Szimpatika – Nem látjuk meg a szépséget

Sőt rohasztó, mint tűző napon a frissen fogott aranyhal. Ilyen az élet, még a legjobb adottságok is elenyésznek, midőn próbát tett rajtuk az idő közhelyes vasfoga!

Ha csak az nem? Mondják, a szépség belülről fakad. No meg a könnyek.

Bánatosak, dühödtek, egyre megy. Ez utóbbiból mintha egyre több hullna, nem mintha ezen múlna bármi is, egyelőre. A jó szagú nyugat szociológusai szerint például boldogabbak vagyunk, mint valaha! Forrása a szabadság, hogy meghatározó kérdésekben  dönthetünk, úgymint lakhely-, munka-, gyermekvállalás. Esélyt látunk arra, hogy olyan életet éljünk, amilyet elképzeltünk magunknak. Ez nagyon szép!

De akkor hol a szörny?

Bennünk biza, s már nem is bujkál nagyon. Vicsorog az arcvonásokban, ordít a testbeszédben, és ontja hülyeségeit szájon át, összefüggéstelen. Egy mondat a random-ságról...(sic!).

Akárhogy is, felgyorsulni látszanak az események lelki, így testi elcsúfulásunk tekintetében, messze megelőzve valós éveink számát. Többnek nézünk ki, és kevesebbnek egyszerre. Ránézésre a kórokozó maga a kor, lévén oly hitvány minősége, hogy egy rossz pillanat elég kivetkőzni önmagunkból.

Hadd kapok őszinteségi rohamot, nekem biztosan! Már reggel megrémít torzuló tekintetem, hogy hírt ad magáról a nagyvilág, s nincs hova visszapillantani, míg a fény végén az alagút közeleg. Teljes napig próbálom összerántani magam, rendezni a fizimiskát, született idealistaként tenni a szépet, mégis lelepleznek a kirakatok, idomai a síküvegnek, hogy aztán borzadva térjek ki minden tükröződés elől. Járvány ez, érzem; mások is így tesznek, gondolják észrevétlen, de a pocsék szájíz árulkodó. Otrombák lettünk kívül, belül mindahány, s jobb híján trágár, nyers, goromba, durva szavakkal illetünk mást, vagy egymást, toporogva a tettlegesség küszöbén. Elég szörnyű?

Mentális toxin ez, a fejekben zajló szüntelen háború hozománya. Olyan méreg, hogy immár a szépség eszményét sem venni észre...

Persze, hogy elém is A Rútság története sodródik, az alig egy hónapja elhunyt író, irodalmár Umberto Eco összeállításában. Korábban megjelent értekezése, A Szépség története rejtve maradt megvadult szemeim előtt, holott páros kiadványnak vagyon szánva, tán az egyensúly végett. Ja, kérem, kicsire nem adunk!
Ahogy azt később megtudtam, a könyvek struktúrája is analóg - ismét képek, szobrok, metszetek, idézetek gyűjteményével kalauzol -, bár ezúttal az "évezredek lidércnyomásai" a téma. Hálás, így aztán a művészettörténet időbeli összefüggéseit is sejtető tanulmányt riasztó szemelvényei teszik letehetetlenné, legalábbis elsőre.

Rabul ejti az alanyi olvasót önnön perverz csapdája, ahogy leírhatatlan borzalmak, torzók, obszcenitások szembesítik a klasszikus világtól napjainkig: elvetemült állatok vagyunk emberlétünk ellenére... Vagy? 
Ne csak lapozzunk! Olvassunk is, egészen az apró betűig,  hogy világnézetünk a koronként változó (v)iszonyrendszerek ismeretében, végre túllépjen az aktuális normák kizárólagosságán. Különösképp, ha azok oly manipulatívak, mint jelenidőnkben.

Tudniillik ahol nincs más, mint prémiumkategória és exkluzív tartalom, vip-terasz és celeb-kultusz, ideológia és kánon, ott az eszményi is visszataszító.

Akkor? A szép a rút! Nem? Meg se lepődjünk az efféle anomáliák természetességén napjainkban, de aligha. A rútság története ideáink szüntelen istenítésének folyománya, hogy aztán elérhetetlenségük vagy felsőbbrendűségük okán mással, és másokon vezessük le kudarcélményeinket. Két lét között a pad alá. Bizony, magunktól leszünk selejt, hisz ki fölfele nyal, s lefele rúg, nem jut többre önmaga elmocskolódásánál.