Szimpatika – Balázs Fecó: „Hiszek a sorsszerűségben”

Az utóbbi időben kicsit kevesebbet hallani Önről. Mivel foglalkozik most?

Mozgalmas évet zártam, de ami a legfrissebb hír, hogy decemberben mutattuk be a József Attila Színházban az Angyalföldi ballada című zenés musicalt, amiben a Korál együttes, illetve az én dalaim hangzanak el. Emiatt nagy év végi hajrában voltunk, de szerencsére jól sikerült a premier, és most januárban 14-én és 26-án újra megnézheti a közönség az előadást. A rendező Verebes István, aki a Sikátor című filmet adaptálta színpadra, ami a ’60-as években készült Törőcsik Mari és Koncz Gábor főszereplésével. Verebessel régóta terveztünk egy közös munkát. Alapvetően egy tragédiába torkolló szerelmes történetről van szó, ő pedig most érezte úgy, hogy ezt a produkciót az én dalaim segítik majd, mert illenek a kerettörténethez. Bár jobban szeretek filmzenét írni, mert az közelebb áll hozzám, de a ’90-es évek óta ez volt a második színházi munkám, és ezt is nagyon élvezem, mert nagy kihívást jelent. Verebes fantasztikus érzékkel válogatta össze a darabhoz a dalokat - annak ellenére is ezt mondom, hogy számtalan nagy slágerem végül kimaradt.

Miben más egy színházi darabhoz zenét szerezni, mint egy filmhez készíteni dalokat?

Nagyon sokban különbözik egymástól ez a kettő. Vizuális típus vagyok, sokkal jobban meg tudom jeleníteni az érzelmeket a filmvásznon, mint a színpadon. Legalább is ezt hittem eddig, de a művésztársak szerint és a visszajelzések alapján úgy tűnik, hogy ez most jól sikerült. Talán csak a filmek iránti szeretetem miatt hittem ezt, mert nagy filmkedvelő voltam egész életemben, a francia alkotásokon, Truffaut és Godard művein nőttem fel.

Milyen tervei vannak erre az évre?

Nagyon sok tervem van, többek közt szeretnék új lemezt készíteni. Mostanában egyébként nagyon sok helyre hívnak a világ különböző tájain élő magyarok, így tavaly is egy ausztrál turnén vehettünk részt Horváth Attila barátommal. Az ottani magyarokkal való találkozás hatalmas élmény volt számunkra. Már csak azért is, mert én ahhoz a korosztályhoz tartozom, aki több évtizeden keresztül zenélt, és többgenerációs baráti körrel rendelkezik. 30-40 év után a világ legkülönbözőbb pontjain találkozom olyan régi ismerősökkel, akikre nem is számítottam. Fantasztikus érzés, hogy ugyanott folytatjuk a beszélgetéseket, ahol abbahagytuk, függetlenül attól, hogy mennyi idő telt az utolsó találkozás óta.

Ha végigtekint a saját munkásságán, mit gondol, mennyire tudott megmaradni az eredeti zenei stílusánál, vagy miben változott leginkább?

Az én korosztályomnak hatalmas forradalmi változás volt ez a zene, egy életérzést jelentett a vasfüggöny mögött, amit hatvanas évek és a Beatles megjelenése hozott magával. Olyan szabadságot adott nekünk, amiről nem tudtunk, de ösztönösen csináltuk, mert szerettünk volna a zenén keresztül valami mást mutatni az akkori zárt világban. Repített minket a Beatles-jelenség, ami egyik pillanatról a másikra megváltoztatta a zenei életet és az akkori fiatalságot is. Az idősek egy-két évet jósoltak ennek a folyamatnak, de eltelt ötven év, és mára új társművészet lett - csak már másról szól, mint a ’60-as, ’70-es években vagy napjainkban.  Ma már egy kőkemény üzlet, ami a média és a kiadók kezében van, de a mi generációnkban megmaradt az életérzés. Például hogy mit jelképezett a hosszú haj vagy egy farmernadrág, és hogy milyen érzés volt, mikor nem engedtek be a saját koncertünkre…

Az alkotás folyamatára mennyire nyomja rá a bélyegét, hogy azóta megváltozott a világ és már mást jelentenek ezek a dalok?

