Szimpatika – Fesztigyál

– Magdika! Jaj de jó, hogy látlak, hogy s mint?

– Fáradtan Irénkém, fáradtan.

– Na, csak nincs valami baj?!

– Ááááá, csak voltunk az urammal egy fesztigyálon.

– Az mi a csuda?

– Hát szerinte fesztivál, de annak semmi értelme, aztán meg mindég inni kellett, ezért én inkább feszt-igyálnak neveztem el.

– Hogy te milyen szellemes vagy Magdikám?! Oszt milyen egy ilyen feszt izé?

– Leginkább a falunapra hasonlít céllövölde és bicskázás nélkül, csak több színpad van, és nem a Bunyós Pityu muzsikál, hanem a világ minden pontjáról érkeznek énekesek, meg zenekarok.

– Kínai Bunyós Pityu?

– Há’ olyasmi, meg ilyen amerikai rockos Lagzi Lajcsi szerűség.

– Aha, értem. És ezek a külföldiek mind tudják azt, hogy „Kék a szeme, arca csupa derű”?

– Ördögöt! Mind angolul bazsevál. A fiatalok éneklik velük.

– Honnan a pitvarból értik, fel nem fogom. Mink is tanultuk az oroszt, szegény uram még málenykíj robotban is volt, aztán csak nézek, amikor kornyikálnak az Euroillúziós dalfesztiválon. Na mindegy, mesélj, mi van még ezen a hatalmas falunapon? Ringlispíl?

– Olyasféle is. De nem csak emígy körbe-körbe pörög, mint ahogy a ridikült pörgetjük, meg amikor nyakon vágjuk a füttyös Lalit, hanem amúgy is.

– Amúgy?!?

– Hát össze-vissza. Ettem előtte jó kis hazai pacalpörköltet termoszból, oszt mire leszálltunk, úgy kiürültem mindenki örömére, hogy megint ennem kellett.

– Aztán jó-e a Laci pecsenyés a fesztigyálon?

– Sztrítfúd van.

– Egészségedre. Megfáztál?

– Mondom sztrítfúd. Ha színes lakókocsiból adják a hamburgert, akkor az nem 450 forint, hanem 2000, mert már sztrítfúd. Így mondják. Van hozzá kézműves sör.

– Tán ott helyben kotyvasztják?

– Nem, csak valami kisebb gyárban. Ezért kerül háromszor annyiba.

– Nem értem. Idehaza, ha a Gusztihoz viszem a kocsit szereltetni, nem szakszervizbe, harmadát fizetem, mert kisebb a bótja neki. Akkor a sörnél miért van fordítva?

– Tudja a görcs, de így van. Na de várjál: a legjobb mókát nem is mondtam. Van hennás.

– Az valami pokolbéli dolog, nem?

– Az a gyehenna, amire gondolsz. Nem, a henna olyan, mint a tetoválás, csak pár hét múlva lejön. Ül egy takonyrészeg férfi egy sátor előtt, rendesen már délben berúgva, mint idehaza a dolgos népek, oszt mondogatja: „Bejössz? Mert nekem nagyon bejössz!” Hát így udvarolgat a fehérnépnek.

– Olyasmi, mint amikor régen a bálban felkértek.

– Olyasmi. Na, aztán ez a kedves fiatal festett a karomra egy nonfiguratív delfint.

– Az milyen?

– Hát delfinnek indul, de ahogy iszik a művész, úgy lesz belőle ilyen Vasarely kriksz-kraksz. Nézd meg, az alja szakasztott olyan, mintha egy bernáthegyi lenne cekkerrel a mancsában.

– A teteje meg ponty.

– Afféle. Majd lekopik.

– Hol laktatok?

– Sátorban a fesztigyálon. Ippeg a pottyantós klozetok meg a női mosdó között. Reggel szegény uram fújná az orrát kifele, hát nem ott mossa a fogát vagy harminc tinédzser lány bikiniben?! Még krákogni is elfelejtett. Csak úgy himbálóztak a kis cicik a fogsikálástól – be is kellett vennie dupla vérnyomáscsökkentőt a látványra.

– Szegénykém. Aztán ismerőssel találkoztál-e?

– Unokám bemutatta a kis barátnőjét.

– Dicséretes. Szép-e a kislyány?

– Hát ilyen emuncipációs. Az orrában karika, mint mifelénk a cirkuszi medvének, szovjetcsillagos kommersz tornacipője van, kilóg a feneke a nadrágból, falat kis fölsőben olyan pirinyó a melle, hogy igazán nem tudom, hogyan szoptatja majd a dédunokáimat, meg a puhány, fehér városi karok.

– Ajaj. Azokkal sem fog tésztát dagasztani.

– Mihaszna lány, de majd kikupáljuk.

– Bizony. Véget ér a fesztigyál-szezon, oszt jöhet hozzánk kapálni, karszalag se kell.

– Meg ganéj villázni.

– Meg belet mosni, tablettás bort kotyvasztani, miközben hallgatjuk a Bunyós Pityut.

– Az ám a mulatság, nem az ilyen fesztigyál.