A vándorasztalos

Intézeti gyerekként hogyan került az asztalos szakma közelébe?

Tudja, ha anyám nem hagy a kórházban, akkor sosem leszek az, aki most vagyok. Nem keveredtem volna ki a mélyszegénységből. A cigányoknál nagy szégyen a szerelemgyerek, pláne az volt ’62-ben, mikor születtem. Intézetbe kerültem, onnan nevelőszülőkhöz, aztán vissza, és így, ki-be. Az nehéz volt. Emlékszem, egyszer egy asszony kivett, egyetlen napra, de én azt hittem, megtart; nála hagytam a kesztyűmet, hogy úgyis megyek vissza. De milyen a sors, tavaly egy hölgy felhívott: ne haragudjak, mondta, hogy zavar, látott a tévében, az ő anyukája vett ki annak idején engem. Azóta furdalja a lelkiismeret, máig megvan neki a kis kesztyűm. Örült nagyon, hogy nem kallódtam el. Négyévesen Nágocsra kerültem intézetbe. Sokáig vártam anyukámat. Egyszer egy nénire azt hittem, anyám. Megsajnált, elvitt magával a templomba. Ott láttam először Jézust a kereszten. Nem értettem, miért van ott, le akartam venni. Mondták, hogy ő az Isten. Ez azért fontos emlékem, mert akkor találkoztam vele először, és azóta sem csalódtam benne. Akkor, a kereszt előtt azt gondoltam: ilyet én is tudnék faragni.

Négyévesen?

A nágocsi intézet a Zichy-kastélyban van; rengeteg régiség vett körül, és voltak különböző műhelyek is. Én mindig ott lábatlankodtam. Orgona- vagy hintókészítő akartam lenni, de mondták, legyek asztalos, annak tanulhatok. Így kerültem 14 évesen Kaposvárra, kollégiumba. Hétvégén haza akartam menni Nágocsra, de már nem engedtek be. Pedig nekem az volt az otthonom. Sose ittam-cigiztem a fiúkkal, mentem inkább fákat nézni, meg a műhelyekbe. Nagyon vékony gyerek voltam, Kaposváron mindig megvertek, elvették a kajámat is. Aztán láttam egy filmet Mouhammead Aliról, és eldöntöttem, hogy megvédem magam. Így kezdtem el boxkszolni. Olyan jól ment, hogy olimpiai kerettag és magyar bajnok lettem. És ahogy a sportszázaddal jártuk az országot, mindenütt találtam olyan műhelyt, ahol a boksz mellett inaskodhattam.

A boxksz felemelkedési lehetőség volt…

Igen, de ’80-ban mégsem engem vittek a moszkvai olimpiára, ami nagyon fájt. Amikor aztán kaptam egy hatalmas ütést – mintha áram ért volna –, megijedtem, hogy elhülyülhetek, és a szakma mellett döntöttem. A boksz hobbi maradt. Írtam a Kamarának, ajánljanak nekem mestereket. Ételért dolgoztam, ha kerestem, fizettem a mesternek, hogy tanítson. Sokszor kukoricásban aludtam, vagy lépcsőházban.

Ritka céltudatos volt ilyen fiatalon…

Budapesten a Kazinczy utcába is így kerültem, egy kitűnő mesterhez. Mondtam neki, ripsz-ropsz megtanulom, amit tud. Jól hátba vert a söprűvel, hogy mit képzelek én. Ezt ő 40 évig tanulta! A mesterek féltve őrzik a titkaikat. Amikor kikevert valamilyen pácot, mindig becsukta az ajtót. Én fúrtam rajta egy lyukat, és azon lestem: mit kever, hogy politúroz, csiszol. Mikor látta, hogy mindent úgy csinálok, ahogy ő, nem hitt a szemének. 80 évesen hagyta abba a szakmát – akkor kérdezte, honnan tudtam mindent. Megmutattam neki a lyukat. Eleredtek a könnyei, és azt mondta: „Na, belőled lesz még valaki!” Ő segített tovább. Az ország legjobb asztalosainál, szobrászainál inaskodtam. Ez óriási dolog, mert igazi jó mester már kevés van. Nem adják meg az időt a munkának.

De maga megadja.

