Semmi nem volt igaz abból, amit mondott
Létrehozva: 2/27/2011 5 perc PárkapcsolatElmondom hát mindenkinek...Összes cikk
Évi 33 éves, csinos, mosolygós, két lábbal a földön álló lány, akiről – velem együtt – sokak első benyomása az lehet: milyen szép szeme van. Normális, hétköznapi életet képzelnénk hozzá, például, hogy diplomás nyelvtanár, férjjel, két kisgyerekkel – és nem is tévednénk nagyot. Franciát tanít, egész nap óráról órára robog, hazaérve pedig két kisfia ellátása várja –, akiket azonban egyedül nevel. Évi története huszonegyedik századi anti-mese, mely számos gondolatjátékra adhat alkalmat.
Úgy kezdődik, hogy a herceg leszáll fehér lováról, és a királylány egyből hozzá is megy feleségül. A folytatásban kiderül, a hercegruha kölcsönzőből való, a ló pedig szétesik, mert kartonpapírból volt. Önök ezt a mesét hogyan fejeznék be?
Nehezen sikerült találkoznunk, most is két órád közt csíptél ki egy kis időt. Alaposan be vagy fogva.
Igen, de arra, hogy emberek között legyek, szükségem is van, és inkább tölt a munka, mint fáraszt, mert nagyon jó kapcsolatom van a tanítványaimmal. Szeretek egyik diáktól a másikig autózni és jó hangosan zenét hallgatni. Elfáradok, persze, de az sokkal feszültebbé tesz, hogy a házimunka vár otthon, miközben a gyerekekkel szeretném a közös időt tölteni. De most mindenre egyedül vagyok. Már azt is nehéz megoldani, hogy időben, még gyerekek nélkül be tudjak vásárolni, mert, ugye, velük rémálom. Samu 4 éves, és amúgy is ovis lenne már, de Robi csak 3 lesz, és őrült lelkiismeret-furdalásom van, mert ő 2011 őszén ment volna csak óvodába, ha rajtam múlik. De nem úgy alakult. Az is mindig megőrjít, hogy időben érek-e értük. Múltkor fél 5-kor estem be Robiért, és már egyedül volt. Ő jól viselte... Nem volt egyszerű megoldani, hogy egy oviba járhassanak Samuval, de így nekik és nekem is sokkal könnyebb.
Nem egyedülálló anyaságra készültél.
Nem. Mielőtt a férjemet megismertem, öt és fél évig tartott egy „se vele se nélküle" kapcsolatom, de az akkori barátom nem akart se gyereket, se családot. 28 éves múltam, amikor szakítottunk, és hamar megismerkedtem Andrással. Három hónap után összeházasodtunk.
Nem érezted korainak?
Biztosan volt ebben menekülés, felejteni akarás az előző kapcsolatom után. De leginkább úgy éreztem, eljött a herceg, akire vártam. András azt mondta, ő még ilyet sosem érzett, megtalálta bennem álmai asszonyát, és tőlem akar gyereket – egy férfi 37 évesen ezt pontosan tudja; mire várjunk? Valószínűleg évek óta ezeket a mondatokat akartam hallani. Eleinte olyan meggyőző és magabiztos volt... és nagyon jókat beszélgettünk. Sokat mesélt a Franciaországban töltött éveiről. Elmondta, hogy Párizs mellett élt, saját vállalkozásba fogott, amely remekül ment, csak azért jött haza, hogy az apja közelében lehessen, aki agyvérzésen esett át. András, persze, férfiként is vonzott, ráadásul igazi úriembernek tűnt. Nem is annyira szerelmes voltam, inkább nagyon jólesett a rajongása – azt hittem, ez a legtöbb, amit érezhetek. Sok mindennel levett a lábamról a megismerkedésünkkor: jogászdiploma, kalandos franciaországi múlt, sikeres saját vállalkozások. Azt hiszem, mindig is ilyen férfit képzeltem magam mellé. Szerintem minden nőnek fontos, hogy a párja legalább ugyanolyan szinten legyen, mint ő, végzettségben, anyagilag; hogy hasonló családból jöjjenek; hasonlók legyenek a céljaik. Az ellentétek nem vonzzák egymást, a hasonló hasonlót vonz.
Eleinte, gondolom, minden szép és jó volt.
