Szimpatika – Somló Tamás: „Jó, hogy kitalálták a rock and rollt”

Hogy vagy?

Köszönöm, elvagyok. Voltak egészségügyi gondjaim, de aztán ezeket megoldották egy gondos szakszervizben.

A „szakszerviz” kifejezés a kórházra több interjúdban is előfordult már. A humor nálad alapfelszereltség?

A kettős látás alapvető életszemléletem. Ez sok mindenen átsegít, könnyebb létezni vele.

Ez az élethez szükséges útmutatód?

Ahogy öregszel és szeded fel az évgyűrűket, valamivel tapasztaltabb leszel. De a tapasztalaton kívül lerakódik, amit megéltél. Akarva-akaratlanul mindenki egy kicsit joviálisabb lesz az idő múlásával. Jobban átlátja az eseményeket, toleránsabb, és előbb-utóbb rájön, hogy sokféle elgondolás létezik az élettel kapcsolatban. Ezt pedig el kell fogadni.

A pályád artistaként indult, amit a zenei karrier később félbeszakított. Ez mennyire volt tudatos?

A két dolog teljesen összefonódott. Artista suliba jártam, de már oda is a zene miatt kerültem be, hiszen hegedülni tanultam. Aztán egyszer apám megismerkedett Heinemann Sanyi bácsival, aki a cirkusz karmestere volt, egyben az artistaképző zenetanára. Apám kérdezte tőle, nem tudna-e ajánlani mellém egy magántanárt, mert szeretné, ha komolyan foglalkoznék a zenével. Heinemann azt mondta: „Hozd el a fiadat az iskolába, s ha felveszik, majd én foglalkozom vele.” Felvettek, s ő lett a tanárom és zenei nómenklatúrám. Big bandjei voltak, dirigált, hangszerelt – az egész zeneirodalom a fejében és a kezében volt. Klasszikus zenét tanított, de jazz-zenészként ismerte mindenki. Akkoriban kezdett az agyam teljesen megcsavarodni. Nem volt információ, nem volt tévé, nem voltak lemezek, a rádióban egyetlenegy csatorna volt, amit minden este hallgattunk, az American Jazz Award. Németországból közvetítették, és a jazz minden irányzata megszólalt rajta. Heinemann valamiért nagyon megszeretett engem, és még vizsgadarabokat is írt nekem. Ilyen volt a Gershwin-vizsgadarab klarinétra, aminek a kottáját sajnos már elvesztettem. Alig tudtam eljátszani, mert közben végig mosolyogtam.

Ez ma is előfordul?

Persze. A zene holtomiglan része a mentális létemnek, motivál és működtet. Hálát adok az égnek, hogy van egy olyan tévécsatorna, mint a Mezzo, ahol éjszakánként a zene minden irányzatát megtalálod. Hetedikes koromban egy osztályba jártam Horváth Charlie-val, akivel mindig megvitattuk, ki mit hallott a Luxemburg Rádión. Nemcsak zene volt ez, hanem egyben mozgalom is.

Ma van ilyen?

Más jelentősége van ma a zenének. Akkor a zene hatására növesztettük meg a hajunkat, így mindenki tudta, hogy zenészek vagyunk. Tudod, mennyi probléma volt ebből? Előfordult, hogy megkergettek, megdobáltak, olyankor pedig futni kellett. Akinek volt rokona Amerikában, az hozta a lemezeket a suliba, ezáltal egyre több mindent megismertünk, vastagodott az információ. Reggel nyolcra mentem az artistaképzőbe, és hatkor kerültem haza, megcsináltam a házi feladatot, aztán elájultam. De még azért rátapadtam a rádióra, lehet-e hallani valami újat. Szereztünk a bátyámmal egy Vörös Szikra magnót, amivel felvettük a zenét, hogy valahogy reprodukálni tudjuk. Aztán jött a gitármánia, mindenki szerzett valamilyen gitárt, megtanult pár akkordot, és máris lehetett együtt játszani.

Ez volt a magyar beat-korszak kezdete?

Igen. Az esztrád zenekarok is kezdtek átalakulni beatzenekarokká.

Nemsokára te is egy zenekarban találtad magad.