A saját korosztályom nevében bátran ki merem jelenteni, hogy mi erre tettük fel az életünket. Az akkori kor zenészlegendái szerettünk volna lenni, mint a Beatles vagy a Rolling Stones, vagy a többi akkori együttes. Valami ellen tiltakoztunk a számainkkal. Nem véletlenül születtek olyan dalok, mint A kőfalak leomlanak, hiszen ezek többértelmű alkotások. Ma már tudom, hogy a kőfalak soha nem omlanak le, csak részben. De ezek a dalok bármikor születhettek volna, túlélték az elmúlt ötven évet, és a szövegeik a mai napig igazak: a leírtak bármelyikünkkel megtörténhettek volna.

Általában egyedül dolgozik vagy a zeneszerzés közösségi élmény?

Rendszerint egy nagyon régi barátommal és egyben szövegírómmal, Horváth Attilával dolgozunk együtt, akivel idén lesz ötven éve, hogy megismertük egymást– ez nem kevés idő. Vele annyira egy húron pendülünk, hogy amikor meghall tőlem egy dallamvilágot, egyből tudja, hogy miről írjon hozzá szöveget, és mindig ugyanarra gondolunk. A sors hatalmas ajándéka, hogy mi találkoztunk és szinkronban vagyunk, ezáltal a zene is a szöveggel. Ő nagyjából ugyanazt az életutat járta be és ugyanolyan közegből jött, mint én, talán ezért is értjük meg egymást ilyen jól. A készülő új albumon is vele dolgozunk, mert már nagyon régen adtunk ki új dalokat, és úgy érezzük, hogy ismét van közös mondanivalónk a világról.

Mit gondol a mai zenei életről, vannak például hasonlóan jó szövegírók, és nagyjelentőségű zeneszerzők, előadók?

Természetesen vannak nagyon jó szakemberek ebben a szakmában, akik műfajtól, korosztálytól függetlenül bárkinek a szájába tudják adni azt a mondanivalót, amit szeretnének, profi módon. De nem igazán találok egyéniségeket. Sok jó hangú előadót ismerünk, de nincs meg bennük az a plusz, ami megfogja az embert. Őrült információs áradatban élünk, amiben nagyon nehéz fennmaradni zenészként. Ez egy életre szóló pálya, amit ma már nagyon kevesen vállalnak szenvedélyesen. Nagyon hiányolom azt az elköteleződést és megszállottságot a szakma iránt, ami bennünk megvolt. Manipulatív lett az egész műfaj, ráadásul ebből csak bizonytalanul lehet megélni, így előtérbe került a pénz, a minőség rovására. Sokkal kevesebb az igazi egyéniség, az olyan előadó, aki szinkronban van a dalok mondanivalójával is. Számomra pont ezért hitelesebbek a saját generációm alkotói, például Dusán vagy Demjén. Más lehetőségek voltak akkor, és mások vannak most, de ezekkel élni kell. Bár kétségtelen, hogy egy nagy adag szerencse is nélkülözhetetlen ehhez a szakmához.

Komolyzenei pályára készült, mégis rockzenész lett. A Korál együttessel hatalmas sikereket értek el, a mai napig koncerteznek. Ön szerint minek tudható be a siker?

Valóban komolyzenésznek készültem gyerekkoromtól kezdve. Aztán az jelentette a fordulópontot az életemben, amikor egy véletlen folytán az 1968-as Ki mit tud? - elődöntőn egy meghívásnak köszönhetően a Neoton együttesbe kerültem, mint billentyűs.  Végül ott ragadtam, ekkor köteleződtem el végérvényesen a könnyűzene mellett. A woodstocki fesztivál hatására átalakult a világ zenei élete, és megjelentek a progresszív, hard rock zenét játszó együttesek. Ennek köszönhetően alakult meg a legendás Taurus együttest, ahol elkezdtem dalokat írni és énekelni. Majd később megalapítottam a mai napig aktív Korál együttest, amiben a Taurus zenei hagyományait vittük tovább. Hasonlóan a többi akkori zenekarhoz, akik még most is zenélnek, mi is azoknak játszunk, akik a mi dalainkon nőttek fel, illetve az ő gyerekeiknek, akiknek mi voltunk az első zenei élménye. Szóval mi egy többgenerációs, osztálytalálkozós zenekar vagyunk. Azt hiszem, azért tudtunk fennmaradni ilyen hosszú időn keresztül, mert egy dallamosabb, líraibb vonalat képviselünk, ezáltal szélesebb közönséghez juthattunk el. Évente 30-40 koncertet csinálunk még most is, de ma már nincs kényszer, hogy mit vállaljunk el.

