Sárosdy Eszter: „Életbevágó a környezettudatosság”

Szerző: Kalmár András
Már gyerekként színpadon állhatott, a szereplés azóta is az élete része, de a szamárlétrát rendesen végigjárta. Sárosdy Eszter műsorvezetővel 2016 augusztusában beszélgettünk munkájáról, családi életéről, és hogy szerinte miért fontos a környezetudatosság.

Olvastam, hogy már kisgyerekként egy legendás színpadon állhattál...

Budapesten születtem, de aztán Kaposváron éltünk kb 12 évig. Zenei tagozatos általános iskolába jártam, és rendszeresen vittek minket statisztálni a Csiky Gergely Színházba. Az első fizetésemet is innen kaptam, nyolc-kilenc évesen. Annyit kellett tennem, hogy a Kurázsi mamában énekelve át kellett vonulnom a színpadon. Ebben a közegben könnyen megfertőződik az ember, hiszen közelről láthattam Pogány Juditot, Kulka Jánost, Lázár Katit, vagy Jordán Tamást, akikért egy ország rajongott.

Már akkor is tudtad, ki kicsoda, vagy csak a tv-újság címlapjáról voltak ismerősek?

Sokan mondogatták, hogy ők nagy emberek, de ezt érezni is lehetett, olyan volt a kisugárzásuk. Az egyetlen baj az volt, hogy kilenc-tíz évesen még túl kicsi voltam ahhoz, hogy ezeket a darabokat megértsem. De az biztos, hogy csodálatos élményekkel gazdagodtunk, és az osztálytársaim közül sokan akartak később színészek lenni. Egy ideig nekem is az volt az álmom, hogy majd Budapesten elvégzem a Színművészeti Főiskolát, aztán visszamegyek a kaposvári színházba játszani.

Végül fel is vettek, ami azért nem kis dolog…

Igen, ezt elsősorban Földessy Margitnak köszönhetem. Tizennégy évesen kezdtem el járni a stúdiójába, ahol hatalmas szabadságot és játékörömöt kaptunk tőle - nem volt semmi görcs, mindent kipróbálhattunk. Nagyon gazdag szellemi és színházi közeg volt, és ha megnézzük a jelenlegi kulturális palettát, kiderül, hogy szinte mindenki kapcsolatban volt vele. Későbbi színészek, műsorvezetők, újságírók, rendezők jártak hozzá: Bódy Gergő, Horváth Lili, Németh Kristóf, Kolovratnik Krisztián, Dobó Kata, de a végtelenségig sorolhatnám a neveket. Margitban az volt a fantasztikus, hogy nem színészeket nevelt, hanem mindenkiből megpróbálta kihozni különböző pszichológiai trükkökkel azt, ami az adott emberben volt. Rólam is kiderült, hogy talán tényleg nem színésznek születtem, de az biztos, hogy valahol van helyem a kommunikáció területén. Ez egy nagyon jó csapat volt, és onnan többen is bekerültünk a Színművészetire. Aztán kompatibilitási és egyéb problémák miatt én az első év végi vizsgán kiszóródtam. Akkor három évre hátat fordítottam a színháznak, még nézőként se mentem a színpad közelébe.

Mi a helyzet most? Néha megnézel egy-két előadást?

Persze, és nagyon sok kollégával még mindig jóban vagyok. Olyan jó az a kényelem, nyugalom, hogy nem kell benne részt venni! Szeretem a Krétakört, a Szputnyik és a HOPPart Társulatot, és az elmúlt tizenöt évben Pintér Béla-fan lettem. Engem mindig az a színház érdekelt, ami a jelenben akar a jelenkor kérdéseire válaszolni. A többi színházi műfajt sokszor nem is tudom végigülni, a musicaleket nem is igazán szeretem, sőt filmben sem bírom a könnyű szórakoztatást. Nagyon érdekel a velünk élő történelem, és a saját tükrünk, és ha valaki ezt intelligensen, értelmesen és megrázóan tudja bemutatni, akkor hatalmas katarzist tudok átélni.

Mihez kezdtél a Színművészeti után?

Beiratkoztam a Magyar Rádió műsorvezető-, riporter- és bemondó-képzőjébe, ahol elvégeztem egy évet, és közben elkezdtem járni a bölcsészkarra, angol-magyar szakra. Akkoriban hatalmas dolognak számított, ha valaki szépen beszélt. Wacha Imre tanár úr folyamatosan rögzítette és kritizálta, amit csináltunk. Remek minőségben hallhattuk vissza magunkat, és egyből kiderült, ha valaki énekel vagy reszelős a hangja. Volt beszédtanárunk, és megtanultuk a rádiós műfajokat is.

