Kerekesszékben szabadon 2.

„A fotó grafikus kordokumentum, nem lehet kimagyarázni, ezért akinek takargatnivalója akad, tűzzel- vassal irtja a fotósokat. Diktatúrákban nagyon nehéz fényképezni, ilyenből pedig jó sok van, különösen Afrikában. Engem szerencsére sehol nem ítéltek el végül, de a legkülönbözőbb helyeken tartottak fogva pár óráig vagy pár napig: teherautóban, fogdában, kapitányságon, konténerben... Szudánban egy köztörvényesekkel agyonzsúfolt cellában, ahol a hideg kirázott az emberek látványától is. Afrikában sosem hallottak akadálymentességről, úgyhogy nagyon nehéz sorom volt; kicsire meghúztam magam és próbáltam túlélni.”


Olyan helyekre jutottál el kerekesszékkel, ahová nagyon kevés európai merészkedik egészséges lábbal is. Te sosem félsz?

A biztonság érzete, akárcsak a hőmérsékleté, relatív. Én jól érzem magam -40 és +40 fok között, és amíg nem lövöldöztek, Afganisztánban is szívesen szürcsölgettem a méregerős csájt. Nem félek, nem féltem az életem, de mindent megteszek az életben maradásért. A biztonság itthon is inkább tünékeny illúzió, nem szabad rátámaszkodni. Afrika, Latin-Amerika és Ázsia bizonyos országai biztonságosak is meg nem is. Afganisztán, Irak és Yemen nem halálos, de bármikor benne van a pakliban egy eltévedt golyó, egy fegyveres bűnöző. Afrika is ilyen. Tudni kell, hova nem lehet vagy nem érdemes menni. Manapság pl. Nyugat-Afrika biztonságos, legalábbis nincs háború. Ruanda, ahol húsz éve patakokban folyt a vér, mintaállam lett, de a helyzet Afrikában szélsebesen változhat. A turistaparadicsom Kenyában pár éve, választások után százszámra hevertek az utcán az összekaszabolt holttestek. Azóta megint csend és béke honol.

A blogbejegyzéseidet olvasgatva egészen csodaszerű, hogy ép bőrrel megúsztad mondjuk Etiópiát vagy Mauritániát.


Igen, ebben a két országban tényleg bármi megtörténhet, és mindkét helyen rendszeresen visszaéltek a helyzetemmel is. Mauritániában például, ahogy annyiszor, sokadmagammal utaztam több napon át egy zsúfolt autóban. A sofőr, mint régen a hajóskapitány, ilyenkor élet-halál ura. Csak akkor áll meg, ha ő akar. Pár órás hajnali pihenőt tartott, mi utasok az út szélén a meleg homokban alhattunk. Pirkadatkor arra ébredtem, hogy sehol senki, se utasok, se kocsi: ott hagytak. Megszabadultak tőlem, mert velem nyerték a legtöbb helyet. A másik ország, amelyet említettél, Etiópia, a Bábel tornya a Bibliából – ahol minden másképpen működik. És az a minden nagyon lassan. (A szeptemberben kezdődő évnek február a hatodik hónapja. Délben kel fel és éjfélkor megy le a nap.) 2013 tavaszán 3 hónapig utazgattam hátizsákkal ebben a több ezer éves, ízig-vérig afrikai birodalomban, amely sosem volt gyarmatosítva. A szurmák földjén barangolni igazi időutazás és elképesztő élmény volt, de az életem többször is hajszálon múlt. Sosem felejtem el, amikor öt szurma harcos szabályosan foglyul ejtette a kerekesszékem. Engem egyikük kilökött, vagy inkább két ujjal kipöccintett belőle, majd rám fogták a Kalasnyikovot, és váltságdíjat követeltek a székért. Egy harcos a szakadék felett lóbálta, míg én a sárban feküdtem, és ahogy telt az idő, egyre több pénzt kértek. Fizettem. Túléltem. Majdnem sikerült elkészítenem életem képét, de beláttam, hogy ha megkísérlem a fotózást, lelőnek.



De elgondolkoztál rajta…

Igen. Számomra az a legnagyszerűbb az utazásban, hogy lopott találkozások révén egészen különböző emberek életének a részese lehetek. Ha végignézel a fotóimon, ezt látod. Arra büszke vagyok, hogy sokszor elértem parancsoláshoz és erőszakhoz szokott embereknél, bűnözőknél is, hogy ne bántsanak. Nagy száj, humor és bátor kiállás – esetemben meghökkentő kiülés – szükségeltetik ehhez. A jó emberekkel könnyű zöldágra vergődni, elég magamat adni, de a gonosszal szemben, ha egyáltalán létezik ilyen, nekem is másképp kell viselkedni, meg kell tagadnom önmagam, ha jót akarok, ha túl akarok élni. Rengeteg egyszerű kedves ember fogadott világszerte családtagként, és sok hozzám hasonló mentalitású utazóval ismerkedtem meg: az ő arcuk formázza bennem a világ fizimiskáját. Ha nagyon muszáj lenne kiragadnom egy példát, akkor talán Marokkóban, a Magas-Atlasz színpompás hegyei közt élő berbereket mondanám (a bőrük nem ritkán patyolatfehér, a szemük smaragdzöld!), akik családtagként szerettek, önzetlenül, érdek nélkül. A világ innen nézve eldugott szögleteiben – ahonnan nézve mi vagyunk elérhetetlenek –, mivel csak európai nyelvet beszélek, marad az egyetemes kommunikációs csatorna, a szeretet nyelve.