Teljesen véletlenül. Bátyám évfolyamtársa volt az egyetemen Laux Józsi, aki kérdezte tőle, hogy nem ismer-e egy énekes-szaxofonos csávót, mert az ő szaxofonosukat elvitték katonának. Mondta a bátyám, hogy hallgassanak meg engem. Így lettem az Omega szaxofonosa. Az iskolában ezt nem tudhatták meg, mert kirúgtak volna. Megmondtam a fiúknak, hogy amint befejezem az artistaképzőt, hivatásos artista leszek, kapok útlevelet és megyek világgá. Akkoriban senkinek semmilyen elképzelése nem volt arról, hogy mi van a határon túl, az artisták viszont ez alól kivételt képeztek. Megúsztam a hároméves katonaságot, és elkezdtem utazni. Amikor hazalátogattam, mindig meséltem az Omegásoknak, hogy milyen sokfelé jártam, azok meg el voltak ájulva. (Az Omegával egyébként egyszer voltunk koncertezni Csehszlovákiában. Teherautóval vittek ki és hoztak vissza minket, de arra is külön engedélyt kellett kérnünk a Belügyminisztériumtól, hiszen sehova nem lehetett utazni. A három év katonaságról nem is beszélve – rengetegen öngyilkosok lettek miatta.) Nagyon megszerettem az artisztikumot, volt egy társulatunk, három lány, két fiú, és zsonglőr-akrobata produkciónkkal elindultunk a nagyvilágba. Sokat voltunk Angliában, ahol meg éppen akkor tombolt a beatkorszak, amitől szintén megbolondultam. Eljutottunk Portugáliába, Ciprusra, Jugoszláviába, Izraelbe, Dél-Amerikába… Én ezt baromira élveztem, mert az utazás ugyanolyan nagy vágyam volt, mint a zene. Minden utazás egy kaland volt, és tátott szájjal figyeltem mindent.

A csajozásról nem is beszélve.

Ez nálam úgy működött, hogy mindig volt egy stabil csajom itthon, az utazások alatt pedig egy instabil csajom külföldön. Ez egy szakmai ártalom. Valahogy mindig be tudtam szerelmesedni, de végül maradtak a könnyes szemű levelezések és hosszú telefonbeszélgetések. Tizenkilenc éves koromban aztán önhibámon kívül elvett az első feleségem, kicsit később pedig feloszlott az artista csoportunk. Miután bejártam a fél világot, gondolkodtam, mit csináljak, s úgy döntöttem, visszamegyek zenélni egy kicsit. Ekkor jött az életembe a Kex zenekar, ami egy alternatív csoda volt. Soha azelőtt nem tudtam olyan önfeledten kacagni, mint akkor. Baksa-Soós János olyan volt, mintha három ember lenne egyszerre: egy bohóc, egy groteszk és egy drámai főhős. Aki ott volt a koncertjeinken, fetrengett a röhögéstől. Aztán Baksa elment Németországba, mert az akkori közhatalom nem értette a humorát, én meg a Non-Stop zenekarral zenéltem tovább, amiben szintén baromi jól éreztük magunkat. Később, amikor Frenreisz Karcsi kiszállt az LGT-ből, Pici meg Laux hívott, hogy szálljak be helyette, én viszont nem tudtam basszusgitározni. Erre azt mondták, ne aggódjak, majd megtanulok. Így kéredzkedtem el a Non-Stop zenekarból, ami nem volt könnyű, mert én voltam a frontember. De szerencsére találtak helyettem mást, mehettem a Loksiba, ahol Barta Tamás fél éven keresztül esténként tanított basszusgitározni. Laux volt a menedzser, aki kissé túlszervezte a zenekar életét, de megcsináltuk a Bummm! című lemezt, a Popfesztivált, később pedig egy angol nyelvű lemezt is Londonban.

A szerzői feladatokból mindenkinek jutott?

Az elején csak Pici írt dalokat, de megígérték, hogy ha belejövök, én is írhatok. Később a lemezeken mindig volt nekem is két dalom. Pici invencióival nem lehetett versenyezni, de nem is akartam. Valahogy evidens volt, hogy ő a zeneszerző.

Amikor pár éve beteg lettél, mi volt az első ösztönös reakciód?

