Szimpatika – A hitről, és arról, hogyan lehetünk boldogok

Van ilyen?

Igen.

Úgy hívják, hogy integrál szemlélet. Egy világhírű amerikai filozófus, író, Ken Wilber alkotta meg, és mára több millió képviselője van. Az integrál szemlélet Kelet és Nyugat szintézise, tudomány és spiritualitás, vallás és misztika szintézise; test és elme, a neurológia, a lélektan és az immunológia szintézise. Egy pszichoterápiás módszer ötvözése egy meditációs módszerrel. A kínai gyógyászat, a nyugati orvoslás és a stresszoldó lelki gyakorlatok együttese. Az integrál rendszer ezeket rendezi össze, az általános tájékozódás szintjén. Integrálja az ősi, évezredes bölcseleti tudást a modern tudomány ismereteivel.

Elsajátítható ez valahol?

Igen. Ma már egyetemi képzés során, az Integrál Akadémián elsajátítható.

A kérdés azonban kérdés marad. Mi szüksége van az embernek ezotériára, vallásra, rítusra, hitre, valami felsőbb rendre vagy istenségre?

Azt gondolom, hogy az ember az egyetlen olyan élőlény ezen a földön, aki tudja, hogy meg fog halni. A nemlét felfoghatatlan ürességét ezért vallások, mítoszok, különféle filozófiák segítségével igyekszik elfogadhatóvá tenni. Az ember szorong. Azért szorong, mert kiszolgáltatott, és tudja is, hogy az. A régi korok emberei a villámlástól féltek, és a járványoktól, melyek hirtelen támadtak. Attól féltek, hogy asszonyuk meghal gyermekágyi lázban, kisgyermekük torokgyíkban, s fohászkodtak a kiismerhetetlen, hatalmas Istenhez, hogy ne vegye el szeretteiket. Tehetetlenségüket győzték le azzal, hogy buzgón imádkoztak, böjtöltek vagy áldoztak. Tettek valamit a kiszolgáltatottság ellen. Ha sikerült, megköszönték, ha nem, beletörődtek. Mert Isten útjai kifürkészhetetlenek.

Idáig értem. Jó az, ha tud az ember hinni valamiben. Segít elviselni az elviselhetetlent. Segít feldolgozni a halált, és megbirkózni az öregedéssel, az elmúlás gondolatával. Érthető. Onnantól kezdve érthetetlen, legalábbis számomra, amikortól már annyira hisz abban az egyben, amiben hisz, hogy ölre megy. Annyira, hogy háborúkat indít, bombát kötöz magára, vegyi fegyverekkel csecsemőket gyilkol. Vagy nem háborúzik, csak megtiltja a szerelmet, a vitát, és megmerevedik. Meg se hallgatja a másikat.

Pedig hallgatni nem nehéz. Én, mivel közel negyven éve újságíró vagyok, hivatásszerűen hallgatom az embereket, és állítom, hogy sok érdekes dolgot mondanak. Talán túl sokat? Lehet. Lehet, hogy ezért nem találtam egyetlen, mindenek felett álló eszmerendszert, vallást vagy filozófiát. De majd mindegyikben találtam olyat, ami tetszik.

A testről és a lélekről gondolkodva például Buddhával tartanék. Buddha nem hisz sem Istenben, sem a lélek halhatatlanságában. Nem hisz az ember „őszibarackszerű” voltában, miszerint kívül a romló test, belül pedig a kemény és örök mag. Buddha ehelyett az újratestesülést tanítja. Az ember lelki működését – a gondolatot, az érzést, a cselekvést – energiakvantumként fogja fel, maradandónak. Azt mondja, hogy a gondolkodó elpusztul, de a gondolat megmarad. Az érző megsemmisül, de az érzés tovább él. A cselekvő már nincs sehol, de a cselekedet jelen van a világban. S e három testi forma, érzékelési lehetőségeket keresve magának, újra összeállhat egy élőlénnyé, emberré.

Igaz? Ki tudja?

A békességről és elfogadásról gondolkodva viszont a hindukkal tartanék. Az igazi hinduizmus legfőbb elve ugyanis a nemártás elve. Ezért viselnek a vallásos hinduk gézmaszkot a szájuk előtt, nehogy lenyeljenek egy ártatlan muslicát, s ezért sepregetik maguk előtt az utat, nehogy rálépjenek valami élőlényre. Az igazi hindu (mert hisz a lélekvándorlásban) elfogadja kölcsönbe kapott életét, úgy, ahogyan van. És ezért képes a boldogságra.

Igaza van? Ki tudja?

Egy biztos: a nyugati ember sohasem elégedett. Mindig nagyobb fizetést, karcsúbb szeretőt, igazságosabb kormányt, erősebb autót, és nagyobb plazmatévét szeretne. És minden, a sajátjától különböző vallás, politikai nézet, bőrszín pusztulását. Ezért örökké lázad, és sohasem boldog, sohasem elégedett. Az örökké lázadó, rohanó, törtető nyugati embernek a taót tudnám ajánlani. Az igaz taoista olyan, mint Micimackó és a gyermek Róbert Gida. A kisfiú és a medvéje, akik az erdő mélyén, az elvarázsolt kertben mindig játszani fognak. És amíg játszanak, elégedettek.

S végül, hogy türelmeddel, kedves Olvasó, tovább vissza már ne éljek, tennék egy utolsó kanyart a hit felől a gondolat felé.

A kvantumfizikával foglalkozó tudósok állítása szerint az atomok mélyén, az atommag és az elektronok között lévő térben sok milliárd kilobyte információ tárolására elegendő hely van. Azt állítják, hogy ez az információtömeg, az, amit mi, emberek gondolatokként, vagyis tudatként ismerünk, folyamatosan bővül, a születés előtt is létezett, és a halál után sem szűnik meg. Ezen a ponton, ha figyeltünk, látjuk, hogy Buddha tanításai és a legkorszerűbb, huszonegyedik századi elméletek mintha találkoznának.

Vajon miért?

A kvantumfizika tudós professzorai ehhez még hozzáteszik, hogy az atomok mélyén tárolt információ térben és időben éppoly végtelen, mint az internet. És különböző technikákkal éppúgy elérhető, mint számítógépes szoftverekkel a netre feltöltött tartalom.

Ezen a ponton az elmélet mindenféle ezotériákra kezd hasonlítani, melyek látni vélik a jövőt, és előző életeinket.

Butaság?

Ki tudja? Én nem.