Szimpatika – Mucsi Zoltán karbantartó

Volt egyszer egy srác, aki – mint sokan mások – focista akart lenni. Végül mégis színész lett...

Azt megelőzően meg nyilván kéményseprő, buszvezető, rendőr, és mindenféle más is. Elvégeztem egy szakmunkásképzőt, ami arra nagyon jó volt, hogy biztosan tudjam, abban a szakmában soha nem fogok elhelyezkedni. Szerettem focizni, de amikor elmentem az első Fradi-edzésre, rájöttem, hogy áthidalhatatlan szakadék van az általam feltételezett képességeim és a valóság között, szóval annyiban maradt a dolog. Utána jött a várakozás időszaka, hogy valamerre elinduljak. Befejeztem az iskolát és elkezdtem dolgozni a vasútnál.

Mint micsoda?

Karbantartó és lakatos, ezt csináltam másfél évig, ez a végzettségem. De valószínűleg az volt a MÁV történetének legboldogabb pillanata, amikor megszabadultak tőlem. Később hírlapkézbesítőként is dolgoztam, aztán egyszer egy ismerősöm beszervezett egy Kőtövis nevű szolnoki amatőr együttesbe. Tetszett a dolog, ráadásul azzal biztattak, hogy van érzékem a színjátszáshoz. Háromszor jelentkeztem a Színművészetire, de nem sikerült a felvételi, viszont rövid időn belül felvettek segédszínésznek Szolnokra – így kezdődött minden. Apránként araszolgattam előre az egymondatos szerepektől a monológokig, aztán lassan beindult.

Milyen volt akkor Szolnok?

Fantasztikus! Huszonkét évesen bekerültem az utcáról a színházba, és az első évben csak kóvályogni tudtam. Tátott szájjal néztem mindent, nem értettem, hogy kerültem ide, hogy lehetek ilyen szerencsés, hogy ezekkel az emberekkel dolgozhatok. Aztán, amikor megkaptam az első szerepecskét, kicsit megnyugodtam. Én olyan vagyok, hogy számomra minden egyes szerepnek jelentősége van, mindegyik kihívás.

Kik voltak a mestereid?

A rendezők közül talán Paál Istvánnal volt számomra a legnagyobb megtiszteltetés együtt dolgozni. Nagyon fontos személy volt az életemben Papp Marci, Ács János, Szikora János és Csizi (Csizmadia János). A szolnoki években rendkívül meghatározó volt Fodor Tamás és az a fajta színházlátás és gondolkodás, amit ő képviselt. De biztosan mindenkitől ellestem valamit, a kollégáktól is: Egri Katitól Takács Katiig, Garas Dezsőtől, Törőcsik Maritól, Tóth Jocótól, de a végtelenségig sorolhatnám a neveket.

A színház iránti vonzódás a családból jött? Mivel foglalkoztak a szüleid?

Nem, engem egyszerűen csak ide sodort a szél. Édesapám bádogos-vízvezetékszerelő volt, édesanyám pedig háztartásbeli, amíg felsősök nem lettünk az általános iskolában. Utána az abonyi téglagyárban dolgozott. Szóval semmilyen indíttatás nem jött a családból, még a távolabbi rokonságban sem foglalkozott senki színészkedéssel.

Érezted valaha úgy, hogy hátrányban vagy azért, mert nem végezted el a főiskolát?

Úgy gondolom, soha nem származott semmilyen hátrányom ebből – persze az embernek hullámzó a kedélyállapota. Amikor jó passzban vagy, kerek a magánéleted, és a színházban is jól mennek a dolgok, jól érzed magad. De előfordul, hogy ez az egész felborul... Amikor épp egy rosszabb időszakomat éltem, néha azt gondoltam, minden könnyebb lett volna egy főiskolai diplomával. De ez igazából hülyeség. Nincs könnyebb út: az egyik ilyen, a másik olyan.

Talán azért is játszol a mai napig olyan darabokban, ahol nagy hangsúlyt helyeznek az improvizációra, mert egy amatőr együttesben kezdtél...

Szerintem ez a két dolog nincs összefüggésben. Tizenöt évig játszottam Szolnokon, ott sosem merült fel az igény arra, hogy rögtönözzünk, még a próbák alatt sem. Az improvizációval először a Szentivánéji álom kapcsán találkoztam, amikor összekerültünk Scherer Péterrel – Pepével – az egyik jelenetben. Akkor találkoztunk először. Aztán valahogy „összeragadtunk”, létrejött a Kapa–Pepe-páros. Később is nagyon sokszor játszottunk együtt filmekben és darabokban, például a Krétakörben vagy a Bárka Színházban, amit együtt alapítottunk. A mai napig vannak közös munkáink, főleg a Nézőművészeti Kft.-ben, közös társulatunkban.

