Szimpatika – A végletek asszonya

Történetét – mely az átlagember számára különleges világba enged bepillantást – nem pusztán annak (néhol bizarrnak ható) érdekessége miatt tartom érdemesnek a folytatásra. Sokkal inkább azért, mert jó tudni: élnek köztünk olyan hétköznapi hősök, akiket bárhová is vet az élet, személyiségük, hozzáállásuk emberhez méltóvá teszi a legreménytelenebb környezetet is. Legyen az idősek otthona vagy akár halottasház.

Kevés fiatal nő álma egy idősek otthona. Téged miért vonzott?

Mindig is gondoskodni szerettem volna másokról, mert már gyerekként átéltem, hogy az milyen jó. Kórházba nem akartam menni, arról túl sok rosszat tapasztaltam anyu betegsége alatt, ezért jelentkeztem egy idősotthonba segédnővérnek. Nem vettek fel. 10 éven át próbálkoztam makacsul ugyanott, miközben egy pékségben dolgoztam, de mindig csak felírták a nevem.

Az igazgató nem akarta elhinni, mióta felvételizek, megnézettem vele a füzetében. Aztán azt mondta, segédnővérnek is lenne hely, ha vállalom, hogy munka közben beiskoláznak. Hát, hogyne vállaltam volna! Fiatalon mentem férjhez, 16 voltam, amikor megszültem a lányom, egyszerre gondoztam a babát és anyut. Az egészségügyi sulit akkor abba kellett hagynom, és itt volt a lehetőség folytatni. Csakhogy az idősotthonból sokáig megint nem jeleztek vissza.

Végül küldtek egy levelet, gondoltam, legalább most arra méltatnak, hogy írnak: „segédnővérként nem alkalmazzuk". A testvérem épp akkor érkezett, kivette a szemétből a levelet, elolvasta, és a kezembe nyomta: a „nem"-et én gondoltam bele a mondatba, annyi visszautasítás után. Kisimogattam az összegyűrt papírt, máig megvan. Igazából nem is tudom, miért ugyanoda jelentkeztem örökké; az vonzott. Kis, erdei házakban laktak az öregek, semmi „emelt szint". Az első pillanattól azt éreztem, hogy hazaérkeztem.

Mit szerettél benne annyira?

Az időseket. Nekem mindegy volt, hogy alkoholista, vagy más betegsége van. 176 időst gondoztunk, és szinte mindenkivel személyes kapcsolatom lett. Nem akartam különbséget tenni, de az elesettebbekkel persze többet kellett törődni, és akiknek nem volt senkijük, akikhez senki sem járt, sokkal jobban kötődtek hozzám. A legnehezebb természetűekkel is megtaláltam a hangot. Egy bácsihoz senki bemenni sem mert, miután kést rántott az egyik nővérre – velem ő is kezes bárány volt.

A munka fizikai része sosem viselt meg? Pl. az emelgetés, vagy az, hogy tisztába kell tenni az idős embert.

A fizikai nehézséget elnyomja a szeretet. Soha nem úgy mentem dolgozni, hogy úristen, megint fel kell kelni, pedig fél 5-kor keltem. Amikor azt csinálod, amit szeretsz, akkor nincs külön fizikai rész. Nevetve, énekelve tettem tisztába őket. Úgy mentem be a mozgásképtelen nénikhez, hogy „Ki az ágyból, csajok!" Ettől ők is érezték, hogy nem utálok ott lenni, sőt örülök nekik. Ha látják, hogy nekem nem probléma, amit ők szégyellnek, akkor bennük is megszűnik a szégyenérzet.

Fontos volt éreztetni velük, hogy ami történik, természetes, velem is előfordulhat még. Nagyon igényelték a beszélgetést is, csak kevesen voltunk hozzá. Éjszaka 3-an, délelőtt 12-en. De velem fürdetés, pelenkázás közben is tudtak beszélgetni. Első nap azt mondták a kolléganőim, hogy meglátod, itt hamar elfásul az ember, két hónap múlva nem jössz ilyen jókedvűen! De azt vettem észre, hogy eltelt tíz év, és ugyanúgy szeretek bejárni.

Miért jöttél el?

Adódott egy gondozónői munka Ausztriában. Először csak szabadságot vettem ki, mert karácsony előtt kellett kezdenem, gondoltam, meglátom. A főnővér nagyon rendes volt, elengedett. Tudta, hogy sok családi problémám van. Miután elváltam, minden fillér kellett; a 10 év felében plusz még a pékségben is dolgoztam, hogy meg tudjunk élni: gyakran onnan mentem az otthonba, vagy fordítva. Volt olyan hét, hogy összesen aludtam 8 órát.

Ezt nem tudom, hogy bírtad ki...

Egyszer 10 percre ledőltem otthon, mielőtt indulnom kellett volna a buszhoz, és mikor felébredtem, nem tudtam, hová kell mennem. Ott sírtam a konyhában, hogy nem emlékszem. Elszakadt a film. A lányom nyugtatgatott. De a kimerültségem mindig otthon csapódott le, nem a munkahelyen. Míg mást leszív a munkája, engem töltött.

Mégis elmentél Ausztriába...