Hogyan egyezteted össze az utazást a munkával, az itthoni életeddel?

Az útjaim minimális tervezés mellett maximális spontaneitással alakulnak. Néha drámai gyorsasággal véget is érnek, amikor kirabolnak Caracasban, lecsuknak Kongóban vagy Szudánban. Néha saját vagy családtag betegsége miatt kell hazajönnöm. Jól kezelem ezeket a hirtelen töréseket, a sokk után sokat és hangosan káromkodok, de mire a gép leszáll Ferihegyen, mindig jobban vagyok. Soha nem volt reguláris állásom, a párom pedig megértő, kettesben is sokat utazunk. Egyébként ő is kerekesszékes. Itthon átlagos állampolgárként élek Miskolcon, építészként és rehabilitációs szakmérnökként eseti megbízásokat teljesítek. Sportolok, családot látogatok, biciklit tervezek, harcolok a sérült emberek és mások jogaiért. És belföldön is utazom.

Hogyan finanszírozod a hosszabb útjaidat?

Magam teremtem elő az útiköltséget, sosem kerestem ún. támogatókat, egy szponzor feltételrendszerébe inkább bele se gondolnék. Erdélyi proletárcsalád sarjaként okosan gazdálkodni nem esik nehezemre. Minden hosszabb utazás legnagyobb tétele a szállásköltség, ezt én néha anorexiásra karcsúsítom. Meleg égövön előszeretettel alszom a természetben, parkokban, magánszemélyeknél ingyen, szálláshelyeken, és csak ha tényleg nincs más megoldás, szállodában. Úgysem hiszed el, de az itthoni életem sokkal drágább, tehát ha folyamatosan utaznék, sokat spórolhatnék. Idehaza elfogadtuk a modern élet alapfeltételeit, és az azzal járó folyamatos pénzügyi libikókát.

Amikor a barátnőddel utazol, azért veszélytelenebb helyeket választotok?

Igen. Az elmúlt két évben vagy húsz országban jártunk együtt, többnyire Európában. Veszélyes helyekre nem megyünk. A kettes az társas helyzet: a figyelmünk nagy részét az útitársunknak szenteljük, plusz két ember már csoportnak számít, azt pedig nehezebben fogadják el az idegen kultúrák. Egyedül utazni más műfaj, a legtöbb ember nem szereti és nem is bírja. Egyedül teljesen fel tudsz oldódni a másféle közegben, a megtévesztésig képes vagy asszimilálódni, simulni, átélni, ismerkedni. Továbbá elkerülhetetlen a meditáció, önmagad tesztelése, megszeretése. Ehhez képest gyermekjátéknak tűnik a hétköznapi civil élet, de mégsem az: a mindennapok monotonitása sokakat kikészít.

Van, ahová még nagyon szeretnél eljutni?

A Földön már nincs igazi „terra incognita”, de még sok országot szeretnék magamnak felfedezni. Pár éve érlelődik bennem az Afrikába költözés gondolata: Ghánára gondolok elsősorban, de érdekes lehet bármelyik másik anglofon ország. Szeretnék hinni benne, hogy én ott építészként, rehabilitációs szakmérnökként, fotóriporterként hasznos munkát végezhetek – hogy hozzátehetem a nagy egészhez azt a bizonyos kis mákszemet.



Úgy élsz, hogy amiről a világ azt mondja, nem lehet, arról bebizonyítod, hogy de! A mai napig hajt a „csak azért is”?

Nem haltam meg, amikor 10 méterről lezuhantam húszévesen, ezért megszeghetetlen kötelességem tovább élni. Egy kavicsot sem tudok a lábammal odébb pöckölni. De arra képes vagyok, hogy önerőből, kerekesszékkel bebarangoljam a Kordillerák általam is hozzáférhető szegleteit. Az élet is folyamatos zuhanás és mászás vissza, fel. Aki lent akar maradni, azt semmivel sem lehet a felszínre imádkozni, aki pedig nem, azt hatökörrel sem lehet visszatartani. Döntés, elhatározás kérdése, ami emberi erőfeszítéssel kivitelezhető. Ha nagyon őszintén belegondolok, engem a soha el nem fogyó testi fájdalomra adott dacválasz visz előre. Hiányzik a régi jól funkcionáló testem, de a lelkem és elmém megvan, uralkodom, zsarnokoskodom a félig lebénult testem felett. Itt bent nincs demokrácia, a megértés, az empátia a kívülállóké. A testem a baleset óta folyamatos pihenést, leállást, fekvést akar, ezt nem engedhetem meg neki. Így fájdalom-elutasító pszicho-heroinista vagyok, aki akkor jut el a csúcsra, amikor egy hosszú nap végén végre lepihen. Ez a villanásnyi idő éltet ma is, mert ez a rövidke testi boldogságpillanat emlékeztet arra, hogy én még én vagyok. Ugyanakkor az utazást, a kalandot mindig is imádtam, és imádom ma is – ahogy majd mindenki szereti, ha másképp nem, a fotelből a tévében. Csak van, aki ennyivel nem éri be.

Januári magazinunkban találkozhattak Nagy Bendegúzzal, aki 20 éves kora óta kerekesszékben közlekedik. No meg repülővel, terepjáróval, ladikkal, állatháton… – igazából mindenhogyan.