Genetikus, biotechnológus és orgonaművész

Egészen más pályára készültél. A laikusnak kimondania is nehéz: biotechnológiát és molekuláris genetikát tanultál. Ez sem hétköznapi választás.

Számomra az volt. Édesapám biomatematikus, édesanyám gyógyszerész. Amikor középiskolában tanultunk a virágok színéről, elkezdtek érdekelni a miértek. És ugye, minden gyerek szeret legózni. A génsebészet se más. A Gödöllői Agrártudományi Egyetem biotechnológia és molekuláris genetika szakára jelentkeztem, és amikor végeztem, lehetőséget kaptam, hogy maradjak egy PhD-vel összekötött kutatási programra. Egy nap gondolkodás után nemet mondtam, mert eldöntöttem, hogy orgonálni fogok.

A korosztályodban divatosabb lehetett a gitár...

Én mindig mást csináltam, mint a többiek. Igazából már háromévesen orgonista szerettem volna lenni. A családommal rengeteg koncertre jártunk; pedig a kommunizmusban ez nem volt egyszerű; értékes baráti füleseken múlt, hogy tudomást szerezz jó koncertekről, úgy is egy napig kellett sorban állni jegyért. Én világéletemben komolyzenét hallgattam. Az első években Beethovenre aludtam el, és gyerekként az abszolút kedvenceim Liszt rapszódiái voltak Cziffra Györggyel. A Bécsi kapu téri evangélikus templomba jártunk, ahol már kiskölyökkoromban összebarátkoztam Peskó György orgonaművésszel, akinél aztán orgonálni tanultam. Halála után én vettem át a helyét mint orgonista és karnagy.

Könnyen engedted el a genetikusi pályát? Az is szenvedély, nem csak „jobb híján-szakma”.

A zene és a kutatás olyan szempontból rokon, hogy mindkettő teljes életet követel; néha napi húsz órában leköti az embert. Ha egy adott munkafázis következik a laborban, az nem ér rá másnap. A zenében szintén irgalmatlan sokat kell dolgozni ahhoz, hogy egy később már kézenfekvő összefüggés feltáruljon. Évek óta vezénylek pl. Bach-kantátákat, de újra és újra kell analizálnom őket.

A zenét választottad – a bizonytalanabb kenyeret.

Igen, főleg, hogy logisztikai és német szakfordító végzettséget is szereztem, és remek állásajánlatokat engedtem el. De nem bántam, a templomom pedig támogatott a tanulmányaimban. Az már inkább zavart, hogy elölről kezdhettem egy 8 éves egyetemet felnőttként. A Bécsi Zeneművészeti Egyetemen 2008-ban végeztem orgonaművész és 2007-ben egyházzene szakon, utóbbin orgona és improvizáció, szólóének, valamint karvezetés és vezénylés szakirányokon.

Még felsorolni is hosszú…
Tényleg nagyon megterhelő volt. Nem a sok koncert miatt, azokat szerettem. A sokféle kötelezettség azonban gyakran keresztbevágta az elképzeléseimet, főleg úgy, hogy próbáltam a szárnyaimat is bontogatni, meg még pénzt is keresni. Összesen 13 diplomavizsgát tettem le a gödöllői államvizsgáimmal együtt. Nem hagyok félbe semmit. Igaz, így nemigen maradt időm egyetemi életet élni, de ezt Bécsben nem is bántam. Sok zenészpalánta nem túl nyitott az élet egyéb dolgaira, de én este már nem a zenéről akartam beszélni. Péntekenként legtöbbször hazajöttem, és akkor találkoztam barátaimmal, mert szombaton pihentem, hogy vasárnap orgonálni tudjak.

Bécsben könnyen befogadtak magyarként?

Az egyetemen szinte mindenki külföldi volt, de a bécsi zenei életben vagy keresztbe akarnak tenni neked, vagy szeretettel fogadnak, ha tudják, hogy magyar vagy. Középúttal nem találkoztam. Ha csak az orgona-vonalat nézzük, az nagyon sajátos: eleve keresztény közeg. Ha elküldöd egy felvételed és tetszik nekik, nagy katedrálisok hívnak meg koncertezni. De az első, amit megkérdeznek, hol vagy orgonista, és ha sehol, ritkán vesznek komolyan.

Nagyon simának tűnik az eddigi életutad. Tényleg az volt?

Rengeteg gyönyörű élményben volt részem, de egy művész karriere nehéz és hosszú folyamat. Ha nem tervezi meg jól, kisiklik a pályáról. Jól kell ütemezni, hogy az ember ne vállalja túl magát és rendesen fel tudjon készülni. Évi három-négy nagy orgonakoncertnél nem adok többet, mert egy-két hónap a felkészülés. A műsoraimnak általában a fele új anyag. Szeretem, ha markáns keretük van, pl. többszörösen szimmetrikusak. Ez nekem fontos. A közönségnek az a legfontosabb, hogy megérintse a zene, nehezebben vegyen levegőt, vagy ujjongjon. Mindegy, ezt hogy érem el. Persze a hallgatók értő része pontosan tudja, mire megy be. A laikusok véleménye viszont pont azért értékes, mert ők csak az élményre tudnak hagyatkozni.

Mennyire érzékeled a külvilágot koncert közben?