A képzés végén pedig ti is megkaptátok a sokat emlegetett mikrofon-engedélyt?

Ma rengeteg beszédhibás, pösze kolléga van a pályán... Régen ezt nagyon szigorúan vették, és nem engedtek a mikrofon elé olyan embert, aki nem tudott szépen beszélni. A mikrofon-engedély hatalmas dolog volt, amiért sokan küzdöttek. Én ebbe a képzésbe nagyon fiatalon, tizenkilenc évesen kerültem bele, ezért gyakran néztek rám furcsán a rádióban az idősebb kollégák, akik ugyanúgy küzdöttek az engedélyért. Nem mindig volt egyszerű, de számomra hatalmas élmény volt ez a képzés, és nagyon sokat segített a bölcsészkar mellett. Pont ezeket az ismereteket hiányolom a mai kommunikációs iskolákból.

Mit gondolsz, nem kellene bizonyos kommunikációs formákat, a vitakészséget, a retorikát már az általános iskolában megtanítani a gyerekeknek?

Nem kell újságírókat nevelni a gimnáziumban, véleményem szerint a különböző médiafaktoknak sincs értelme. Először az alaptantárgyakat kell megtanulni, aztán azt, hogy az ember hogyan fejezze ki önmagát, hogy legyen a mondatainak eleje, közepe és vége, tehát egy minimális retorikai oktatás nagyon jót tenne. Az is segíthetne, ha ötperces prezentációkat tartanának a gyerekek egy-egy témából, hogy megtanuljanak nagyobb közönség előtt beszélni. Például az amerikai oktatás nagy hangsúlyt fektet arra, hogyan kell az egyéni elképzeléseket formába önteni és kifejezi, hogyan kell meggyőzőnek lenni. Ez nálunk hiányzik, amit sajnálok, mert ez az élet nagyon sok területén kell: egy egyszerű munkahelyi megbeszélésen épp úgy, mint egy professzor előadásán. Az általános médiaismeretekre viszont, hogy mi a bulvár vagy a showműsor, ilyenkor még semmi szükség. Ezek bőven ráérnek akkor, ha az ember már elvégzett egy egyetemet. Ez a probléma szerintem a kommunikációs szakokkal is. Nagyon sok a műveltségi hiányosság a mai fiatal kollégáknál, mert nincs egyéb végzettségük. Régen mindannyian értettünk valami máshoz is, sokan mérnökök, bölcsészek voltak. Szerettem, hogy régen le lehetett osztani, ki mihez ért, és például ha a komolyzene volt a téma, akkor tudtuk, kihez kell odamenni. Ez most egy kicsit hiányzik, amellett, hogy szerintem az is baj, hogy mára a beszéd, a közlés, és annak a minősége is devalválódott.

Amikor Magyarországra érkeztek a kereskedelmi televíziók, téged hogyan találtak meg?

Én találtam meg a feladatot. Akkor már a rádióban rendesen végigjártam a szamárlétrát a kávéfőzéstől a headline-író kislányon és a szerkesztőn át mindenkiig. Közben dolgoztam kerületi tévénél is, és sok információ eljutott hozzám. Elmentem egy castingra, és hamarosan kamera elé kerülhettem. Az egész háromperces tőzsdehírekkel kezdődött, a reggeli blokkon belül.

Pedig nem hiszem, hogy a tőzsdehírek passzolnának hozzád leginkább...

Igen, de valahol el kell kezdeni. Ott voltam két évig, jóban lettem néhány emberrel a Híradóból, bevittem néhány demoanyagot, kiderült, hogy szépen beszélek angolul – akkor rögtön be is tettek a külpolitikai rovatba. Közben már hírszerkesztőként dolgoztam a Juventus rádiónál, szóval egyik dolog hozta a másikat. Az is sokat segített, hogy mindig nyitott, barátkozós ember voltam, és egy idő után sokan rájöttek, hogy sokféle tapasztalatom van, amit lehetne hasznosítani. Aztán nem sokkal később együtt készítettünk egy euro-atlanti magazinműsort a későbbi férjemmel, Alföldi Zoltánnal, amivel meg is nyertünk egy fiatal újságíróknak szóló uniós díjat.