Barátként is napi szinten tartjátok a kapcsolatot, vagy ez inkább szakmai kapcsolat?

1994 óta ismerjük egymást, és szerintem az első hat évben jelentősen több időt töltöttem el Péterrel, mint a családommal, napi 8-14 órát voltunk együtt. Minden évben van minimum egy közös előadásunk, de ma már nem hívjuk fel egymást csak azért, hogy összefussunk egy kávéra, ha épp nem próbálunk valamit. A Nézőművészeti Kft.-t is közösen hoztuk létre 2003-ban Pepével, Gyulay Eszterrel és Katona Lászlóval, amihez Kovács Krisztián csatlakozott. Itt a színházat, ezt a több ezer éves műfajt gondoltuk újra, az előadásainkon a klasszikus értelemben vett találkozás néző és színész között legtöbbször elmarad. Úgy tűnik, néhány évig ez is összeköt, közös programot ad majd.

Melyik műfaj áll hozzád közelebb: az improvizatív színház, például amit a Krétakörrel csináltatok, a Nézőművészeti Kft. interaktív előadásai, vagy a klasszikus kőszínházi darabok? Ha választani kéne, melyik mellett döntenél?

Nem lehet választani, mindegyik teljesen más, ráadásul különböző korszakokhoz köthető. Szerintem mindenkinek, aki benne volt a Krétakörben, az egy rendkívül fontos és meghatározó időszak volt az életében. Ott is sokféle darab készült, és bár a próbák alatt volt improvizáció, a végeredményben már nem. A Nézőművészeti előadásai között is van olyan, amelyben egyáltalán nincs interaktív elem. Bizonyos szempontból ez hasonlít leginkább a kőszínházi produkciókhoz. Én választás helyett inkább megpróbálom kihívásként felfogni ezt: minden műfajban lehet kiemelkedőt alkotni, de lehet betlizni is. Nem tudom egyikre sem azt mondani, hogy közelebb áll a szívemhez, mint a többi. Nyilván az alternatív vonal minden szempontból több szabadságot ad, mint a kőszínház, ahol bérletrendszer van, a darabot az adott időpontban be kell mutatni, olyan nem fordulhat elő, hogy csúszik a premier, mert még nem vagyunk kész. Az alternatív színházban eltolhatjuk a bemutatót, ha úgy kívánja a helyzet. Persze ez sosem jó, mert azt jelenti, hogy valamit nagyon rosszul számoltunk, vagy valami nem a tervek szerint alakult. De sokkal nagyobb a kísérletezési lehetőség, ilyen szempontból ez közelebb áll hozzám.

Van olyan szerep, amit nagyon szerettél volna eljátszani, amire mindig készültél?

Furcsa módon két szerepálmom is volt. Az egyik a Don Quijote – de persze nem a musicalre gondolok. Kétszer is megpróbáltuk, de végül nem lett belőle bemutató. Most úgy tűnik, a jövő évadban megcsináljuk a Nézőművészetivel a Szkéné Színházban a Műegyetemen, Parti Nagy Lajos írja színpadra, Rába Roland rendezi, és természetesen Scherer Péterrel közösen játszunk ebben is. Nem nehéz kitalálni, melyikünk lesz Sancho, és melyikünk a hóbortos lovag. A másik nagy álmom a Mizantróp volt, ami meg is valósult a Krétakörrel, de az egy nagyon nehéz próbaidőszak volt számomra, görcsösen izgultam. Ma már úgy gondolom, hogy azzal kell megküzdeni, amit elém sodor az élet.

Hogy találtak meg a filmesek?

A legelső filmem a Hatásvadászok volt, Szurdi Miklós, a rendező néhány szolnoki tanítványt bevett a filmjébe mellékszereplőnek. Ez egy nagyon szép gesztus volt a részéről, mi életünkben először láthattuk, milyen egy forgatás – nagyon élveztük. Aztán jött Elek Judit filmje, a Tutajosok, majd a Roncsfilm, és így tovább. Soha nem számítottam arra, hogy ennyi film lesz mögöttem, ebből a szempontból is szerencsésnek tartom magam.

A Roncsfilm forgatásakor mennyire lehetett érezni, hogy ebből valami zseniális dolog lesz?

Szerintem egy forgatásból soha nem lehet messzemenő következtetéseket levonni. Elolvasod a forgatókönyvet, van egy benyomásod, már tudod, hogy jó vagy rossz a történet, és hogy mik a lehetőségek. Aztán elindul a munka, ahol leginkább az derül ki, hogy mennyire gördülékenyen mennek a felvételek. A Roncsfilmet nagyon jó volt forgatni, de nem lehetett tudni, mi lesz belőle. Érdekes, hogy amikor bemutatták a filmszemlén, néhányan úgy néztek ránk, mintha valami óriási bűnt követtünk volna el a magyar filmművészettel szemben. Aztán végül mégis kultuszfilm lett.

