Székhez kötve, szabadon

Erdélyi vagy. Mikor települtetek át?

1990-ben. Déván a 11. osztályt szakítottam meg, amikor Baja mellé, Érsekcsanádra költöztünk. A bajai főtéren kifaggattam a diákokat, melyik a legjobb gimnázium, majd bementem az igazgatójához, elmondtam, ki fia-borja vagyok, és hogy ide akarok járni, mert ez a legjobb suli. Akkor még a líceum szót használtam. A kommunista Románia után Magyarország igazi nyugat volt. Imádtam a friss zsemlét tejföllel, Boci csokival! És hihetetlen szabadság szakadt a nyakamba! A tanárok már nem vertek és szidtak, mert makacs magyar vagyok, és az utcán sem kellett verekedni, amiért „bozgornak” csúfolnak. Baján viszont „román” lettem, ami nagyon bántott, de nem verhettem laposra, aki ilyet mondott.

Balhés srác voltál?

Nem voltam simulékony, de mindenkivel kijöttem. Jól tanultam, sportoltam, Déván bokszoltam is. Nem ittam, nem cigiztem, kissé különc voltam, aki azzal akarta a szíve választottját lenyűgözni, hogy fejen áll egy szirt tetején. Az akadályokat mindenhol könnyen vettem, így maradt időm olvasni, utazni, segíteni odahaza. Gyermekkorom óta saját keresetem volt, ahogy a két bátyámnak. (Emlékszem, egyszer, még Déván „itt a piros-hol a piros” vitte el hétszáz lejemet, ami életre szóló lecke volt.) Nyáron dinnyét árultam Kalocsán: hajnalban felpakoltam a földeken, aztán piac, késő este elszámolás. Nagyon büszke voltam, mert friss jogsival rám bíztak egy új kocka-Ladát utánfutóval. Hétvégente és néha éjszaka is dolgoztam, teherfuvarozók mellett. Téglát és betongerendát utáltam pakolni, jobban szerettem az ötven kilós cementet, az jó szapora volt.

Mi akartál lenni gyerekként?

Felfedező, varázsló, békeharcos, űrhajós, autótervező-pilóta, gépészmérnök. Kőműves is, mert nagyapám az volt, nagyon szerettem őt és a házukat – de látva a családom küzdelmeit, eldöntöttem, hogy egyetemre megyek. A szüleim szeretetben és józan szigorban neveltek. Feltétel nélkül megbíztak bennünk, az adott szó szentség volt. Néha kijárt a megérdemelt pofon, de nekem a legnagyobb büntetést a szobafogság jelentette. Izgága, kíváncsi gyerek voltam, az összes gyengéd és szigorú módszer ellenére mindent megtettem, hogy ne érjem meg a felnőttkort. Nem lázadtam, és nem volt bennem önpusztító hajlam, de vonzott az ismeretlen, a magasság és mélység. A barátaimmal a „mászni” szót az összes igekötővel ellátva éltünk. Pl. egy tízemeletes ház tetején tenyérnyi széles betongerendákon sétálgattunk.

Hogyan történt a baleset?

Már Felsőszentivánon laktunk, próbáltunk otthont teremteni a kissé romos házunkból. A falu mellett, fákra kifeszített köteleken függeszkedve edzettem, általában egyedül, de aznap a szomszéd kisfia is velem tartott, ő hívott segítséget. Hideg volt, rosszul számoltam az erőmmel, elgémberedtem, begörcsöltem, és lezuhantam – ’92. november 14-én 15:03 perckor. Kb. tíz méterről, amit nem lehet túlélni. Az volt a szerencsém, hogy összegömbölyödve a lapockámra estem. Nem ájultam el, rögtön éreztem, hogy a lábam lebénult. A szegedi kórházban megoperáltak, de ilyenkor csak stabilizálják a törött gerinccsigolyákat, a károsodás maradandó. Húszévesen tudomásul kellett vennem, hogy többé nem fogok járni, felállni sem. Elsős voltam a pesti Műegyetem építészmérnöki szakán. Úgy terveztem, megnősülök, családom lesz, a hegyekben lakunk majd. A baleset mindent megváltoztatott.

Lelkileg hogyan viselted?