Ez a műsor hozott össze benneteket?

Nem, akkor még csak közös szakmai munkára gondoltunk. Érdekesen kezdődött, mert közvetlenül előtte én Belgiumban voltam egy évig, és amikor visszajöttem, az első napon azt mondták, hogy az új fiúval kell együtt dolgoznom, de kössem fel a gatyát, mert nem egyszerű eset. Nagyon jól össze tudtunk dolgozni, mert amit ő nagy vonalakban kitalált, annak a részleteit mindig ki tudtam dolgozni. Tulajdonképpen a mai napig ezt játsszuk: ő megadja az irányokat, én pedig kidolgozom a részleteket.

Mikor ért véget ez az időszak?

Az első gyermekem születésekor eljöttem az RTL-től, és mivel utána már nem abba a pozícióba kerültem volna vissza, kerestem valami mást. Önálló műsorom lehetett az ATV-n két éven át, és ez remek időszak volt. Aztán újra jött a híradó főműsoridőben, ami hatalmas dolog. Ráadásul az ATV mindig tekintettel volt a családi életemre, hogy újra terhes lettem, aztán elmentem GYES-re, és mindent türelmesen kibírtak. Nyolc éve dolgozom itt, közben a csatorna átalakult egy szellemi Noé bárkájává, rengetegen jöttek hozzánk, akik máshonnan különböző okokból kiszorultak. Most olyan pezsgő élet van a tévénél, hogy jó bemenni dolgozni.

Előfordult valaha, hogy egy vendéged lefagyott, és egyszerűen nem tudtatok tovább beszélgetni?

Ilyen nem történt, mert megvan az a képességem, hogy továbblököm az interjúalanyt, segítek neki. Olyan viszont megesett, hogy én blokkoltam le. Egyszer Csákányi Eszter volt a vendégem, akit már a színházban is nagyra tartottam, és az interjú előtt úgy éreztem, egyszerűen meg fogok némulni, ha szemtől szemben találkozunk, és beszélgethetek vele. Kifelé ez nem látszott, de nagyon izgultam. Tudom, hogy az a beszélgetés pont emiatt nem is sikerült jól, a felét sem kérdeztem meg annak, amit akartam, mert egyszerűen lebénított a csodálat.

A férjedről köztudott, hogy sportember, sőt, ironman, ezzel nyilván nem lehet lépést tartani, de ezért te is szereted a sportot?

Mindig is mozogtam, de igazán csak tizennyolc éves korom után kezdtem el élvezni, amikor már nem volt kötelező. Egyrészt a Színművészeti Főiskolán mindennap volt mozgásóra, az is nagyon sokat segített, de előtte is folyamatosan figyeltem erre. Az a nagy különbség köztünk a férjemmel, hogy én csak örömből mozgok, mert szerintem csak úgy érdemes, ha élvezed. Zoli szerint viszont mozogni csak akkor van értelme, ha eredményt tudsz felmutatni. Nagyon szeretek síelni, lovagolni, táncolni, aerobikozni, úszni, futni, mindig azt csinálom, amihez kedvem van. De rosszul vagyok attól, ha mérni kell az időt és a távot. Én mindig azt mondom a fiamnak, hogy addig tornázzon, amíg jólesik, Zoli pedig egyből hozzáteszi, hogy de azért ezt az idényt még fejezze be. Szóval ebben mások vagyunk, de úgy látom, hogy annyiban nekem van igazam, hogy nincsenek gerincproblémáim, nem ropog sok csontom, pedig egész életemben mozogtam, de nem őrült módon, nem versenyszerűen.

A gyerekek hogyan barátkoztak meg azzal, hogy mindketten ott vagytok a tévében?

Ők ebbe születtek bele, nekik ez nyilván nem volt akkora durranás, kicsiként pedig semmit nem érzékeltek ebből. Volt egy korszak, amikor a kisfiam elkezdte realizálni, hogy apát sokan megismerik, vagy anyához odamennek, de most már hozzászoktak. Mindkettőjüket bevittem a munkahelyemre, hogy lássák, honnan jön az adás és hova megy. De otthon ezzel nem igazán foglalkozunk. Tudják, helyre teszik, de például egyikük sem akar tévés lenni, nem érzik úgy, hogy ez az egyetlen módja az érvényesülésnek. Persze amikor kicsik voltak, sokan el voltak ájulva tőlük, főleg a fiamtól, aki a családban is első unoka, ez a nagy rajongás pedig nem tesz jót a gyereknek. A fiammal később kínlódtam is emiatt, de mára ez helyrebillent az ő tudatában is, és csak azokra a dolgokra koncentrál, amik őt érdeklik. A kislányom is így van ezzel.