Rossz döntés volt, mert később az otthonba nem mehettem vissza. Azzal, hogy soron kívül kaptam szabadságot, a kolléganőim előtt végem is volt. Nagyon fontos a jó viszony, hogy a műszakokat tudd cserélgetni. Egy barátnőm segített munkát találni. A férje temetkezési vállalatnál dolgozott, és tudta, hogy mindenki engem kér, írjam meg a szerelmes leveleit, ezért elkezdett nyaggatni, menjek el temetési szövegeket írni és felolvasni. Ezt a foglalkozást úgy hívják: polgári gyászszertartásokon búcsúztató szónok. A beszédeket formanyomtatvány alapján szokták írni, ezért a felvételi is így zajlott. Nagyon tetszett nekik, amit kihoztam az adathalmazból, de miután felolvastam, mondták, hogy ezt nem így kell, hanem mély gyásszal, és megmutatták. Olyan hamisan és szájbarágósan hangzott. Mély gyásszal...

Mint egy rossz rendezői instrukció.

Gondoltam, na, én ide nem jövök vissza... De a kényszer rávitt, és elmondtam, amit kellett, mély gyásszal, ahogy akarták. Hamar megkaptam az első temetésemet. Mindig személyesen beszéltem a hozzátartozókkal, hogy ne csak sablonokat halljanak. Elmentem a családokhoz a saját szakállamra, és néha órákat ott ültem, miközben az elhunytról meséltek; aztán megmutattam, mit írtam, nem hiányzik-e nekik valami. Személyes kapcsolatom lett a hozzátartozókkal, és így, azt éreztem, a halottal is. Nagyon jólesett látni, hogy amikor a temetésen azt hallják, amit hallani akarnak, megkönnyebbülnek. Ebben a munkában is megtaláltam önmagam. Azt hiszem, a végletek vonzanak.

Az élet árnyékos oldala?

Nem tudom, árnyékos-e. Aki leélt egy életet, méltó gondoskodást és búcsút érdemel... Az lenne a természetes, ha mindenki így menne el. Én sajnos két testvéremet temettem el fiatalon. Már arra is gondoltam, hogy talán helyettük gondoskodom másokról, vagy mindenkitől helyettük búcsúzom.

Ma már ismét időseket ápolsz – mint házi gondozó. A temetési vállalkozástól te jöttél el?

Ha az ember belelát a temetkezési bizniszbe, látja, hogy rettenetes. Csak a pénz számít, és minden terület le van osztva. Ahol kezdtem, nem jelentettek be, aztán egy induló cégnél próbálkoztam, de az nem indult be igazán. Viszont amíg ott dolgoztam, nagyon sokat tanultam, mert mindent csináltam, amit a temetkezésben kell. Épp csak nem temettem. Irodában ültem, halottat öltöztettem, szállítottam is. Amikor először mentünk egy elhunytért, a portás nem akarta elhinni, hogy nő jött.

Pedig a lelki erőm megvan, a pékségben és az otthonban pedig megszereztem a fizikumot is az emeléshez. Az otthonban meg sokszor öltöztettem elhunytakat, akiket mi vittünk el a halottasházba. Azt éreztem, az, akit én öltöztetek, az becsületesen fel van öltöztetve, és azt nem dobálja senki. Úgy is szállítottam, hogy ne koppanjon a feje. Mert ő is ember, ha halott is, és legyen méltósága. Amikor kis helyen fordultunk vele, ha elöl fogtam, és a lába belecsúszott a derekamba, viccelni szoktam, hogy „Ne tessék rugdosni!" Tudom, morbidnak hangzik, de nem akartam, hogy azt érezze, gondot okoz.

Ez olyan munka, amit kívülállóként nehéz elképzelni.

Pedig ez is természetes. Amikor az otthonban az első halottam megvolt, már számítottunk rá. Megkönnyeztük, visszagondoltunk közös pillanatokra. Sok kolléganőnk már nagyon megkeményedett vagy közömbös lett, csak néhányakkal lehetett így kicsit megállni, ha velük voltam beosztva. A többiek kicsúfoltak volna. A temetési cégnél más volt a helyzet, ott nem figyelt senki, és mindennek megvolt a maga rendje. Amikor először találkoztam egy halottal, akit nem ismertem, mindig fel kellett vennem vele a kapcsolatot. Köszöntem neki, megsimogattam, és akkor közöm lett hozzá.

Ott feküdt kiszolgáltatottan, de nekem már nem úgy tűnt, hogy meztelen, hanem hogy ő egy ember, aki arra vár, hogy ruhát kapjon. Aki, ha felkötöm a nyakkendőjét, visszakapja az emberi méltóságát. Öltöztetés közben végig beszéltem hozzá, mint az idősekhez: „most felvesszük a zoknit, az inget..." Valahogy az volt az érzésem, hogy hallja, amit mondok. Mert közel került, míg foglalkoztam vele. Amikor teszed a dolgod, időre kész kell lenned, egy munkafolyamatban vagy, nincs idő sajnálni a halottat. De aztán, mikor kikerül a kezedből, üresség marad utána.

Olyan világban élünk, melyet a fiatalság kultusza ural, cenzúráz. Öregség és halál soha nem volt még ennyire elvágva az élettől, mert talán soha nem rettegtek tőle ennyire. Az időseket rejtegetjük, a halottainkat nem is látjuk. És ebben a furcsa, egyre élhetetlenebb korban azok tűnhetnek furcsának, akik a maguk természetességében ösztönösen tudják, amit egykor szinte mindenki tudott. Ha olyan szerencsénk van, hogy találkozunk valamelyikükkel, érdemes beszélgetnünk vele.