’93 tavaszán Budakeszire küldtek rehabilitációra. Itt is főleg fektettek. Dühös kívülállóként néztem a működésképtelen új testem és életem. Egy pszichológus azt szajkózta, fogadjam el, hogy többé nem leszek önálló ember, egyetemre ne is gondoljak, és sosem lesz normális párkapcsolatom: senki vagyok. A harmadik foglalkozáson kilátásba helyeztem egy orrbaverést, mire többet nem jött, de felírta, hogy kezelhetetlenül agresszív vagyok. Nem bírtam tovább, legurultam a Moszkva térig az akkori nagy mammutkergető vas-kerekesszékkel, ott kaptak el, és mentővel vittek vissza. Szerencsére a családom és az a kevés régi és új barát mellettem állt. Kevés, mert az addigi barátaim, pár kivétellel, lemorzsolódtak. Sokuk nem is köszönt. Ez nagyon megviselt, letörte az önbizalmam. Majd rádöbbentem, hogy az új ismerősök sokkal inkább elfogadnak, mert nincs összehasonlítási alapjuk.

Mennyi ideig tartott, míg feldolgoztad, hogy kerekesszékben fogsz élni?

’92-ben a nulláról kellett újratanulnom az életet. Két év alatt 14 hónapot töltöttem kórházakban, mire annyira összeszedtem magam testileg-lelkileg, hogy visszairatkoztam a Műegyetemre. Az évfolyamtársaim cipeltek föl-alá a lépcsőkön. Évekig nem volt akadálymentes zuhanyzó, de vécé sem az egyetemen és a kollégiumban, így alaposan meg kellett terveznem a napjaim. Sokszor inkább nem ettem-ittam, hogy ne történjen baj. Amikor elromlott a lift, a felső emeletre pedig már nem akartam-tudtam felcipeltetni magam, a tanárok gyakran csak bevésték az elégtelent zh-n vagy vizsgán. Harmadévben egy tárgyból a liftjavítási naplóval fellebbeztem. De mindvégig állt mellettem néhány elkötelezett, empatikus tanár, aki egyengette az utamat, így végül mégis építész lettem.

Mikor merült fel benned, hogy a kerekesszékkel utazz?

’92 telén a szegedi kórház ablakából irigykedve néztem a Tisza jegén csúszkálókat. Rávettem a gyógytornászt és egy nővért, hogy vigyenek le a Tisza-partra; majdnem kicsapták őket. Ez volt az első utam kerekesszékkel. Friss gerincsérültként, aki még öltözködni és pisilni sem tudott, a Tisza túlpartja, Afrika és a Hold egyformán elérhetetlennek tűnt. Soha nem felejtem el, amikor először megláttam magam a kórház folyosóján: pizsamában, pipaszár, csont és bőr lábszárral. Megrémültem, undorodtam, és azt hittem, mások is ezt érzik majd. Néhány évig álmomban még jártam, később kerekesszékben ültem, de ha akadály jött, kiugrottam, majd a leküzdése után, mint aki jól végezte dolgát, visszahuppantam a székbe. Ma, 24 évvel a baleset után teljesen elfelejtettem, milyen járni, ez az állapot természetes. De egy ilyen traumát, ami minden reggelt önreflexióval indít, nem lehet feldolgozni. Az új állapotból kell a maximumot kihozni. Engem is, ahogy általában a baleseteseket, rendkívül erős bizonyítási vágy hajtott. Hajt.

Az első útjaid hová vezettek?

A legelső Budapestre,1993-ban. Mellbe vágott, hogy a főváros tökéletesen alkalmatlan a kerekesszékes létre. Az emberek reakcióit pedig a bénulásnál is nehezebben szoktam meg. Az idegenek máig háromféleképp reagálnak rám. Elkapják a fejüket, kotorászni kezdenek, elfordulnak, majd ha visszanézek, valószínűleg bámulnak. Vagy kérdés és beleérzés nélkül „segítenek”: így törtem be a fejem az áruházban, mert valaki nekitolt a pultnak, így szóródnak szét dolgaim, és nemegyszer én magam is az úttesten, mert jóindulatú erőszakkal át akarnak tolni; így nyomnak aprópénzt a markomba, ha várok valakit… Szerencsére vannak, akik láthatóan tudomásul veszik, hogy más vagyok, mint ők, de elsősorban ember, mint ők. És felnőtt ember.

