Szimpatika – Van-e élet az élet után?

Minden évben újra és újra feltámadó vitánk párommal és családom más tagjaival, hogy november másodikán kell-e, vagy sem kimenni a temetőbe.

Én nem megyek ki.

Nem akkor.

Halottaimat magánügyemnek tekintem. Hétköznapjaim részesei ők. Benne vannak minden mozdulatomban, békémben, haragomban, fiam mosolyában. Anyám hangját hallom, amikor unokámhoz szólok, apám lelkiismeretessége ébreszt hajnalban, ha valamely munkámmal elmaradtam. Nem temetőbe járás kérdése ez.

Természetesen tiszteletben tartom mások hitét. Azokét, akik úgy gondolják, hogy az ünnepre azért van szükség, mert a kisebb bűnökért a lélek a purgatóriumban bűnhődik, és üdvözülését meggyorsíthatja, ha az élők könyörögnek érte. Kicsit még irigylem is őket, hiszen tehettek valamit halottaikért. Magukért tehát.

De ne beszéljünk többet a temetőről!

Beszéljünk inkább az élőkről. Az élők halálhoz való viszonyáról. Mert fontos. Az élet nagy kérdései közül az egyik legfontosabb. Nem véletlen, hogy minden vallás és minden filozófia alaptézisei között rögzíti a halálhoz való viszonyát. A halál ugyanis lelkileg feldolgozhatatlan, ezért mióta csak ember él a földön, az elmúlástól való rettegését vallások, mítoszok, különféle filozófiák segítségével igyekszik megszelídíteni. Az öt világvallás mindegyike megpróbálja felfoghatóvá tenni a felfoghatatlant. Minden vallás beszél a túlvilágról. A kereszténység és az iszlám az isteni jutalmazás és büntetés helyének tekinti. A brahmanizmus szerint a halál után egy szenvedéssel teli periódus következik, a „káma loka”. A tibeti buddhizmus a két élet közötti időszakot „bar do”-nak, köztes létnek nevezi. Erről szól a híres Tibeti Halottaskönyv, mely – sok ezer évvel ezelőtt született sorai tanúsága alapján – mintha a manapság tudományosan vizsgált halálközeli élmények leírása volna. A könyv szerint az ember a két születés közti létben előző életének gonosz gondolataiból, érzéseiből, cselekedeteiből keletkező „karmikus viharokban” ázik. Ezek elől menekülve születik újra. Igaz vagy sem, nem tudhatjuk. Annyi biztos, könnyebb elfogadni a különböző vallások nyújtotta menekülési útvonalat, a túlvilágot, a reinkarnációt, mint azt, hogy a világból halálunkkal eltűnünk örökre.

Ezért nehezebb a materialisták élete. A materialistáké, akikről azt szokták mondani, hogy hitetlenek. Pedig hívők ők is. Éppen csak abban hisznek, hogy egyszer születünk meg erre a földre. És nincs tovább… Egy materialista ember számára az élet egyszeri, ismételhetetlen és következmények nélküli. A halál pedig elfogadhatatlan és félelmetes. Egy materialista ember azt gondolja, hogy az életben elkövetett bűnökért csak az e világi igazságszolgáltatás előtt kell felelni. Így az élet igazságtalanságai nehezebben elfogadhatóak, mivel a disznóságok megúszhatók.

A felsőbb hatalom létezésében hívő emberek erkölcsisége más. Törvényszerűséget éreznek a körforgásban, aminek része a halál is. Lehet, hogy igazuk van. Hiszen minden körülöttünk zajló dolog, a négy évszak, az öröklődés ténye, a korszakok ismétlődő váltakozása azt bizonyítják, hogy nem egyetlen életet kaptunk csupán. Persze mindez a hit világába tartozik. Azt hiszem, hogy így van, vagy azt hiszem, hogy nincs így. Bizonyítani nehéz. Bár sokan megpróbálják.

A lélekvándorlás, a túlvilág, a felsőbb hatalom létezését próbálják bizonyítani a halálközeli élmények kutatói is. Szerintük a klinikai halál állapotából visszatért emberek többsége korától, vallásától, neveltetésétől függetlenül nagyon hasonló élményekről, észlelésekről számol be. Klinikai halálnak nevezzük azt az állapotot, amikor a szívműködés és a keringés leáll, ezáltal az életfontosságú szervek vérellátása megszűnik. Az állapotot átlagosan 4-5 percig visszafordítható, tehát a beteg újraéleszthető. Raymond Moody, amerikai kutató orvos Élet az élet után című könyvében összegyűjtötte a klinikai halálból visszatért emberek beszámolóit. A könyv megjelenése után egyre többen kezdtek el foglakozni azzal, hogy a halálközeli élménybeszámolók mennyire hasonlítanak egymásra. Állítólag a mélyen vallásos keresztények, muzulmánok, zsidók, buddhisták és a meggyőződéses ateisták is szinte ugyanazt a képsort látják. Moody második könyvében, amely A fényen túl címmel jelent meg, azt állítja, hogy az Egyesült Államokban nyolcmillió felnőtt ember tapasztalt meg hasonlót. Az odaát járt emberek – mondja Moody –, miközben lepergett előttük életük filmje, átélték mindazt, amit másoknak okoztak. Ha bántottak valakit, érezték annak szomorúságát, ha segítettek valakin, érezték ennek örömét. Eggyé váltak vele. Ezért a klinikai halálból visszatérők az igazi, mély élmény hatására szinte kivétel nélkül azt állítják, hogy az életben a legfontosabb dolog a szeretet. Azt állítják, hogy mindenki valamilyen feladattal születik erre a földre, és addig nem lel nyugalmat, míg ezt a karmikus feladatát meg nem találja. A visszatérők szinte kivétel nélkül azt mondják, hogy már nem félnek a haláltól, legfeljebb az oda vezető úttól, mert megtapasztalták, hogy odaát lenni jó.

Ha ez így igaz, vagyis igaz, hogy a hívő ember nem fél a haláltól, akkor a legfontosabb ajándékot kapta a sorstól, a halálfélelem nélküli életet.

November eleje van. Beszélnünk kellett a halálról.

Ennyi azonban elég is.

Popper Péter egy vele készített interjúmban ezt mondta: „Azt gondolom, hogy mi, emberek, a születés és halál közötti időt kaptuk. Ami ezen kívül van, nem a mi kompetenciánk. Semmiféle módon, se meditációval, se reinkarnációs hipnózissal, se más ezoterikus módszerrel nem kell bekukucskálni a nemlét szféraiba. Nem kell olyan jól értesültnek lenni a túlvilág dolgaiban.”

Fogadjuk meg a tanácsát. Én megfogadom.