Meg. Inkább 4 hónapig dolgozom egy bútoron, hogy lássam, hogy viselkedik, érik a fa. Olyannak kell lennie, amilyen volt. Csakhogy mi nem tudjuk, milyen anyagokat használtak; ami ma kapható, tönkreteszi a régiek munkáját. Összegányolni bármit lehet, hogy elsőre jól nézzen ki, de később elüt a szín. Nekem nagyon fontos, hogy visszanyúljak a régi anyagokhoz. Évtizedek óta kísérletezem velük. Tudja, hogy azzal a teával, amit most iszik, pácolni lehet? Olyan, mint maguknak, nőknek az alapozó. Már Egyiptomban használták. Ezer évig nem ették meg a bogarak a fát! Most a somogyvári kastély faburkolatát javítottam: visszaszedtem rétegenként. Ehhez tudni kell, milyen anyagot használtak és miért, mit először, mit arra és így tovább. Akkor 100 évekre terveztek, ahogy én is.

Rengeteg műemléket mentett meg a pusztulástól.

Igen. Híre ment, hogy bármit megjavítok. De itthon sok a rossz tapasztalatom. A marcali Széchenyi-kastély esete nagyon jellemző. Ott dolgoztam a kórház épületében: egy 1868-as lépcső helyére liftet akartak építeni, mondván, nem lehet megmenteni. Megmentettem. Erről forgatta titokban (én se tudtam) Gyarmathy Lívia A lépcső című filmjét. Véletlenül botlott belém: faragtam, a kisfiam babakocsiban játszott mellettem – adtam neki egy szobrászvésőt meg egy korlát-babát, azt kapargatta. A jó hegedűs is odaadja a hegedűt a gyereknek. Gyarmathy Lívia megkérdezte, mit csinálunk. Látta, jönnek a műemlékesek, és minden nap kitalálnak valamit. Egyik nap összeraktam a lépcsőt, másnap levetették. A 66 színmintából a 67-iket választották. Végül azt mondták, csak restaurátor végezheti el a munkát. De addigra a lépcső elkészült. Aztán odavittek olyanokat, akik cipőragasztóval furnéroztak, és 25 milliót kaptak egy hónapra. Engem nem fizettek ki.

És ez tipikus?

Sajnos az. Nincs papírom arról, hogy restaurátor vagyok, de nagyon sokaknak én tanítottam a szakmát, akik most tanítják. Vagy én csináltam a diplomamunkájukat. Külföldön azt nézik, mit tudok, referenciamunkát kérnek – itt papírt. Most hívtak Szentpétervárra, a Vatikánba, mert látták a munkáimat. De itthon, csak ha már senki nem mer valamihez nyúlni, akkor mondják, hogy van egy cigány asztalos, az mindent tud. Tényleg csináltam mindent, ami fa: régit, újat, hintót, orgonát; olyan nincs, hogy valami nem sikerül, mert addig úgyse nyugszom. Az Andrássy Egyetem leszakadt mennyezetéhez hívtak, akitől átvettem a munkát, nem fizetett ki. A Gellért fürdő 80 nm faburkolatát letisztítottam, közben, akitől megkaptam az engedélyt, elment, és az utódja lecseréltette az egészet új bútorlapra. El tudja képzelni. És ez csak két példa.

Elkeseríti?

Rossz érzés. De külföldön megbecsülnek; és azt csinálom, amit imádok. Megyek az álmom után. Még a marcali lépcsőn dolgoztam, amikor behoztak egy mindenórás cigányasszonyt; kérdezték, felmehetnek-e, mert ha körbeviszik, meg fog szülni. A lépcső elbírta. Ő jósolta nekem, hogy a lépcső szerencsét hoz majd, 14 év múlva. ’96-ban, a vWersailles-i vadászkastélyon dolgozva jutott eszembe, miután 6 métert estem az állványról. Az asszony megmondta, hogy balesetem lesz, élet-halál közt leszek, de onnantól elkezd teljesülni az álmom. Így is lett.

Hogy jutott ki külföldre?

Egy ’96-os pályázaton (a Csók István Galériában) én nyertem el a „Budapest Asztalosa” címet – egy bécsi barokk garnitúrával, amelyet Bakai Péternek, a későbbi mentoromnak javítottam. Ő ajánlott ki Párizsba. Az első kinti munkám próba volt, többen voltunk, engem választottak. Kezdtem kapni a feladatokat. A nagy sikert egy versailles-i konzolasztal javítása hozta. Ismerni kellett hozzá a kor kötéseit, anyagait. Éjszakákat gondolkoztam, hogy készítettem volna el, ha akkor élek. Majd az asztal utánzatát kérték. Végül nem tudták megállapítani, melyik az eredeti. Ezután a Napkirály parkettáját kellett javítanom modern eszközök és anyagok használata nélkül, amit francia asztalosok nem vállaltak. Jött egy angol csapat, látták a munkám, ők hívtak Angliába. Jobbra-balra vittek így, Németországba, Ausztriába.