Sokat dolgoztál Jancsó Miklóssal, akinek egy új alkotói korszakát másokkal együtt te is fémjelezted. Milyen volt vele együtt dolgozni?

Önmagában az a tény, hogy ő felkért egy szerepre, rendkívül megtisztelő és felemelő volt. Egy csodálatos, bölcs és rendkívül szabad figura volt... Egy nagyszerű ember. Hatalmas ajándék a sorstól, hogy találkoztam vele, és hogy közel engedett magához, a barátja lehettem. Csodáltam benne, hogy mindig pontosan tudta, mit akar végeredményként látni. A Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten című film felvételeiből már csak pár nap volt hátra, de le kellett állnunk, mert jött egy hosszú hétvége augusztus 20-a miatt. Ő pedig négy nap alatt megvágta az egész filmet Csákányi Zsuzsával (Jancsó Miklós felesége – a szerk.). Ilyen rövid idő alatt kevesen tudnak filmet vágni. Neki nyilván azért sikerült, mert már a forgatás alatt megvolt a fejében a kép a végeredményről, pontosan tudta, mit akar látni. Szerintem ő sem gondolta, hogy ezután még fogunk együtt filmet csinálni, sőt, meggyőződésem, hogy ezzel a filmmel ő elköszönt. De nagyon örülök neki, hogy ezt még számos közös film követte. Csodálatos időszak volt, amikor együtt dolgozhattam vele.

Aki nem jár se színházba, se moziba, az az m1-en futó Munkaügyek című sorozatban láthat. Egy hipochondert alakítasz, aki állandóan gyógyszereket szed. Van a karakterben valami, amit a saját életedből vettél át?

Hál’ istennek, nincs, ez a szereplő csak az alkotók, többek között Litkai Gergely ötletének köszönhető. Szerencsére nagyon ritkán vagyok beteg, remélem, ez még egy jó ideig így is marad.

Szeretsz ebben a sorozatban szerepelni?

Szerintem jópofa. De nincs olyan színházi előadás vagy film, ami tökéletes lenne. Nyilván, ha erre is kicsit több idő lenne, mint amennyi valójában van, akkor lehetne jobb is. Ráadásul nyáron forgatjuk, így még kevesebb időm jut arra, hogy a családommal legyek.

Azért a nyáron elutaztok a gyerekekkel?

A család a vakáció egy részét minden évben egy őrségi családi nyaralóban tölti. Amikor még kisebbek voltak a gyerekek, és nem voltak edzőtáborok, június végén leutazott a család – ha tehettem, én is mentem velük –, és csak iskolakezdésre jöttünk vissza. Idén szerencsénk volt, mert egy kedves barátom meghívott Spanyolországba, nála voltunk majdnem két hétig.

A feleséged Moldvai Kiss Andrea, színésznő. A művészcsaládokban mindig nehéz megoldani a gyerekek esti felügyeletét, vagy a „normális” napirendhez való igazodást. Te például voltál valaha szülői értekezleten?

Igen, előfordult, de azért ezt mindig inkább Andrea intézte, hiszen a szülői értekezletek általában kora este kezdődnek, amikor én épp a színházban vagyok – az iskolák soha nem az én szabadidőmhöz igazították az ilyen összejöveteleket. Szerencsére, mikor a gyerekek még kicsik voltak, Andrea édesanyja sokat segített nekünk, általában ő volt a gyerekekkel az esti órákban. Mostanában pedig, sajnos, vagy nem, de Andrea kevesebbet dolgozik, a gyerekek is nagyobbak, rövidebb időre egyedül lehet hagyni őket. Ráadásul Kornél fiam már 18 éves, ő segít a húgának és az öccsének, ellátja őket, ha kell. Szerintem nálunk ez nem okozott sok problémát.

A gyerekek szeretik a munkádat? Nem volt olyan, hogy keresték az „igazi” aput, miután láttak a színpadon?

Ők természetesnek veszik, hogy nekem ez a munkám, és szeretik látni a végeredményt, hogy mit is csináltam hónapokon keresztül. Persze a koruknál fogva nem nézhetnek meg mindent, amiben játszom, de a legtöbb dologban láttak. Nem kérik, hogy otthon változzak vissza, mert tudják, hogy nekem ez a szakmám. És természetesen kegyetlenül jó színésznek tartanak.

Őket nem foglalkoztatja a színészi pálya?

