Szimpatika – Árvácska unokája 2.

Mégis szerencsésnek érezte magát, mert végül szerető környezetben nevelkedhetett – hála a Mexikói úti Mozgásjavító szellemiségének, munkatársainak. Hédi történetének második részében örökbefogadásával kezdődő újabb kálváriáját ismerhetik meg: önmagára (majd társra) találásának útját marasztaló csapdáival, amelyek otthonosnak tűnhetnek annak, aki nem tudja, mit jelent az otthon.

A történet első része itt olvasható el.

 

Hány éves voltál, amikor örökbe fogadtak?

 

Már 13 múltam. Idegen gyerekként bekerülni egy családba mindig nehéz, de hogy kamaszodni kezdtem, csak rontott a helyzeten. Ráadásul a nevelőanyám akkoriban betegedett meg, ezért elég önállónak kellett volna lennem. Az új szüleim kifelé túl-védtek, másrészt úgy érezték, kevés idejük lesz úgymond „embert faragni belőlem”. Jóravaló, dolgos falusiak voltak, de nem tudtak velem bánni. Nehezen sikerült megfelelnem nekik; mikor odakerültem, még a gázt sem tudtam meggyújtani. Két év múlva főztem a családra. A nagy házat felváltva takarítottuk a mostohatesómmal, ami egészséges embernek is hatalmas munka volt, mégsem mondhattam, hogy nekem túl nehéz. Azt akarták, hogy megálljam a helyem az életben.  Tényleg sok jó útmutatást kaptam tőlük, de ha visszabeszéltem, vagy úgy kezdtem a mondatot, hogy „jó, de”, akkor anyám megpofozott. Sokat gondoltam apura, aki soha nem ütött volna meg.

 

Apró, bicegő kislány létedre már megint vertek…

 

- Igen. Szerettek ők… csak nem tudták, mit vállalnak. Kifelé azt jelképeztem, hogy ők jó emberek. Amúgy tényleg azok próbáltak lenni. Úgy akartak bánni velem, mint a saját lányukkal, de nem vették figyelembe, hogy én mást hoztam magammal. Amikor befogadtak, a huszonéves intézeti nevelőm figyelmeztette őket: ne higgyék, hogy a gyerekük mellé játékbabát kaptak.  Mert a mostohatestvérem kért. És hat év után ő küldött el. Vele azóta sem találkoztam, de a mostohaszüleimmel több év kihagyás után felvettem a kapcsolatot. Amikor már bizonyos távolságból, megértéssel tudtam rájuk nézni.

 

Hová tudtál menni?

 

Vissza a fővárosba. Nevelőanyáméknak már régen mondogattam, Budapesten szeretnék majd dolgozni, de nem értették meg, ez is rontotta a viszonyunkat. Fogyatékos vagy állami gondozott gyerekekkel akartam foglalkozni, és továbbadni azt a szeretetet, amelyet én a Mexikói úton kaptam. Végül is – még az utolsó összeveszésünk előtt – nevelőapám segített munkát találni Pesten.

Egy időseket-fogyatékosokat gondozó egyházi otthonba kerültem betanított dolgozóként. Elborzasztott, amit láttam. Semmiben nem hasonlított az engem felnevelő intézethez. Gyakran verték vagy lebrómozták a sérülteket. Megszabták, mekkora távolságot kell tartanom a gondozottakkal, de nem tartottam. Palacsintát sütöttem nekik éjszaka, megengedtem a fiataloknak, hogy keresztény rockot hallgassanak, ami már nem fért bele a keretekbe. Elbocsátottak, állítólag mert nem bírtam a munkát fizikailag...  Magából a felekezetből is kiábrándultam, Istennel viszont tovább kerestem a kapcsolatot.

 

 

Ezek szerint hívő voltál?

 

Még a nevelőszüleim hatására, 13 évesen megkeresztelkedtem. Úgy éreztem, Istentől megkaphatom, amit a családom nem adott meg. A munkahelyemen átélt csalódás után nem tudtam, merre tovább, de az egyik kolléganőm elvitt az ő gyülekezetébe, egy kisegyházba, és teljesen magával ragadott az új közeg, a lelkes, mindig áhítatos vagy ünneplő tömeg; nemsokára víz alá merítkeztem, és én is odatartozó lehettem. Amikor hazamentem látogatóba, lelkesen elmeséltem, hová járok. Erre anyám nyugtatóért rohant, de még előtte újra megütött. 19 évesen ez volt az utolsó csepp a pohárban. Kértem, hogy bontsuk fel az örökbefogadást.

 

Fájdalmas lehetett. Az új vallási közösségednek elég megtartó ereje volt ebben a helyzetben?

