Popper Péter az örömgyilkosokról, a gyerekekről és a szeretetről

A legfontosabb: a gyerek nem tulajdon! Megtiszteltetés, hogy ránk bízta magát, hogy bevezessük a világba. Ne tekintsük hálára kötelezettnek, amiért felneveljük. Saját élete van, nem feladata, hogy folytassa a miénket, és ő váltsa valóra azokat a vágyainkat, amelyeket mi nem tudtunk elérni. Semmire sem szabad „használni", arra sem, hogy ő ragasszon össze egy szétesőben lévő házasságot, vagy enyhítse az egyedül maradt szülő magányát.

Vigyázzunk a szeretet megvonásával! Egy ember mindent kibír, ha biztos abban, hogy az elfogadáson, a szereteten belül történik. Semmit sem visel el, ha úgy érzi, kizárják a kapcsolatból, elutasítják.

Nagyon sok olyan ember él, akik számára a jó dolgok illúziónak tűnnek, tündérmesének. Számukra valóságértéke a rossz dolgoknak van. Ezt a típust én úgy hívom: örömgyilkosok.

Bizonyos emberek rosszul tűrik a hatalmat maguk felett: él bennük egy mániás vágy arra, hogy azt csináljanak, amit akarnak. Ezzel kezdődik az emberiség története is: „Csak a két fa gyümölcséből ne egyetek", mondta az Isten. Mi a válasz? Csakazértis... Még az Isten hatalmát sem fogadom el, és azért is eszem abból, amiből nem lenne szabad. Az emberek egy része ilyen, de nem mindenki. Van, akinek éppen az ad biztonságot, ha pórázon van, létezik egy hatalom, akitől függ, aki védi, aki gondoskodik róla, és főleg: felmenti a gondolkodás alól.

Ancsel Éva filozófus azt mondta, az a baj, hogy a modern technikai civilizáció megalázza az embereket, mivel csavart, cserélhető, eldobható társadalmi alkatrészt csinál belőlük. A félreértések elkerülése végett: ez a susztert és az értelmiségit egyformán érinti.

Azzal, hogy az ember egy alkatrész, rengeteg egyéni törekvéséről, becsvágyáról le kell mondania, és éppen ezért a családban már nem hajlandó semmiféle kompromisszumra. Az egész társadalmi élete megalkuvásokból áll, és otthon már érvényesíteni akarja a saját szubjektív igényeit – márpedig így nem lehet együtt élni egy kapcsolatban. Ancsel Éva itt látta a fő problémát, és hajlok rá, hogy igaza volt.

Helyeslem, hogy a pszichológia kettéválasztja a különböző félelmeket. Ha megyek a dzsungelben és szembejön a tigris, teljesen reálisan félek tőle, hiszen széttép és megesz. Ugyanígy joggal félek kilépni a hatodik emeleti ablakból is. Ezek a félelmek veszélyektől mentenek meg minket, tehát élni segítenek. Az irreális félelmek ezzel szemben nem könnyítik, hanem nehezítik az életet. Ilyen például, ha nem merek kimenni a Hősök terére, mert tériszonyom van, vagy a klausztrofóbiám miatt nem merek beszállni a metróba. Holott ezekben az esetekben semmilyen veszély nem fenyeget. E félelmek végső megjelenése a fóbia, amikor a kétméteres ember fél az egértől.

Szóval azt gondolom, az a legjobb orvosság, ha az ember közel megy ahhoz, amitől fél, a mumus ugyanis megsemmisül, amint megélem. E felismerésen alapulnak az úgynevezett paradox terápiák is. Egy álmatlanságban szenvedő nő rettegett az éjszakától, hogy nem fog tudni aludni, de nem akart bevenni altatót. A terapeutája azt mondta neki: „Adok magának egy tanácsot! Négy napig ne feküdjön le aludni.

Határozza el, hogy ébren marad, és csinálja azt a házimunkát, amit a legjobban utál!" A nő megdöbbent, de elfogadta a tanácsot: két-három órán keresztül törölte a port, aztán úgy érezte, hogy elfáradt, leült a dívány szélére, és reggel felébredt. A paradox terápia tehát megszünteti azt a viszonyt, melyben elöl szaladok én, utánam pedig a félelmem, Mint egy harapós kutya. Szembefordulok az üldözőmmel, így megszűnik az a menekülés, ami az embert a fantáziája segítségével jó messzire hajtja. Gondoljunk csak bele, mit szorongunk egy műtét vagy egy egyszerű érettségi előtt, aztán amikor túl vagyunk rajta, csak annyit mondunk: ennyi volt az egész?

A mi kultúránkban, manapság nem lehet nem stresszelni. Aki a hétköznapi életet éli, az nem tudja kivonni magát a hétköznapi stresszorok alól. Közhelyszámba megy, hogy rettentően felgyorsult az életritmusunk, de ez bizony igaz. A gyorsaságnak azonban van egy hátulütője, és itt jutunk el a stresszhez. Vajon fel tudja-e dolgozni az emberi agy ezt a rengeteg információt ennyi idő alatt?

Vizsgálatok igazolják, hogy a gondolkodó gépeknél – azaz komputereknél – is úgy lehet elmebajt előidézni, ha az információfeldolgozási sebességénél gyorsabban adagoljuk neki az adatokat: ezután a gép úgy viselkedik majd, mint egy mániákus, értelmetlen szósalátákat ad ki, össze-vissza csinál mindent. Az embernél ugyanez a helyzet. Leülök a televízió elé: nézem a mongol népi együttes táncát, de végiggondolni már nem tudom, mert éppen egy tömegsírból emelik ki egy diktátor áldozatait, és már éppen elszörnyednék, amikor már egy színházi premierről van szó. Tudok én ehhez alkalmazkodni, le tudom reagálni, fel tudom dolgozni a kapott hatásokat? És ez csak egy példa, hiszen az egész mindennapi életünk így működik. Már egy iskolás gyereknek is ezer tényezőhöz kell alkalmazkodni, és ez mind stressztényező.

Miért jobb optimistának lenni, mint pesszimistának? Gyermekkoromban, hittanon a pap egy történetet mesélt ennek megvilágítására. Eszerint a Föld körül két angyal repül, egy fehér és egy fekete, akik figyelik, mit gondolnak, mit mondanak az emberek, rosszat vagy jót várnak a jövőtől. Ha jót várnak – vagyis optimisták –, a fehér angyal azt mondja, úgy legyen, a fekete angyal pedig köteles rámondani, hogy ámen. Aki viszont rosszat vár, keserű, pesszimista, arra a fekete angyal mondja az úgy legyent, a fehér pedig az áment. S az ámen után minden úgy lesz. Úgy gondolom, ez tényleg nagyon fontos dolog. Meggyőződésem, hogy egy kultúrában az általános hangulat valóra válik: önmagát beteljesítő állapot.

Popper Péter elmélkedései, töprengései, gondolatai...