Idén terveznek valamilyen nagyobb eseményt az együttessel?

Bár a lemezkiadás mára szinte halott, de a régi közönségünknek tartozunk egy új anyaggal, ami mostanra gyűlt össze az élményeinkből. Egyébként a fellépéseim hetven százaléka előadóestekből áll, így volt ez a tavalyi ausztrál turnén is. De rengeteg felkérést kaptunk idén is: tervben van egy kanadai-amerikai, illetve egy argentín-brazil utazás is, mivel meghívtak az ottani magyarok, szóval  ebben az évben az utazásról szól majd az életem.

Az önálló fellépések és a Korál együttes mellett egy másik formációval is dolgozik, a Balázs Fecó Banddel. Ez most a háttérbe szorult?

Természetesen itthon is fogunk játszani ezzel a felállással, amiben a Korál repertoárját a saját dalaimmal kibővítve adjuk elő. De az esetek többségében egyedül szoktam fellépni élőben, bár ez manapság már ritkaságnak számít. Egy példa az érdekesség kedvéért: egyszer egy falunapon jártunk, ahol déltől éjfélig különböző zenekarok léptek fel ugyanazon a színpadon. Az egyik helyi technikus megkérdezte, hogy vadászom-e. Nem értettem, miért kérdezi, de kiderült, hogy az egyik kis hangszeremre gondolt, aminek a tokja egy laikus számára úgy tűnhet, mint egy vadászpuska tok. Mikor elmondtam, hogy azért hoztam magammal, mert élőben játszom, teljesen elképedt. Ez a történet abszolút leírja a mai helyzetet. Az emberek hozzászoktak ahhoz, hogy – anélkül, hogy bárkit bántanék, de - a hirtelen lett zenészek odamennek, felteszik a cd-jüket, tátognak egy kicsit, majd felveszik a gázsit és távoznak. Ezt én felháborítónak tartom, egyrészt mert ez a közönség átverése, aki így arra veszi meg a belépőt, amit már otthon is hallott. Másrészt azért is, mert sok esetben valószínűleg kiderülne, hogy playback nélkül sokan valójában még fél órát sem tudnak énekelni, ha egyszer rákényszerülnek. Nehéz a celebvilágban életben maradni, bár én nem panaszkodhatok: szerencsém van, a mai napig hívnak fellépésekre.

Minek tartja magát leginkább? Zeneszerzőnek, énekesnek vagy zongoristának?

Egy nagy gyereknek. De a viccet félretéve: egy saját dalait előadó zenésznek. Lehet, hogy más el tudja énekelni a dalaimat jobban, de úgy biztosan nem, ahogyan én, és azt hiszem, ez az igazán fontos, mert ettől lesznek hitelesek. Ezt keresem a mai fiatalokban is, de nem igazán találom. Az sem véletlen, hogy a tehetségkutatókban ugyanannak a tíz korombeli előadónak a dalait használják fel - nyilván azért, mert ezeknek a daloknak valóban van mondanivalója, ami ma már kevés műről mondható el. Nem értem ezt a jelenséget, hiszen születnek jó dalok jó előadóktól, de valahogy mégsem találkozik az előadó magával a dallal és a közönséggel. Pedig fontos, hogy ez egyszerre megvalósuljon.

Több interjúban is elmondta, hogy a szívinfarktusa és a fia születése után átrendeződött a fontossági sorrend az életében. Ehhez ilyen nagy jelentőségű események szükségesek?