 

Tartósan segített nekem, azok meg, akik kérdőre vontak, hogy lehetek a tagja ennek a gyülekezetnek, nem adtak munkát, szállást és kenyeret. Az odatartozással járt egyfajta védelem. Azt is éreztem, jobb, ha istentiszteletre járok, mint ha fiúzom. A nevelőszüleim megjósolták, hogy el fogok zülleni, amikor eljöttem tőlük. Be akartam bizonyítani, hogy nem lesz igazuk. A hozzám hasonló lányokkal gyakran az történik, hogy a szeretethiányt a fiúkkal próbálják betölteni, és így a szexet használják szeretetpótléknak. Ezzel már akkor tisztában voltam, ha nem is fogalmaztam meg így. Nagyon vigyáztam magamra, mert senki nem vigyázott rám. Én egy szerelmi csalódás után nem tudtam volna hol gyógyulni.

 

Meddig tartoztál a gyülekezethez?

 

10 éven át, szünetekkel. Egy idő után már túlságosan is megismertem, de sokáig tartott, míg el bírtam engedni. Legjobban a pénzközpontú szemlélete zavart. Biztos akkor is lehetsz istenfélő, ha jómódú vagy, de a ló túloldala, hogy akkor lehetsz csak áldott, ha gazdag vagy. Ők bármit és annak az ellenkezőjét is megmagyarázták a Bibliából. Ha mindent megteszel, hogy jó keresztény legyél, böjtölsz, imádkozol és mégsem történnek meg azok a dolgok, amik a szerintük áldott élethez kellenek, az úgymond azt bizonyítja, hogy Isten nem szeret. Ez számukra azt jelenti, hogy valamit rosszul csinálsz vagy bűnben élsz. Akkor fordultam el tőlük végleg, amikor kiderült, hogy az új gyülekezeti épület előtt szökőkutakat építenek a kötelezően fizetett tizedekből. Arra gondoltam, hogy ezekre a kövekre nem adok, egy rászorulónak inkább. De más is történt. Ekkoriban kezdődtek a súlyos nőgyógyászati problémáim, amelyeknek később maradandó következményük lett. Egyszer imádkoztam istentisztelet alatt, és hirtelen megjelent előttem egy kiszáradt fa: tudtam, hogy én vagyok. Úgy éreztem, nem vagyok jó helyen.

 

El lehetett jönni, simán?

 

Nekem igen, jelentéktelen embernek, a tűzvonalból biztos nehezebb. Egyszer már korábban is próbáltam: egy sokkal kisebb közösséghez csatlakoztam, és a kommunájukban éltem, nagyon szigorú erkölcsi és gyakorlati szabályok szerint – egy évig. Nyitott, kereső emberek közé kerültem, de lassan kezdtem látni a nyitottság másik oldalát: lelkileg mindenki sérült volt, ahogy én is. Az is kiderült, hogy ez a szekta befogadó ugyan, de nem elengedő. Nagyon tetszett, hogy szegénységben élünk, de zavart, hogy olyan közel egymáshoz. A tagjai figyelték a másikat, mondhatni, lesték, ki mikor vét. A kapcsolatok kialakulását is ellenezték, sőt, a már párban érkezetteknek a szerelmét szétverték. Egy ismerősöm menekített ki, a kommuna átkainak kíséretében. A legenyhébb az volt, hogy Pokolra kerülök.

 

Ideális alanyt láthattak benned ezek az oltalmazó – mondjuk úgy – kisegyházak.

 

Igen, sokáig ki voltam nekik szolgáltatva. Igazából az segített függetlenedni tőlük, hogy megkezdtem a Tanárképző Főiskolát, magyar szakon, és az új közeg más szemléletet adott. Nagyon büszke vagyok rá, hogy lediplomáztam, senki nem hitte volna. Nekem más forgatókönyvet szánt a sors… Eleinte kollégiumban laktam, majd a családsegítőkön keresztül kaptam az önkormányzattól ezt a kis lakást. A lábamra kellett állnom, havonta bemutatnom a befizetett csekkjeimet. Az első két főiskolai évben csak a tanulásra tudtam koncentrálni, nehéz volt, ösztöndíjból éltem, harmadévtől meg dolgoztam a nappali mellett. Magyar tanár akartam lenni, mert az irodalom mindig mentsvár volt a nehéz időszakokban. Ha már óvónőnek nem mehettem a mozgássérültségem miatt. Azt hittem, a tanári pályán lesz helyem; tévedtem. De a főiskola így is sokat adott. Az utóbbi években telemarketinges munkákkal kellett beérnem, de örültem, hogy az is van. Most intenzíven tanulok németül, hátha új lehetőségeket hoz majd.

 

A párkapcsolatodról kérdezhetlek? Nem egyedül élsz itt…

 

Szerencsére megtaláltam az „igazit” annyi magány után. Eljegyzett annak idején egy gyülekezetbeli fiú, de ő súlyosan depressziós volt, és nem akart gyógyszert szedni. Nem mertem felvállalni. Még próbálkoztam egyvalakivel, akit viszont nem tudtam szeretni. Annyi hiány után nem bírtam kompromisszumot kötni a párválasztásban, és nem is kötöttem. Hat éve vagyok együtt a párommal, akivel nagyon szeretjük egymást. Maximálisan elfogad, és olyan a kapcsolatunk, amilyenre mindig is vágytam.

 

Derűt sugárzó, mosolygós ember. Senki nem gondolná, mi mindent élt át – főleg, hogyha nevetni is hallja.