Úgy tíz évig a környező országokban utazgattam. Rengeteget vezettem, élveztem az autó adta szabadságot. Aztán a ’98-as svédországi utam hatására kezdtem elhinni, hogy nem kell feladnom a régi világjáró-álmaimat. Egy nagy svéd kerekesszék-gyártó cég alapítója és tulajdonosa végtagok nélkül született: nagy fej a keskeny törzsön; első látásra a természet fintora. De a fej, az nem akármilyen! Bo maga által tervezett autót, helikoptert és repülőt vezet – hang-, fej- és szemvezérléssel; „normális” embernek felfoghatatlan sci-fi. Malmőben találkoztunk, ami meghatározó volt a további életemre nézve. Példaképem lett. Mivel saját szememmel láttam, el kellett hinnem, hogy az élet nem kar és láb, sokkal inkább szív és gondolkodás kérdése. Ha ugyanolyan életet nem is élhetünk, mint az épek, néha rendkívüli képességekre teszünk szert. Én pl. képes lettem ájulásig tűrni a fájdalmat, napokon át nem enni vagy inni.

Hány utad volt mostanáig?

Majdnem 90 országban jártam – kb. 30 utazás során. Európát többször keresztül-kasul átszeltem, mielőtt Amerikába, Ázsiába, majd Afrikába eljutottam. Minden létező közlekedési eszközzel utaztam már, a repülőtől a ladikig. Ha a járművek elfogynak, állathátra ülök, legyen az ló, öszvér, szamár, láma, teve, disznó. Ha állat sincs, marad a segítő emberi kéz. Ha az sincs, hazajövök. Általában hasraütés-szerűen választok úti célt, és nem nagyon tervezem az utakat. Van, hogy Pakisztánba készülök, de Mexikóban kötök ki. A világ mindenhol szép. Szeretek fotózni, főleg az embert, de nem vetem meg a szép tájakat sem. A képekkel magamat emlékeztetem arra a kegyre, amiben az élet minden nap részesít, de nem bánom, ha ki is állítják a fotóimat.

Hogyan közlekedsz kerekesszékkel ott, ahol fel sem merül az akadálymentesítés?

A szék óriási áldás: mechanikus testrész. Lehetővé teszi, hogy emberként éljek, amire Afrikában döbbentem rá igazán: nélküle én is csúsznék-másznék. Sokszor, amikor járműre szálltam, külön jegyet akartak fizettetni a kerekesszékért. Jobban belegondolva, ők értik meg igazán a fontosságát, mert emberszámba veszik. A világon nagyon kevés az akadálymentes jármű. A székem összecsukom, vagy ha kell, darabokra szedem pillanatok alatt. A terepbusz lépcsőjét pl. fokról-fokra, hátrafelé mászom meg, bent feltornázom magam az ülésbe, míg valaki elpakolja a széket. Állandó probléma, hogy főleg Afrikában minden nagyon hamar tönkremegy. A kerék is sokszor lyukad ki, azt is azonnal javítom. Kambodzsában négy éve fotózás közben elgázoltak, a szék ripityára ment, én fejjel landoltam a mocsokban. Hálát adtam, hogy érzem mindkét karom. Az emberek jöttek-mentek mellettem, míg nagy sokára valaki segítséget hívott... Nem egyszerű a vándorok élete.

Az élmény mindig megéri a megpróbáltatásokat?

Ha mérlegelnék, sosem indulnék el. És akkor soha nem jutok el Marrakeshbe, ahol bebarangolva a város rejtett zugait, többet meg lehet érteni az életből, mint máshol évek alatt. Ha nem szenvedek hetekig Mauritániában a hófehér és vérvörös homoksivatagban, nem töltene el boldogsággal, hogy nem oda születtem. Ha nem tévedek el a Száhel nyomasztó, félsivatagos sztyeppéjén Maliban, a végtelenül kedves helybéliek nem tanítanak meg a Szenegál folyónál rendesen ruhát mosni. Ha nem tévedek el Etiópiában, soha nem látom a „vad” fekete törzseket. Összességében: igen, megéri. A rosszat hamar elfelejtem, átalakítom magamban, a sok jó pedig világít bennem életem végéig.

Cikkünk folytatását itt olvashatják!

„Szeretem a kétszeresen vesztes helyzeteket, innen szép a győzelem. Nem vagyok túl óvatos, sem körültekintő. Ha az lennék, nem éltem volna át azt a rengeteg kalandot. Néha, szó szerint, épp csak túléltem. Sok afrikai országban a fehér bőr-kerekesszék-Nikon kombináció halálos lehet. Csuktak le Tunéziában, Mauritániában, Kongóban, Szudánban és Etiópiában. Többnyire fényképezés miatt.” Nagy Bendegúz 20 éves kora óta nem tud lábra állni, mégsem ismerek nála szabadabb embert. Ha nem a világban csavarog, Miskolcon él mint építész és rehabilitációs szakmérnök. A maga ura. Bárhol.