Mennyire visel meg, ha a Híradóban katasztrófákról, borzalmakról kell tudósítanod, hogyan tudod ettől függetleníteni magad?

Nehezen, ehhez is rutin kell. Szükség van a szakmai fegyelmezettségre, mert nyilván nem zokoghat bele az ember a kamerába, még akkor sem, ha szörnyű hírt olvas be. Egyszer fordult elő velem olyan, hogy eltörött a mécses, és jól jött a reklámszünet: a reggeli műsorban a vendégeim egy gyermek hospice alapítványról meséltek, arról, hogy hogyan próbálják méltóvá tenni az utolsó napjait a daganatos betegségben haldokló gyerekeknek és családjaiknak - emellett még most sem tudok érzelmek nélkül elmenni. Érzékeny, és érzelmes típus vagyok, amit a kollégáim előszeretettel ki is használnak, és gyakran kapok tőlük vicces híreket is, amiket nevetés nélkül kell végigmondanom. Ilyenkor nehéz uralkodni magamon.

Komoly környezetvédő hírében állsz...

Tényleg nagyon bosszant, ha valaki rengeteg félliteres ásványvizet hoz magával három nagy helyett. Egyrészt Budapesten nagyon jó minőségű a csapvíz is, másrészt ha már ásványvizet vesz, akkor minél nagyobb kiszerelést vegyen. Gyűlölöm, hogy megszűnt az üvegvisszaváltás, gyerekkorunkban ez jól működött, és szerintem senkinek nem szakadt le a karja. Rosszul vagyok a szeméthalmoktól, és szeretném, ha az unokáim nem fulladnának bele az általunk termelt mocsokba. Egyre többen leszünk a Földön, több erőforrásra van szükség, amit a klímaváltozás miatt egyre nehezebb megtermelni. Nem akarom, hogy a gyerekeink, unokáink élelmiszerért és vízért háborúzzanak. Van, amit nem tudunk megvalósítani, de azért otthon is sokat tehetünk azért, hogy ne pazaroljunk. A gyerekeim már maguktól is tudják, hogy el kell zárni a csapot és le kell kapcsolni a villanyt. Aggaszt, hogy eltűntek az évszakok, és jó lenne, ha beépülne az emberek mindennapjaiba a környezetvédelem. Nem azért, mert ez most a trend, hanem mert veszélyben vagyunk.

Te vagy a Korai Fejlesztő Központ kurátora. Hogyan kerültél kapcsolatba velük?

Egyszer bejött a műsoromba az intézmény vezetője, Czeizel Barbara. Ebből egy öt-hat éve tartó barátság született. Szép lassan elkezdtem nekik segíteni néhány dologban, például rövidfilmet forgattunk róluk vagy elvállaltam a konferenciáikon a moderálást. Mivel elég empatikus vagyok, és szülőként az ember sokkal érzékenyebb, nagyon megérintenek azok a problémák, amik akár velem is megtörténhetnének. Ma már egyre gyakrabban előfordul, hogy valakinek a vártnál kicsit korábban születik a gyereke, vagy idősebbek a szülők, esetleg nem úgy állnak össze a kromoszómák, ahogy kellene, és egyre több a sérült gyerek. Szerintem az, amit Barbara csinál, hiánypótló és nélkülözhetetlen. Fantasztikus dolgot épített fel az elmúlt 25 évben, ma már nemzetközi híre van. Az évek óta tartó közös munka során felkért, hogy legyek az alapítványt támogató kuratórium elnöke, én pedig igent mondtam, és szoros munkakapcsolatban vagyunk. Most épp az a legnagyobb problémánk, hogy az intézménynek szüksége lenne egy új épületre, mert a mostani szörnyű állapotban van. Egyrészt túl sok a gyerek, már nem férnek el, másrészt omladoznak és penészesek a falak, borzasztóak a nyílászárók. Már megvannak az új épület tervei, most megpróbálunk támogatókat szerezni, megnyerni ennek a projektnek cégeket, hogy a jövő évben legalább az építkezés megkezdődhessen, mert egy éven belül használhatatlanná válik a központ.

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Olvasna még a témában?

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!