Szerencsés embernek tartom magam, hiszen a mai napig abból élek, amit szeretek, és ez a legnagyobb adomány a sorstól, hiszen én ebben találtam meg önmagamat – de a boldogsághoz legalább ilyen fontos az egészség is. Úgy alakult, hogy későn lettem apuka, de én hiszek a sorsszerűségben, hogy ennek így kellett lennie, és úgy gondolom, jókor érkezett a fiam. A legsikeresebb időszakunkban, ahol évi 400 koncertet adtunk, jártuk a világot, nehéz is lett volna gyereket nevelni. Nem volt még mobiltelefon, rendszertelenül éltünk, én pedig sajnos otthonról hoztam a szokást, erős dohányos voltam fiatal korom óta. Végül ezek a tényezők eredményezték az infarktusomat, ami miatt szükségessé vált egy bypass - műtét. Ezután valóban újjászülettem, az ezt követően kiadott első albumom címe is ez lett. Nem sokkal később kaptam egy meghívást egy privát fellépésre, ahol egy rajongómnak születésnapja volt, és az volt a meglepetés, hogy elénekeltem neki egy dalt. Kihívásnak éreztem, mert ilyen felkérés még nem volt a pályafutásom során, így elvállaltam. Aki ezt az egész fellépést leszervezte, később a fiam édesanyja lett, már 18 éve tartozunk egymáshoz, szóval filmbe illő az egész történet.

Hogyan vigyáz az egészségére?

Alapvetően egy lusta ember vagyok, a sport nem kifejezetten a kedvenc tevékenységem. Bár régen fociztam, de a meccsek utáni sztorizások közben annyit ettünk és ittunk, hogy végül egy-egy „edzés” többet ártott, mint használt - kilókban. Így aztán abbahagytam a sportot. Az egyedüli hobbim a horgászat: amikor lehetőségem van, elmegyünk a fiammal például Balatonon egy kicsit kikapcsolódni, és a kocsim csomagtartójában is mindig van egy összecsukható horgászbot.

A fia hamarosan befejezi a gimnáziumot, és pályát kell választania. Őt mennyire izgatja a zene világa

Egy kicsit sajnálom, hogy ő nem viszi tovább a stafétabotot, pedig szerettem volna. Őt ez sosem izgatta annyira, egyszerűen elment mellette a zene. De valószínűleg én lógok ki a családból, ugyanis rajtam kívül senki nem lett zenész. Ugyanakkor örülök, mert nagyon jó nyelvérzékkel áldotta meg a sors, már nyolcadikosként felsőfokú nyelvvizsgát tett. Így inkább a nyelvtanulást erőltetjük nála, hiszen ahány nyelvet beszél, annyi ember lesz belőle.

A sitkei kápolna felújítása végérvényesen összeforrt a nevével. Fontos Önnek a társadalmi szerepvállalás, vagy valamilyen személyes kötődés miatt segített?

A nyolcvanas évek közepén Sárváron játszottunk a Korállal, de szállásproblémáink voltak. Végül három kilométerre onnan, Sitkén, egy kastélyszállóban fogadott minket a tulajdonos, Kovács Ferenc és családja. Az esti vacsora közben láttunk egy riportot a tévében, ami arról szólt, hogyan újított fel egy Párizs melletti kápolnát egy magyar művész, Ciffra György, amiben később ő maga adott zongoraesteket… Innen jött az ötlet, hogy a romos, de gyönyörű sitkei kápolnát újítsuk fel, ami egyébként egy gróf kastélyához tartozó családi kápolna volt. A zenész kollégáim, Kovács Ferenc, valamint a falu lakosainak segítségével megszerveztük az első segélykoncerteket. Az István, a király című rockopera bevétele lehetővé tette, hogy 1990-ben visszaállítsuk eredeti állapotába a kápolnát mind belül, mind kívül. Azóta a Kápolnáért Kulturális Sportegyesületet üzemeltetjük, aminek tiszteletbeli elnöke maradtam, a koncerteket pedig továbbra is megszervezzük minden év augusztusának utolsó szombatján. A kápolna falain belül más társművészetek is otthont kaptak, így különböző kiállítások és komolyzenei események gazdagítják a programot. Sikerült fellendíteni a falu életét is, a lakosság száma megduplázódot, én pedig nagyon büszke vagyok arra, hogy részese lehettem egy ilyen nagy és önzetlen társadalmi összefogásnak.