Úgy éreztem. De alig házasodtunk össze, amikor rákos lett a férjem apukája. Attól kezdve már köztünk sem működött semmi, de lehetett mire fogni. Hogy András azért zárkózik be, azért nem beszélget velem, mert szomorú. Tényleg egy évig járt be a kórházba, végignézte az apja rosszulléteit azután halálát. Próbáltam türelmes lenni. Megértettem, hogy ez nehéz időszak, hogy most megrekedt a kapcsolatunk. Közben várandós lettem Samuval; én rég vágytam gyerekre, és ő is sürgette. Az apja halálának másnapján született meg a kisfiunk. András, talán mert ez a két esemény így összekapcsolódott, igazából gyászolni sem és örülni sem tudott. Rossz volt, de elfogadtam. Viszont a helyzet később sem változott.
Hamar jött a második baba is.
Samu 5 hónapos volt, amikor Robi megfogant. Ekkor már az új rózsadombi lakásban laktunk, melynek felét András a nevemre íratta. Az én régi lakásomat eladta, úgy volt, hogy a fiunk nevére vesz belőle egy kicsit nagyobbat: mert milyen jó lesz kiadni, és a gyerekeknek is gondoljunk a jövőjére. Sajnos nem lett másik lakás, és egy fillért sem láttam az eladás után a pénzből. Robi születése után viszont tovább romlott a kapcsolatunk. Nem értettem, András miért olyan rosszkedvű folyton. Nem vagyok faggatózós, ha a másik nem akar beszélni, nem kérdezgetem; arra gondoltam, üzleti gondjai lehetnek, és kímélni próbál. De csak egymás mellett éltünk. Ő korán hazaért, 4 körül, mi akkor indultunk játszótérre, sétálni. András otthon maradt, azt mondta, dolgozik, de gyakran csak internetezett vagy tévézett. Vacsora közben is tévét nézett. Azután történt valami, amitől hirtelen borult minden.
Mi történt?
András nem volt otthon, amikor egyszer az anyukája jött látogatóba. Beszélgetés közben azt mondta: ő sem érti, mi lehet a fiával, pedig szép családja van, „az apja megvette neki ezt a rózsadombi lakást..." – még folytatta, de én nem hittem a fülemnek: nekem András azt mondta, a lakást a franciaországi jövedelméből ő vásárolta. Kérdezgetni kezdtem az anyósomat. Kiderült, hogy a férjem nem fejezte be az egyetemet, mert kirúgták; hogy ezért ment ki Franciaországba; hogy amikor mi megismerkedtünk és azt állította, akkor jött haza, már harmadik éve lakott a szüleinél, és nem csinált semmit. Kint pedig nem saját vállalkozása volt, hanem alkalmazottként dolgozott valakinél... Egy óra alatt összeomlott az a hazugságvár, amelyet éveken át építgetett.
Én azt nem értem, hogy hihette, hogy nem fog lebukni...
Igen, én sem. Legalább szólt volna az anyukájának, hogy „Évinek hazudozom", ne mondj neki semmit. (Azóta mégis András haragszik rá.) Ezek után már semmit sem tudtam elhinni, amit a férjemtől hallottam. Tudtam például, hogy Franciaországban együtt élt egy török nővel, akitől gyereke született. Azt mondta, a nő olyan féltékeny volt, hogy nem engedte dolgozni sem, András ezért hagyta el. A nő visszament Törökországba, de állítólag megbeszélték, francia iskolába jár majd a fiuk, hogy az apja tudjon vele kommunikálni. Ennek ellenére török iskolába ment, így nyelvileg is el vannak vágva egymástól. András azt mondta, minden követ megmozgatott, hogy köze lehessen a gyerekhez – kiderült, hogy ez sem igaz.
Szembesítetted a hazugságaival?
Igen. És azzal, hogy én nem tudok így élni. Vártam valami bocsánatkérést, és hogy legalább azt mondja, hazudtam, így akartam vonzóbb lenni, vagy valamit. Akkor is el akartam volna hagyni, de egész másképp reagált. Támadott. Kinevetett, hogy úgysem tudok hová menni, és megfenyegetett, hogy eladja a lakásnak azt a felét, amelyik a nevén volt, esetleg beköltöztet idegeneket. Mindenképp kicsinál. Kivételesen elhittem, amit mondott. Robi még nem volt fél éves, és tényleg nem tudtam hová menni a két kisgyerekkel, mivel, ugye, már nem volt lakásom. A kapcsolatunknak ott lett vége (így utólag nem is tudom, létezett-e egyáltalán), de nem volt erőm, bátorságom eljönni.
Nehéz elképzelni, hogy zajlott ezek után egy közös este.