Attól a pillanattól, hogy valaki megtudja, hogy komolyabb baja van, megváltozik a működése és a gondolkodása. Ez mindent átüt, nem tudod, hogyan jössz majd ki belőle, lesz-e végkifejlet, fogsz-e tudni ugyanúgy ugrabugrálni, vagy felelősen a családoddal élni. Hirtelen eléd ugrik annak a felelőssége, hogy össze kell szedned magad, túl kell lenned rajta, mert vannak gyerekeid, akiket még el kell látnod kajával, lakással, meg néha egy-két értelmes szóval. A szeretetről már nem is beszélek. Amikor 2012-ben egy rutinvizsgálatnál kiderült, hogy valami baj van, alávetettem magam az orvostudomány akkori állásának. Mondták, hogy ne aggódjak, mert a szervezetem nagyon jó állapotban van, és túl leszek rajta. Ez persze nem egészen így alakult, mert az elején elég nehezen tértem magamhoz. A kórházban van ideje az embernek gondolkodni, de nem adtam fel, és arra jutottam, hogy nem azért lettem artista, hogy most lefeküdjek. Ezt az akadályt is át kell tudni ugrani. Aztán másfél hónap után kezdtem összeszedni magam, és hazaengedtek. Életemben először nehezemre esett venni a lépcsőfokokat.

Hányadikra kell felmenned?

A másodikra, de hatméteres emeletek vannak. Akkor azt mondtam magamnak, hogy „na, most végre megérezted az évgyűrűidet.” Persze megmagyaráztam magamnak ezt is, elkezdtem újra kajálni, visszajött az erőm, és visszakaptam a bizalmam a jövővel kapcsolatban. A betegség megtanított kicsit másképp figyelni magamra és a világra. Tudtam, hogy össze kell szednem magam, mert a gyerekeknek még szükségük van rám. Azt hiszem, ebben sokat segített az artista múltam, a rengeteg mozgás, akrobatizálás. Annyi energiám volt mindig, hogy egy bikát le tudtam volna ütni bármikor. Annak, hogy a betegség ilyen fizikumban talált meg, biztos, hogy köze volt a felépülésemhez.

Ma hogyan tartod magad mozgásban?

Le-föl járok az emeleten, ez önmagában egy sport. Van egy csomó cipekedni való, korábban a gyerekeket cipeltem, most a kaját, a vizet, a kutyát. Három kutyánk volt, de egyikük nemrég eltávozott. Az utolsó két évében őt is hozni-vinni kellett a lépcsőn. Életem legjobb kutya-barátja volt, hihetetlen érzelmi intelligenciával. Amikor lejöttünk ide a sörözőbe, talált magának egy sarkot, ahonnan látott engem, de nem zavart senkit. Mondtam neki a végén: „Sergio, ha tudtam volna, hogy ide jutsz, idő előtt főbe lövöm magam.” Tizenhét évesen halt meg. Az is mozgásban tart, hogy esténként csinálok egy-két tornamutatványt, guggolást, fekvőtámaszt. Egészen addig, amíg kicsit párás, izzadt leszek. Elfáradok, iszom valamit, olvasok egy kicsit és elájulok.

Most egyedül élsz?

Nem, a kislányom édesanyjával. Egy darabig velünk lakott az egyik fiam is, a legnagyobb fiam pedig épp tegnap ment haza Varsóba. Akinek van négy gyereke, az már nem tud egyedül lenni. Az, hogy van-e aktuális feleségem vagy társam, az igényektől függ. Ha az ember szerelmes lesz, akkor minden megváltozik körülötte. Aztán egy ilyen szép dolog egyszer csak elszürkül, megsemmisül. Mindig azon gondolkodtam, hogy amikor kimondjuk, hogy holtodiglan-holtomiglan, az nem lehet igaz. Becsülöm azokat, akiknek sikerül, de ők kevesen vannak. Addig kell házasságban élni, amíg jó. A kislányom mamája eleget volt velem, jóval fiatalabb nálam, úgyhogy most már teljes szabadságot kell neki adnom. Én megyek balra, ő meg jobbra, de megbeszéltük, hogy amíg Lili tizenhat-tizennyolc éves nem lesz, mindenképpen maradjunk együtt. Aztán, ha utána még akar maradni, holtomiglan maradhat.

Ez bölcsen hangzik. Az egód lett alacsonyabb?

Nem az egóról van szó, hanem a gyerekről. Van három fiam és egy kislányom. Egy kislányt sokkal aggodalmasabban pátyolgat az ember. A fiúkért kevésbé aggódtam, mert tudtam, hogy vannak annyira talpraesettek, hogy mindig hazatalálnak, de a lányok sokkal kiszolgáltatottabbak. Ráadásul az az információözön, amiben ezek a gyerekek élnek, számomra feldolgozhatatlan. Amikor én voltam tizenöt éves, az volt az információ, amit apámon láttam, meg amit az iskolában tanultam.

Szerinted az a jobb, amiben ők élnek, vagy amiben te éltél gyerekkorodban?

