Szimpatika cikkek Elmondom hát mindenkinek...-témában

Tari Márta képzőművész, tanár lakásába jó belépni. Mézeskalács, szegfűszeg, csillagánizs illata fogad, kínos rend helyett a szellem számára otthonos meleg, élő alkotói tér.

„Ez nem hobbi. Hobbiból focizom vagy kirándulok. Az állatmentés teher. Én lennék a legboldogabb, ha nem lenne rá szükség...” Matuschek Zoltánnal a Noé Állatotthon vezetőjével beszélgetett Polgár Teréz Eszter.

Januári magazinunkban találkozhattak Nagy Bendegúzzal, aki 20 éves kora óta kerekesszékben közlekedik. No meg repülővel, terepjáróval, ladikkal, állatháton… – igazából mindenhogyan.

„Szeretem a kétszeresen vesztes helyzeteket, innen szép a győzelem. Nem vagyok túl óvatos, sem körültekintő. Ha az lennék, nem éltem volna át azt a rengeteg kalandot. Néha, szó szerint, épp csak túléltem. Sok afrikai országban a fehér bőr-kerekesszék-Nikon kombináció halálos lehet. Csuktak le Tunéziában, Mauritániában, Kongóban, Szudánban és Etiópiában. Többnyire fényképezés miatt.” Nagy Bendegúz 20 éves kora óta nem tud lábra állni, mégsem ismerek nála szabadabb embert. Ha nem a világban csavarog, Miskolcon él mint építész és rehabilitációs szakmérnök. A maga ura. Bárhol.

„Mikor az emberek megtudják, hogy bábszínész vagyok, azt mondják, hűha, és rögtön 1000 kérdésük lesz: Ez az a paravános? Valami mindig van a kezeden? Hülye hangokon kell beszélned? És az első gondolatuk, milyen szerencsés vagyok, hogy a munkám – így hiszik – csupa móka és kacagás.” Spiegl Anna 2013-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Már 2011/2012-től a Budapest Bábszínházban játszott, s mindössze négy év alatt begyűjtött két pályakezdőknek járó díjat (Gundel-díj; Soós Imre-díj) és két jelölést. A Nyúl Pétertől a 18+-os Kabaréig a legkülönbözőbb korosztályoknak szóló előadásokban látható; legújabban az Alföldi Róbert rendezte Képzelt betegben.

Elképesztően sok slágert köszönhetünk neki, pedig életében csupán négy lemezét jelentette meg az akkori egyetlen kiadó. Húsz posztumusz albuma, 32 évvel a halála után is töretlenül játszott számai, dalainak újabb és újabb feldolgozásai egyértelműen kijelölték rangját a magyar könnyűzenei palettán. Máté Pétert a közönség máig nem engedte el. De milyen lehetett vele együtt élni – és milyen az emlékével, az alakját övező legendákkal, s azzal, hogy a rajongók és rosszakarók mindig mindent tudni véltek? Máté Péter özvegye, Máté Edit egész életében ódzkodott a nyilvánosságtól. A közelgő emlékkoncertre való tekintettel most mégis otthonában fogadott.

A legtöbben csak képekről ismerjük, és félelemmel vegyes csodálattal nézzük a hóhatár fölötti kopár csúcsokat. Eszünkbe sem jut, hogy oda eljuthatunk, de még az sem, hogy oda vágyjunk. Nedeczky Júliát ez a vidék hívogatja: e világ és túlvilág határmezsgyéje, ahová 19 éves korától követi álmát. Szikla- és jégmászó versenyek után megjárta a tátrai, alpesi csúcsokat; 2001-ben részt vett a Millenniumi Mount Everest Expedíción, de legnagyobb szerelme mindig is a Himalája volt. 2003-ban Erőss Zsolt társaként teljesítette a Gasherbrum II. megmászását – amivel ő lett az első magyar „női nyolcezres”. Mégsem csak a hegyeknek él: a mászás-túravezetés mellett pszichológus és zenész.

100 évvel ezelőtt Sinka Vivien és édesanyja talán plakátokkal ragasztja tele Veszprém városát (már ha akkor is ott él), úgy kutat eltűnt személyek után. Ma a közösségi médiában „plakátolnak”: országosan, profin, és munkájuk itt nem ér véget. Vivien 25 évesen nagy gyereknek vallja magát, aki későn érő kortársaihoz hasonlóan élvezi az otthonlakás előnyeit; munkájában mégis olyan felelősségvállalást mutat, ami generációjára kevésbé jellemző. Bár édesanyjával dolgozik, az Együtt az Eltűnt Gyermekekért Alapítványnak ő az elnöke és arca. Telefonhangja alapján komoly, kiskosztümös nőnek képzeltem – az a féloldalas frizurájú, teletetovált lány viszont, akivel találkozom, nemcsak életkora miatt kelthet bizalmat a lázadó, elszökdöső fiatalokban, akiknek segít: vele szót értenek.

Magyarországon évente több száz ember tűnik el úgy, hogy soha nem kerül elő; mások meghalnak, pedig talán megmenthetőek lennének, ha időben jelenti valaki az eltűnésüket – például a Cserhát Különleges Mentőcsoportnak. A 6 éve, országosan működő csapat tagjai egyre több sikertörténettel büszkélkedhetnek: sokan köszönhetik nekik – és különlegesen képzett mentőkutyáiknak – az életüket. Az egyesület alapítójával és elnökével, Juhász Zoltánnal beszélgetek, aki 38 éves nyugdíjasként talált rá új feladatára – hála régi szenvedélyének, a kutyázásnak.

– ugyanerre jut egymástól függetlenül Dosztojevszkij, Churchill vagy Mandela – és őket idézve beszélgetőtársam, Fliegauf Gergely elméleti börtönpszichológus, kriminológus is. Börtönben szerezte első munkatapasztalatait őrként, majd nevelőtisztként, és azóta is – 25 éve – a börtönügy elkötelezettje: kutatóként, oktatóként, a Börtönblog írójaként vagy a kínzás és a rossz bánásmód ellen folytatott munkájában.