Nem ettünk együtt, nem aludtunk együtt, alig találkoztunk. Amikor ő hazaért, elmentem a gyerekekkel, és együtt feküdtem velük. Persze, magányos voltam, sokat panaszkodtam a barátnőimnek, de alig maradt időm magammal foglalkozni, és a gyerekek érzelmileg adtak annyit, hogy kibírjam ezt a helyzetet. Hétvégén pedig elmentem velük a szüleimhez, vidékre.
A szüleidhez nem költözhettél volna?
Nem mondtam meg nekik, mekkora tévedés volt a házasságom, mert féltem, mit szólnának. Ők kezdettől ellenezték a kapcsolatunkat. Igyekeztem nekik fenntartani a látszatot, és magamat is győzködtem, hogy ez elviselhető.
Hogyan sikerült végül kiszabadulnod?
Tavaly év elején, egy nap nem jött haza. Idegenekként éltünk, de erre sosem volt példa. Végighívtam a barátait, és újabb meglepetés ért. Kiderült, hogy tele van adóssággal, nem tud fizetni, valószínűleg ezért tűnt el. Pár nap múlva jelentkezett, de addigra én már összepakoltam, és albérletbe költöztem a gyerekekkel. Néhányszor még hívott, újabb és újabb ködös történetekkel. De akkor már biztosan tudtam, hogy nem élek vele tovább. Amikor végül találkoztunk, András megfenyegetett, hogy elveszi tőlem a gyerekeket, és hogy magával ránt a bajba. Meg is ütött. Kihívtam a rendőrséget. Számomra már csak egy idegen, de azon túl, hogy a gyerekeim apja, sajnos most már az adósságai is hozzá kötnek, mert a házasságunk alatt felhalmozott tartozásaiért – hiába nem tudtam róluk – én is felelek. Úgyhogy bíróságra járkálok. Annak viszont, ami kezdetben a legjobban zavart, hogy Andrásnak nincs kapcsolata a gyerekekkel, most örülök. Mióta elköltöztünk, nem is látta őket, ők pedig ki sem mondták az „apa" szót.
Ez az ő szempontjukból pedig nem túl jó... Te hogy vagy most?
Annyi idő után végre újra átélhetem, hogy megállok a magam lábán. Örülök a munkámnak, a gyerekeimnek... és a nemrég kezdődött új kapcsolatomnak. De ezúttal nem sietek el semmit.
Egy házasság történetének persze mindig két oldala, és számos olvasata van – amikor pedig azt hisszük, vége, a gyerekek írják tovább. Tudjuk, csak az egyik fél sohasem festhet teljes és objektív képet. Amit azonban ő átélt, az mégiscsak az ő teljes igazsága. Hogy Ön, kedves Olvasóm, hogyan gondolja tovább ezt az anti-mesét (vagy hogyan fejezte volna be), az már Önről mesél.
Nehezen sikerült találkoznunk, most is két órád közt csíptél ki egy kis időt. Alaposan be vagy fogva.
Igen, de arra, hogy emberek között legyek, szükségem is van, és inkább tölt a munka, mint fáraszt, mert nagyon jó kapcsolatom van a tanítványaimmal. Szeretek egyik diáktól a másikig autózni és jó hangosan zenét hallgatni. Elfáradok, persze, de az sokkal feszültebbé tesz, hogy a házimunka vár otthon, miközben a gyerekekkel szeretném a közös időt tölteni. De most mindenre egyedül vagyok. Már azt is nehéz megoldani, hogy időben, még gyerekek nélkül be tudjak vásárolni, mert, ugye, velük rémálom. Samu 4 éves, és amúgy is ovis lenne már, de Robi csak 3 lesz, és őrült lelkiismeret-furdalásom van, mert ő 2011 őszén ment volna csak óvodába, ha rajtam múlik. De nem úgy alakult. Az is mindig megőrjít, hogy időben érek-e értük. Múltkor fél 5-kor estem be Robiért, és már egyedül volt. Ő jól viselte... Nem volt egyszerű megoldani, hogy egy oviba járhassanak Samuval, de így nekik és nekem is sokkal könnyebb.
Nem egyedülálló anyaságra készültél.
Nem. Mielőtt a férjemet megismertem, öt és fél évig tartott egy „se vele se nélküle" kapcsolatom, de az akkori barátom nem akart se gyereket, se családot. 28 éves múltam, amikor szakítottunk, és hamar megismerkedtem Andrással. Három hónap után összeházasodtunk.
Nem érezted korainak?
