Szimpatika – „Normális anya nem csinál ilyet”

Hogy tud ennyi mindent összeegyeztetni a rengeteg futással?
A fogászat legalább annyira benne van az életemben, mint a futás, csak nem olyan érdekes. Nagykanizsán lakunk, és Hahóton dolgozunk, a férjem ott háziorvos, és ott van a fogászati rendelőm is. Egy-egy nap, mikor itthon vagyok, akkor tudok az elmaradt ház körüli teendőkkel foglalkozni. Akinek pedig három gyereke van, tudja, mivel jár egy ekkora család. A gyerekek 12-15-18 évesek, fiúk, nagyon jó fejek, igazából sok gondom nincs velük. Kamaszok, a szennyest nem hozzák le, nem ágyaznak be, de ha morgolódom, akkor picit megmozdulnak, mondjuk egy napig. Mosnivalóhegyek mindenütt, a fiúk mindig éhesek, edzésük van, zeneórájuk van, meg kell nézni a neten valamit, meghallgatni az új számot, amit tanultak. Ez mind idő, és a családi vacsorákra is igyekszünk figyelni. Ha elromlana a mosógépem, összeomlana a rendszer.
És ott vannak még a kutyák, a vizslával épp egy közös versenyre indulnak. Igazából ez egy olyan verseny, ahonnan nincsenek kirekesztve a kutyák. A szervezőknek is van kutyájuk, és viccesen úgy küldtek meghívót, hogy Marcipánt, a vizslát hívják mint sztárvendéget a versenyre, és vihet kísérőt.

Ön szerint kiből lesz jó ultrafutó?
Őszintén hiszem, hogy bárkiből. Egyetem végéig nem mozogtam semmit, ha lehetett, a tesiórát is megpróbáltam megúszni, át sem öltöztem. Anti-sportoló voltam, nem értettem, miért mennek a lányok aerobicozni. Úgy voltam vele, hogy egy sportszelettel kevesebbet eszem, de nem fárasztom magam. Egyetem után Zalaegerszegen kezdtem dolgozni, volt ott egy jó kis csapat, szerettem velük lenni, még aerobic-órákra is elráncigáltak, és alkalmanként futni is elmentem.
Nem tartott hosszú ideig a közös sport, mert veszélyeztetett terhes lettem az első fiammal, és abba kellett hagynom. A második gyerek is hamar jött, de akkor már éreztem, hogy mozognék. Sok időm nem lévén a gyerekek alvásidejét használtam ki, és otthon videokazetták segítségével tornázgattam. Amikor a középső kétéves lett, én pedig 28, kimentem a Balcsira futni, és akkor kezdődött igazán. Pár hét múlva kitaláltam, hogy indulok félmaratonon, onnantól pedig jöttek a versenyek. Közben még szültem egy harmadik fiút, de ott már végig sportoltam a terhesség alatt, és szülés után pár héttel újra indultam.
Gyenge voltam korábban, beteges, tudtam, hogy kell valamit csinálni. Sokáig szoptattam, és a futás segített, megerősödtem. Élethosszig tartó mozgásforma a futás, nem kor- vagy súlyfüggő, távban, tempóban egyénenként változó, aszfalton vagy erdőben változatosan sok lehetőséget kínál.
Sok ismerősöm száz kiló fölött kezdett futni. Fontos, hogy semmit nem szabad szégyellni, a totyogást, a sétát, a lassú tempót sem. Azokat az embereket tartom legtöbbre, akik nagy súlyfelesleggel indulnak, és kitartanak évekig, akár élethosszig futásban. Jobb lesz tőle az élet, sok rizikófaktor csökken. A fokozatos terhelésre figyelni kell, eleinte fájhat a sarokcsont, a térdek, az ízületek. Kezdetben nekem is fájt, de most már a kétszáz fölötti távokon sincs semmi problémám.

Ki tudja kapcsolni a munkát, a családot nagy versenyen, a Spartathlonon?
Fura helyzet. Olyan anya vagyok, aki nagyon szeret jelen lenni a gyerekei életében. Ők az akkumulátoraim, elég csak néznem őket és töltődöm. De a Spartathlonon fókuszálnom kell a 246 km-re, teljesítenem kell a távot, ott megszűnök anyának lenni. A terhelés nem fér össze semmivel. Normális anya nem csinál ilyet.



Mindezt miért? Feltette már magában a kérdést?
Gyakran igen, és lila gőzöm sincs. Legutóbbi versenyem felében rosszul voltam, megszenvedtem, de sok a pozitív élmény is. Gyönyörű helyekre jutok el, és szeretek is futni. Extatikus élmény megélni, hogy az ötvenkilós testemen kívül van bennem valami, ami sokkal erősebb, és ami a versenyeken előjön. Az ember a lelkével olyan dolgokat tud művelni, hogy többre lesz képes, mint amire a fizikuma engedné. A test hamarabb feladja, bemondja az unalmast, reklamál, ellenáll, de azt le lehet nyomni, mert van egy erősebb részünk. Páratlan élmény ezt megélni. Nem érzem lemondásnak, hogy nem járok bulikba, hogy nem fér bele.
Egyszer pár éve elmentünk, és annyira rosszul éreztem magam, arra vágytam, hogy éjszaka az erdőben futkározzak, az való nekem.
Persze, ha lenyomjuk a 36 órás Spartathlont, egy napot pihenünk, de este mi is partizunk. Akkor már újra lábra állnak a futók, járjuk a szirtakit, feltöltődve ugrálunk összevissza, ez az én bulim.



Dr. Lubics Szilvia ultrafutó, hatszoros válogatott 100 km-en, illetve 24 órás futáson. Háromszoros Spartathlon győztes. Első helyen végzett az Ultra Balaton (212 km), az Ultra Milano–Sanremo (286 km) és az Ultra Marin (177 km) versenyeken. Négyszer kapta meg „Az év ultrafutója” címet Magyarországon, és 2014-ben ő volt az „Az év ultrafutója a világon” 3. helyezettje.