánuk.

– Legalább megtudtuk, ki ez – morogta az apa, mikor már lefeküdtek.

– Kajla, mint egy kis kölyökkutya – nevetgélt az anya, és valami megmagyarázhatatlan büszkeség járta át a szívét. Meg szeretet. Meg szerelem.

 

Két hét múlva a gyerek megint csapkodva jött haza, hogy ezt ő nem bírja, és őt úgyse érti meg senki, és ő elmegy innen. Aztán kibökte, mit akar. Fogamzásgátlót akar, üvöltötte, mert neki az már hiányzik. Értsék meg, bőgte, ő már nem gyerek, és a Zoli se gyerek, és mindenki más már csinálja az osztályban, és hogy ő még nem, hát az tök ciki, és örüljenek a szülők, hogy ő ilyen őszinte, és nem ugrik fejest a bajba, hanem védekezni akar.

– Korai ez még – mondta éjjel az anya az apának, amikor már lefeküdtek.

– Na de mit tudunk csinálni? – morfondírozott az apa. – Inkább szedje, mint hogy úgy maradjon.

És a régi, elügyetlenkedett óvszerekre gondolt, meg a rémületre utána hetekig, hogy most lett baj vagy nem lett baj.

– Nemrég még Barbie-ért toporzékolt. Meg görkorcsolyáért – pityergett az anya. – Szívecskéket rajzolt a születésnapomra.

– Felnőnek – morogta az apa, és befordult, mintha már aludna.

Ekkor lassan kinyílt a hálószoba ajtó. Nagyon halkan, mintha nem is. Bezuhant az előszobalámpa fénye, és megállt az anyán meg az apán. A gyerek állt ott, toporogva. A pöttyös pizsamában. A kispárnával. Hogy bebújhatna-e egy kicsit közéjük. Tényleg csak egy kicsit, mert olyan rosszat álmodott.

 

Robert Burns:
Korai még a konty nekem

Gyöngécske lány vagyok még,
ijeszt is fű-fa, uram:
férfi ágyában
engem a hideg rázna, uram:

Korai még, korai még,
korai még a konty nekem,
korai még... bűn lenne ám,
ha elcsavarná a fejem.

Anyám varratta új ruhám,
templomba mék megáldani,
ha lefeküdnék, jó uram,
hová lennének fodrai?

Régen elmúlt már Mindszent,
hosszú a téli éj, uram;
hogy én egy ágyban önnel –
jaj, nem merek, nem én, uram.

Süvít a szél és lombtalan,
tar ágakat csupál, uram;
de hogyha nyáron erre jár,
idősebb leszek már, uram.

(Kormos István fordítása)

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Olvasna még a témában?

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!