Biztosan volt ebben menekülés, felejteni akarás az előző kapcsolatom után. De leginkább úgy éreztem, eljött a herceg, akire vártam. András azt mondta, ő még ilyet sosem érzett, megtalálta bennem álmai asszonyát, és tőlem akar gyereket – egy férfi 37 évesen ezt pontosan tudja; mire várjunk? Valószínűleg évek óta ezeket a mondatokat akartam hallani. Eleinte olyan meggyőző és magabiztos volt... és nagyon jókat beszélgettünk. Sokat mesélt a Franciaországban töltött éveiről. Elmondta, hogy Párizs mellett élt, saját vállalkozásba fogott, amely remekül ment, csak azért jött haza, hogy az apja közelében lehessen, aki agyvérzésen esett át. András, persze, férfiként is vonzott, ráadásul igazi úriembernek tűnt. Nem is annyira szerelmes voltam, inkább nagyon jólesett a rajongása – azt hittem, ez a legtöbb, amit érezhetek. Sok mindennel levett a lábamról a megismerkedésünkkor: jogászdiploma, kalandos franciaországi múlt, sikeres saját vállalkozások. Azt hiszem, mindig is ilyen férfit képzeltem magam mellé. Szerintem minden nőnek fontos, hogy a párja legalább ugyanolyan szinten legyen, mint ő, végzettségben, anyagilag; hogy hasonló családból jöjjenek; hasonlók legyenek a céljaik. Az ellentétek nem vonzzák egymást, a hasonló hasonlót vonz.
Úgy éreztem. De alig házasodtunk össze, amikor rákos lett a férjem apukája. Attól kezdve már köztünk sem működött semmi, de lehetett mire fogni. Hogy András azért zárkózik be, azért nem beszélget velem, mert szomorú. Tényleg egy évig járt be a kórházba, végignézte az apja rosszulléteit azután halálát. Próbáltam türelmes lenni. Megértettem, hogy ez nehéz időszak, hogy most megrekedt a kapcsolatunk. Közben várandós lettem Samuval; én rég vágytam gyerekre, és ő is sürgette. Az apja halálának másnapján született meg a kisfiunk. András, talán mert ez a két esemény így összekapcsolódott, igazából gyászolni sem és örülni sem tudott. Rossz volt, de elfogadtam. Viszont a helyzet később sem változott.
Hamar jött a második baba is.
Samu 5 hónapos volt, amikor Robi megfogant. Ekkor már az új rózsadombi lakásban laktunk, melynek felét András a nevemre íratta. Az én régi lakásomat eladta, úgy volt, hogy a fiunk nevére vesz belőle egy kicsit nagyobbat: mert milyen jó lesz kiadni, és a gyerekeknek is gondoljunk a jövőjére. Sajnos nem lett másik lakás, és egy fillért sem láttam az eladás után a pénzből. Robi születése után viszont tovább romlott a kapcsolatunk. Nem értettem, András miért olyan rosszkedvű folyton. Nem vagyok faggatózós, ha a másik nem akar beszélni, nem kérdezgetem; arra gondoltam, üzleti gondjai lehetnek, és kímélni próbál. De csak egymás mellett éltünk. Ő korán hazaért, 4 körül, mi akkor indultunk játszótérre, sétálni. András otthon maradt, azt mondta, dolgozik, de gyakran csak internetezett vagy tévézett. Vacsora közben is tévét nézett. Azután történt valami, amitől hirtelen borult minden.
Mi történt?
András nem volt otthon, amikor egyszer az anyukája jött látogatóba. Beszélgetés közben azt mondta: ő sem érti, mi lehet a fiával, pedig szép családja van, „az apja megvette neki ezt a rózsadombi lakást..." – még folytatta, de én nem hittem a fülemnek: nekem András azt mondta, a lakást a franciaországi jövedelméből ő vásárolta. Kérdezgetni kezdtem az anyósomat. Kiderült, hogy a férjem nem fejezte be az egyetemet, mert kirúgták; hogy ezért ment ki Franciaországba; hogy amikor mi megismerkedtünk és azt állította, akkor jött haza, már harmadik éve lakott a szüleinél, és nem csinált semmit. Kint pedig nem saját vállalkozása volt, hanem alkalmazottként dolgozott valakinél... Egy óra alatt összeomlott az a hazugságvár, amelyet éveken át építgetett.
Én azt nem értem, hogy hihette, hogy nem fog lebukni...