Egy koncert óriási érzelmi töltetet jelent, de őrült koncentrációt igényel, ami miatt az ember mindent fokozottan érzékel. Amire hónapokig készülsz, arra egy órád van, hogy megmutasd. Egy hangverseny olyan magasságba és mélységbe visz, mint amikor az ember szerelmes, vagy meghal egy hozzátartozója. Néha egy hét, mire lecsillapodok. Utána mindig furcsa üresség lesz úrrá rajtam. Gyakran nem is merem visszahallgatni a koncertjeimet, csak pár hónap elteltével.

Dühöngsz a hibák miatt?

Kicsit, de rengeteg koncerten vettem részt, és tudom, hogy aki mer kockáztatni, az néha hibázik, de sokkal élőbb lesz ettől a zenéje. A Bach-kantáták partitúráiba direkt nem írok bele mindent, amire rájöttem, hogy újra végig kelljen gondolnom az egészet, amikor megint hozzányúlok.

Ingázol még Bécsbe?

Igen. 2002 óta éneklek a profi Arnold Schoenberg Kórusban, sokat is utazom velük: operaprodukciókkal, koncertekkel. Kórustagként rengeteget tanultam, amit más zenei területekre is átviszek. Olyan hírességek vezényelnek, mint Pierre Boulez, Fischer Ádám, Abbado vagy – direkt utoljára hagytam – Nikolaus Harnoncourt, aki a régizenei-életben elképesztő munkát végzett. Ő mondta, hogy „Felejtsetek el mindent, amit a Zeneakadémián tanultatok, mert ha nem tudunk felülemelkedni a tanultakon, nem fog megszólalni a zene.” Nagyon nagy hatással volt rám. 2008 óta csinálom a Bach-sorozatomat a budavári evangélikus templomban – pár tételt összevágtam a koncertjeimből és odaadtam neki. Az ember óvatos, mert ő van, hogy napi 20-30 CD-t kap postán. Rövid időn belül érkezett tőle egy csodálatos ajánlás: azt írta, nagyon sokra tartja az önálló munkámat orgonaművészként és karmesterként egyaránt, és a világon bárhová, a legmagasabb szinten ajánl. Ez tudtommal senkinek sem adatott meg az utóbbi években.

A karmesterség megint külön vonal…

Én csak orgonálni akartam, de az egyetemen kötelező volt a kórus meg az éneklés, pedig semmi kedvem nem volt a plusz kötöttségekhez. Amiből tehettem, kivontam magam. Az első diplomavizsga-sorozat után a Schoenberg-kórus vezetője, egyben tanszékvezetőm (és rektor) megkérdezte, miért nem szakosodtam karvezetésre és vezénylésre is. Mondtam, hogy utálom a tanárt, ő meg engem. Azt felelte, ez nem kifogás, és miattam meg egy barátom miatt megalapította a saját osztályát: két fővel, ami elég vicces szituációkat eredményezett. Azóta számos rádiófelvételem volt Bach kantátákkal, több kiváló magyar zenekart vezényeltem, csodálatos muzsikusokkal dolgozhattam együtt, és a Magyar Händel Társaság is engem hívott meg karmesternek az első nagy oratorikus koncertjére.

Rengeteg szervezést igényelhet, hogy mindent összehangolj…

Igen, muszáj kicsit managernek is lennem. Kb. 8 éve nem pihentem, most direkt meghagytam a nyaramat, hogy tiszta fejjel tudjam szervezni a bécsi barokk zenekarom budapesti alakuló koncertjét. Most lesz október 9-én a budavári evangélikus templomban. A hangverseny mögött a barátaimmal nemrégiben alapított Musica Vivax Kultrurális Alapítvány áll. Fantasztikus zenészek jönnek európai vezető zenekarokból. Karmesterként ilyen formában még nem találkoztam velük, ettől nagyobb is a kihívás. Vannak, akik más koncerteket mondtak le a kedvemért.

Minden sikerült, amibe belevágtál?

Dehogy. De céltudatos és kitartó vagyok. Botlottam már meg, mert túl korán próbálkoztam valamivel. A szervezés pedig sohasem sima a zenei életben, mert igen kicsi a támogatási kedv a kultúrában. Azért hoztuk létre az említett alapítványt, hogy a magas kultúrát és a dinamikus, autentikus előadásmódot szélesebb körben terjesszük, valamint fiatal művészeknek is fellépési lehetőséget adhassunk. Reméljük, a Magyarországon még gyerekcipőben járó mecenatúra segít ebben.

Merre tovább?

Van néhány templom a világon, ahol nagyon szeretnék orgonálni. Az idő meghozza. Itthon kicsi a zenei piac, de ide húz a szívem, innen járnék legszívesebben turnézni. Természetesen sok nagy mű is álom még, remélem, nem sokáig. Elégedett vagyok a pályámmal, ugyanakkor azt is látom, hogy a baráti körömben sorra születnek a gyerekek. Nagycsaládban élek, és nagyon vágyom saját családra is, a zenész életformámmal viszont még nehéz ezt összeegyeztetni.

Mire vagy a legbüszkébb?

Mielőtt Bécsbe mentem, a klubban, ahol vitorlázom, nyaranként vitorlástábort tartottunk gyerekeknek. Az egyik helyi vízirendőr suta kisfiát is beíratták, akinek víziszonya volt. Valaki viccesnek tartotta, hogy kicsiként bedobja a vízbe, ahol majdnem megfulladt. Egy hét alatt megtanítottam mély vízben úszni. Felejthetetlen büszkeség sugárzott a kis arcáról.