A Magyar Örökség D íjjal itthoni elismerést is kapott

Igen. Nagyon sokat jelent nekem. Az Akadémián dolgoztam, mikor kibontottam egy faszekrényt. Csákánnyal mentek volna neki a szakemberek, hogy ezt másképp nem lehet. Lehetett. Megtaláltam a teljes 1956-os dokumentációt egy mélybélésbe rejtve. Akkor én is elrejtettem a magam üzenetét: az volt, hogy én itt még díjat kapok. És ott vettem át az Akadémián húsz év múlva a Magyar Örökség Díjat. Minden munkámban hagyok üzenetet, tudja? Ahogy a régi mesterek. Pl.: „Az utókornak készítettem, becsüljétek meg a ti utókorotoknak.” Névvel, dátummal. Olyat is találtam, hogy „aki ezt javítja, a Mennyből irányítom.”. Ez egy kapcsolat. Mikor elkezdek javítani valamit, mindig a készítőjéhez imádkozom, hogy szép legyen. Az az ő munkája, az én dolgom, hogy újra nevessen a bútor. Meggyógyítom.

Ez tényleg szenvedély.

Imádom! A bútor olyan, mint a gyönyörű nő. Vonzza a tekintetet. Azért marad fent, mert valaki gyönyörködött benne, ragaszkodott hozzá. A műhelyben alszom a bútorok közt. Van, amit nem tudok megcsinálni hónapokig, és éjjel-nappal azon töröm a fejem, mi a megoldás. Aztán egyszer csak felébredek, ránézek a bútorra, és beugrik!

Mi foglalkoztatja most?

Az álmom: hogy gótikus katedrálist építsek. Minden megszerzett tudásomat beleteszem. El is kezdtem Nágocson, ahol nevelkedtem. Belül tiszta fa lesz, belefaragom Magyarország történetét, a Himnuszt, a Szózatot. Visszaadnám azoknak a hitét, akik elvesztették. Állami gondozottaknak akarok itt lakhatást és főleg szakmát adni, de a központ munkát jelentene a környéken lakóknak is. És szeretném, ha a külföldiek megnéznék: mit épített egy magyar cigánygyerek! Művészeti iskolát, kulturális központot és idősek otthonát tervezek ide. Fényjátékokkal, négy, az évszakoknak megfelelő kapuval. Arra gondolok, mit építene itt Michelangelo, ha ma élne. Ő a példaképem, róla kapta a fiam a második nevét. Ügyes a gyerek, ahogy a két nagylányom is, nyaranta sokat segítenek nekem.

Már eddig is nagyon sokat tett a hátrányos helyzetű gyerekekért. Ingyen vállal tanítványokat, tábort, karácsonyt szervezett nekik.

Egy gyereknek kezdő lökés kell a kitöréshez. Nyáron elvittem Horányba 70 állami gondozott, zömmel cigánygyereket egy hétre. Szakmát tanítottam nekik. Volt asztalos-, lakatos-, kézművesműhely. Olyan intarziákat készítettek..! Ez tovább erősítette bennem, hogy a központot meg kell csinálni. Ha 70-ből csak 20 gyerek szakmát kezd tanulni és majd nem segélyen él, már azzal sokat tettünk. Itthon sok milliárdot elköltöttek a cigányság „felemelésére” – a világ legnagyobb szélhámossága volt. Most jövök Hétestelepről, Ózdról. Úgy képzelje, 400 cigány él ott, egyetlen házban van villany és vécé. Egy csap van. Pokróc az ablakon. Emellett néhány cigány vezető nagyon meggazdagodott. Akartam segíteni, nyílászárókra pályáztunk, a vezetők egy az egyben kihúzták. A cigányságnak be kellene illeszkednie a többségi társadalomba – de ehhez szakmát kell adni az emberek kezébe. Ma 20 médiaceleb hülyéskedik a tévében, túl jó pénzért, ami rossz példa a fiataloknak, mert azt hiszik, ez elég. Holott dolgozni kell. Én lehetőséget szeretnék adni a gyerekeknek, hogy megérezzék, milyen öröm készíteni valamit.