Igen, én sem. Legalább szólt volna az anyukájának, hogy „Évinek hazudozom", ne mondj neki semmit. (Azóta mégis András haragszik rá.) Ezek után már semmit sem tudtam elhinni, amit a férjemtől hallottam. Tudtam például, hogy Franciaországban együtt élt egy török nővel, akitől gyereke született. Azt mondta, a nő olyan féltékeny volt, hogy nem engedte dolgozni sem, András ezért hagyta el. A nő visszament Törökországba, de állítólag megbeszélték, francia iskolába jár majd a fiuk, hogy az apja tudjon vele kommunikálni. Ennek ellenére török iskolába ment, így nyelvileg is el vannak vágva egymástól. András azt mondta, minden követ megmozgatott, hogy köze lehessen a gyerekhez – kiderült, hogy ez sem igaz.
Szembesítetted a hazugságaival?
Igen. És azzal, hogy én nem tudok így élni. Vártam valami bocsánatkérést, és hogy legalább azt mondja, hazudtam, így akartam vonzóbb lenni, vagy valamit. Akkor is el akartam volna hagyni, de egész másképp reagált. Támadott. Kinevetett, hogy úgysem tudok hová menni, és megfenyegetett, hogy eladja a lakásnak azt a felét, amelyik a nevén volt, esetleg beköltöztet idegeneket. Mindenképp kicsinál. Kivételesen elhittem, amit mondott. Robi még nem volt fél éves, és tényleg nem tudtam hová menni a két kisgyerekkel, mivel, ugye, már nem volt lakásom. A kapcsolatunknak ott lett vége (így utólag nem is tudom, létezett-e egyáltalán), de nem volt erőm, bátorságom eljönni.
Nehéz elképzelni, hogy zajlott ezek után egy közös este.
Nem ettünk együtt, nem aludtunk együtt, alig találkoztunk. Amikor ő hazaért, elmentem a gyerekekkel, és együtt feküdtem velük. Persze, magányos voltam, sokat panaszkodtam a barátnőimnek, de alig maradt időm magammal foglalkozni, és a gyerekek érzelmileg adtak annyit, hogy kibírjam ezt a helyzetet. Hétvégén pedig elmentem velük a szüleimhez, vidékre.
A szüleidhez nem költözhettél volna?
Nem mondtam meg nekik, mekkora tévedés volt a házasságom, mert féltem, mit szólnának. Ők kezdettől ellenezték a kapcsolatunkat. Igyekeztem nekik fenntartani a látszatot, és magamat is győzködtem, hogy ez elviselhető.
Hogyan sikerült végül kiszabadulnod?
Tavaly év elején, egy nap nem jött haza. Idegenekként éltünk, de erre sosem volt példa. Végighívtam a barátait, és újabb meglepetés ért. Kiderült, hogy tele van adóssággal, nem tud fizetni, valószínűleg ezért tűnt el. Pár nap múlva jelentkezett, de addigra én már összepakoltam, és albérletbe költöztem a gyerekekkel. Néhányszor még hívott, újabb és újabb ködös történetekkel. De akkor már biztosan tudtam, hogy nem élek vele tovább. Amikor végül találkoztunk, András megfenyegetett, hogy elveszi tőlem a gyerekeket, és hogy magával ránt a bajba. Meg is ütött. Kihívtam a rendőrséget. Számomra már csak egy idegen, de azon túl, hogy a gyerekeim apja, sajnos most már az adósságai is hozzá kötnek, mert a házasságunk alatt felhalmozott tartozásaiért – hiába nem tudtam róluk – én is felelek. Úgyhogy bíróságra járkálok. Annak viszont, ami kezdetben a legjobban zavart, hogy Andrásnak nincs kapcsolata a gyerekekkel, most örülök. Mióta elköltöztünk, nem is látta őket, ők pedig ki sem mondták az „apa" szót.
Ez az ő szempontjukból pedig nem túl jó... Te hogy vagy most?
Annyi idő után végre újra átélhetem, hogy megállok a magam lábán. Örülök a munkámnak, a gyerekeimnek... és a nemrég kezdődött új kapcsolatomnak. De ezúttal nem sietek el semmit.
Egy házasság történetének persze mindig két oldala, és számos olvasata van – amikor pedig azt hisszük, vége, a gyerekek írják tovább. Tudjuk, csak az egyik fél sohasem festhet teljes és objektív képet. Amit azonban ő átélt, az mégiscsak az ő teljes igazsága. Hogy Ön, kedves Olvasóm, hogyan gondolja tovább ezt az anti-mesét (vagy hogyan fejezte volna be), az már Önről mesél.
Évi 33 éves, csinos, mosolygós, két lábbal a földön álló lány. Nem készült arra, hogy egyedül nevelje fel a gyerekeit.