Mindenképpen ez a frankó, amiben ők élnek. De ennek a demokratikus választási joga a lényeg. Rá van bízva a saját eszedre és érzelmeidre, hogy milyen információt választasz ki. Mennek a gyerekek az utcán és nem beszélgetnek, hanem nézik a telefonon, hogy ki mit írt. Pedig ebből ki kell tudni zökkenni. Annak viszont örülök, hogy tegnap Lili kérte, vegyünk neki egy könyvet. Azonnal elmentünk egy könyvesboltba.

Te mit olvasol most?

Teljesen véletlenül egy filozófiai könyvet, ami mindenféle ideológiákat hasonlít össze. Az író a legkülönbözőbb hírességek fejtegetéseiben felfedezett egy közös szálat, amivel azt sugallja, hogy az embereknek alapvetően egy vonulaton fejlődik az érdeklődése. Az olvasás egy jó menedékhely. Ha tényleg érdekel, amit olvasol, a világ képes megszűnni körülötted. Megkönnyebbülés, amikor át tudsz szellemülni, és bele tudsz merülni egy másfajta gondolkodásba.

Van olyan zene ma, amit legalább olyan lelkesedéssel hallgatsz, mint amiket tizenévesen hallgattál?

Van, főként amerikai zene. Mi mindig le voltunk maradva jó tíz évvel mögöttük. A magyar beatkultusz is az amerikai zenéből építkezett. Ott komoly kultúrája van a zenének, akarva-akaratlanul benne van a szabadság és a demokrácia érzése. Volt olyan, hogy felültem egy repülőre és kimentem New Yorkba az egyik kedvenc zenészem koncertjére. Egy orvos barátom szerzett nekem egy pass-t, amivel bejutottam az öltözőkhöz és találkozhattam vele.

Ki ez a zenész?

Michael McDonald. A The Doobie Brothers-nek volt az énekese, aztán önállósította magát. Azóta szerintem az egyik legnagyobb zenei kreátor Amerikában, sajátos zenei világa van, ráadásul úgy zongorázik, hogy az egy különszám. Szóval ez nekem olyan élmény volt, mintha tizenhat éves lennék – majdnem könnybe lábadt a szemem, amikor meghallgattam és a koncert után bemutatkozhattam neki. Mindent megért az a repülőjegy.

Szereztél egy jogi diplomát is, ezt miért tartottad fontosnak?

Ráértem, kíváncsi voltam, és belefért az életembe. Kétszer próbálkoztam sikertelenül, és harmadszorra vettek fel, ráadásul tök véletlenül. Az orvos húgom kitalálta, hogy orvos-jogász szeretne lenni. Amikor indult az ELTE-n egy másoddiplomás képzés, jelentkezett. Felhívott, hogy igyunk egy kávét az Astoriánál, utána kísérjem el a Kecskeméti utcába, hogy beadja a papírjait. A hölgy, aki átvette a papírokat, megkérdezte: „A maga papírjai hol vannak?” „Csókolom, én csak kísérem a húgomat” – mondtam. „Ne mondja már, maga kétszer is járt itt, emlékszem. Itt van egy A meg egy B nyomtatvány, gyorsan töltse ki, az A-t adja vissza nekem, a B-t meg ma éjfélig vigye fel a várba. Nincs felvételi, viszont fizetni meg tanulni kell.” Beadtam, felvettek. Annyira élveztem az egyetemet, hogy csak egy előadásról hiányoztam, mert volt valami haknim, amit már nem lehetett lemondani.

Az LGT után meg tudtad tanulni, hogyan menedzseld magad?

Az önmenedzseléshez nem értek. Folytam az eseményekkel. Mindig volt egy ötletem, hogy merre kell tendálni, kitűztem egy célt, hogy hol akarok koncertezni, és elkezdtem szervezni. Az is előfordult, hogy valamit addig szerveztem, amíg végül nem lett belőle semmi. Ebben én nagyon hülye vagyok.

Van, akiben meg tudsz bízni, és ezeket megcsinálhatja helyetted?

Nincs. Szerintem Magyarországon a menedzser szakma nem létezik. Egyetlen jó menedzserrel találkoztam életemben: Laux Józseffel.

Mit vársz a jövőtől?

Bízni kell abban, hogy a jövő jobb lesz, mint a ma, és hogy még lehet demokratizálni. Fontos számomra, hogy a demokrácia működjön, mert igen halvány sugallataiban van most jelen. Elfejlődtünk nagy nehezen oda, hogy megtanuljuk a demokrácia lépcsőfokait, de most mintha visszafejlődnénk. A mai európai életnek ez a lényege.