Az első házasságomból származó nagyfiam 34 éves, ő már biztos, hogy nem fog erre a pályára lépni. Egy igazi életművész: élt New Yorkban, Londonban, Belgiumban, mindenhol mást csinált. Fiatalabb korában próbálkozott a művészeti táborokban, de aztán ez valahogy abbamaradt. Kornél fiamat is teljesen más érdekli. Veronikában ott van a szereplési vágy, de ő még annyira kiforratlan, hogy nem lehet tudni, milyen irányba fog fejlődni. Nagyon szépen rajzol, szeret zongorázni, de még csak 14 éves, belőle még bármi lehet. Milán pedig még nagyon kicsi, csak tízéves.

Mit szólnál hozzá, ha valamelyikük mégis színész szeretne lenni? Hagynád, vagy lebeszélnéd őt?

Az élet minden területén, minden szakmában igaz az, hogy a sors kegyeltjének kell lenni ahhoz, hogy jól menjen a dolog. Persze sok szerencse is kell hozzá, és az alapvető szükséglet, hogy elvégezd a munkád, legyél szorgalmas, küzdj a sikerekért. De ez csak az egyik része a történetnek. Azt hiszem, a többi már rajtunk kívül álló tényezőkön múlik. Persze, tudsz magadon segíteni, de teljes szélcsendben bárhogy igazgathatod a vitorlákat, bármilyen technikát bevethetsz, a hajó nem fog megmozdulni. De ha van szél, és jól kezeled a vásznakat, repülni fog az a hajó.

Ennyire hiszel a sorsban?

Az életben annyi a véletlenszerűség, hogy kell lennie valamilyen összefüggésnek… Igaz, ez általában megfejthetetlen a számunkra.

Alapvetően optimistának tartod magad?

Ha négy gyermeked van, akik közül három még abszolút tőled függ, akkor – ezt lehet önbecsapásnak hívni – csak optimista lehetsz. Nyilván vannak pillanatok az életben, amikor az embert hatalmába kerítik a negatív dolgok, de abból ki kell kecmeregni valahogy. Mentálisan nekem is, és mindenki másnak is jót tenne, ha nem ilyen lenne a hangulat az országban. De egészséges a családom, és tudtommal én is az vagyok. Dolgozom, és rövid távon úgy tűnik, lesz is mit csinálnom, tehát alapjában véve derűlátó vagyok.

Egy színésznek két-három órán keresztül kell színpadon lennie estéről estére, ehhez nem árt, ha fizikailag is megfelelő állapotban van. Te mozogsz időnként?

Senkinek nem lesz baja attól, ha sporttal is karbantartja magát, de nekem ez az utóbbi hat évben sajnos kimaradt az életemből. A gyerekekkel szoktam pingpongozni, vagy amikor épp nyaralunk, úszom harmincöt métert – most ez jelenti a sportot. Egy időben teniszeztem, de most már inkább azt is csak nézem.

Azért a foci iránti rajongásod is megmaradt, hiszen a tv-ben is szoktál meccseket kommentálni. Civilként sem focizol már?

Van egy televíziós műsor, ahol a hét sporteseményeiből feldobnak témákat, és néhányan ezekről beszélgetünk, okosan és kevésbé okosan. Sajnos a térdem a katonaságnál megsérült, elszakadt a térdszalagom. Nem mertem vállalni a műtétet, mert annyira a lelkemen viseltem a magyar színházi életet, hogy azt hittem, ha kiszállok három-négy hónapra, akkor megszűnik a magyar színjátszás. Emiatt a sérülés miatt viszont a focizás sem igazán megy.

Egy ideig próbáltál leszokni a dohányzásról. Ez egy állandó küzdelem, vagy már feladtad?

Volt egy hosszabb időszak, ha jól emlékszem, 9 hónapig bírtam nélküle. Amikor először rágyújtottam, kijelentettem, hogy én bármikor le tudok szokni, mert egyszer már letettem a cigit. Jelenleg ugyanígy vagyok vele: majd eljön a nap, amikor abbahagyom. De most már hosszú ideje nem érkezett el ez a pillanat.

Hogy néz ki a jövő évad? Mit csinálsz ősztől?

Amit biztosan tudok, hogy a Szkéné Színház és a Nézőművészeti Kft. közös produkciójaként bemutatunk egy Daidalosz és Ikarosz-történetet Szálinger Balázs átiratában, Koltai M. Gábor rendezésében. Ami biztos, hogy Kovács Krisztián és jómagam benne leszünk, a tervezett bemutató pedig még karácsony előtt lesz. Áprilisban remélhetőleg bemutatjuk a már említett Don Quijotét, illetve lesz egy új darabunk a Centrál Színházban is. Scherer Péter pedig újabb tantermi előadásokat rendez, amikkel az egész országot bejárják, nagyon népszerűek. Egyelőre ennyi biztos, de bármikor bővülhet a lista, ezt előre még nem tudjuk. Korábban jóval többet dolgoztam, de ha ez így maradna még tíz esztendeig, nekem tökéletesen megfelel.