Frei Tamás: „Olyan történetet írok, ami rólunk szól”

2015. 12. 04.
Szerző: Kalmár András
Egy ideje eltűnt a tévé képernyőjéről, de a kíváncsisága még mindig a régi: utazik, felfedez és mindenhol gyűjti az élményeket. A Budapest - Nizza- Miami háromszögeben él, közben könyvet ír a magyar valóságról és kávézókat nyit a világ különböző nagyvárosaiban. Frei Tamással 215 novemberében beszélgettünk pályafutásáról, terveiről, és arról, szerinte milyen lesz Magyarországon élni tíz év múlva?

Amióta nem vagy képernyőn, kevesebbet hallani rólad. Annyit tudunk, hogy kávézókat nyitottál, és könyveket írsz. A tévés karrierek nem így szoktak kifutni...

Összesen húsz évig tévéztem, ebből 13 évig csináltam a Dossziét. Aztán a tévézésbe fektetett idő és energia kettévált, egyrészt elkezdtem könyvet írni, másrészt komolyan foglalkozni a kávézóval. Lehet, hogy kívülről úgy tűnik, ezeknek semmi közük egymáshoz, de én belülről teljesen tiszta fejlődési irányt látok. Ami az írást illeti, a hozzám hasonló életpályát bejáró emberek szakmai élete mindig arról szól, hogy egyre hosszabb időintervallumban próbálják fenntartani először a néző, aztán az olvasó figyelmét. Most is azt a szórakoztató-információs műfajt művelem, amit korábban, hiszen nem szépirodalmat vagy verseket írok. Ugyanazt a struktúrát használom, mint a tévés munkáimban, csak a történetek, amiket most elmesélek, a fikció és a realitás határán mozognak. Amikor tévéműsort szerkesztesz, az egyik legfontosabb dolog az, hogy fenntartsd a néző érdeklődését, ne kapcsoljon el, ha jön a reklám. A könyvemben harminc reklámblokk van, és nem kettő, mint a Dossziénál, hiszen tizenöt oldalanként leteszik az éjjeliszekrényre az olvasók... Ezért kell annyira izgalmasan megírni, hogy másnap újra a kezükbe vegyék. Ilyen értelemben nincs különbség egy tévéműsor és egy regény között, persze a regény sokkal komplexebb. Furcsának tűnhet, de szellemileg a Dosszié a vége felé már nem volt kihívás: ugyanazok a panelek működtek benne 50 percen át, mivel teljesen kiismertük a magyar közönség igényeit, és aszerint készítettük a műsort.

És honnan jött a kávé?

Mindenkinek vannak szenvedélyei, az enyém a kávézás, bár naponta csak két csészével iszom. Sok helyen jártam a világban mint műsorkészítő, Etiópiától Kolumbiáig, és mindenhol szakítottam időt arra, hogy ellátogassak a helyi kávépiacokra, ültetvényekre. Még rádiótudósítóként ejtett rabul egy kávéültetvény – épp úgy, ahogy másokat szőlőtőkék hoznak lázba. De ez a borászatnál szerintem komplexebb tevékenység, a cserjétől a csészéig minden terület le van fedve: van benne harmadik világbeli politika, import, gyártás, foglalkoznod kell a gépekkel, a struktúrával, a design-nal, a menedzsmenttel – nagyon összetett dolog, és hatalmas kihívás. Nekem megvolt az az előnyöm más kávéház-tulajdonosokkal szemben, hogy valóban láttam, honnan érkezik a kávé, nem csak az interneten nézegettem képeket róla.

Ez nélkülözhetetlen ahhoz, hogy jó kávét tudj csinálni?

Abszolút. Ez egy olyan szakma, amit a helyszínen tanulsz meg. El kell menni a kávégépgyárba, az ültetvényekre, a pörkölő üzemekbe, meg kell érteni az egész rendszert. Csak így jössz rá, kik a profik, kiket kell alkalmazni. Az üzlettársammal rájöttünk, hogy ezt nem szabad vendéglátós szemmel csinálni, a szórakoztatóipari logikát kell itt is bevetni. A tévés múltamnak köszönhetően a mi kávézóinkban nagyon nagy szerepe van a vizualitásnak, a formáknak, a csomagolásnak: az a lényeg, hogy a hely az összes érzékedre hasson. Még arra is figyelünk, hogy a kávéscsésze és a csészealj olyan porcelánból készüljenek, amik ha összekoccannak, kellemes legyen a csilingelés, amit hallunk. Én a vágószobában szerzett tapasztalataimból tudom, mekkora jelentősége van a hangeffekteknek. Sok időt töltök azzal, hogy a bútorainkat pont annyira smirglizzék le, hogy szálka már ne menjen az ujjamba, de a fa természetes tapintása megmaradjon. És persze professzionális baristákkal dolgozunk: ma már közel 200 ember dolgozik nekünk, és öt országban vagyunk jelen: Írországban, Svédországban, Magyarországon, Romániában és Szlovákiában. Ha minden jól megy, hamarosan megnyitunk Dubaiban, Szaúd-Arábiában, Bécsben és Nizzában.

Apropó Nizza, évek óta kint élsz. Miért pont ott?

Valójában háromszögben élem az életem: Budapesten, Nizza mellett és Miamiban... és ezek remekül kiegészítik egymást. Szakmailag és kulináris szempontból nagyon fontos az olasz-francia találkozási pont, itt folyamatosan tanulhatok. Egy évben négy-öt hónapot töltök ott, mert szeretem látni a trendeket, hogy merre tart a világ a vendéglátás és a design terén. Ilyen szempontból Miami is a legintenzívebb amerikai városok közé tartozik. Sok európai vendéglátóipari márka Miamiban lép be az amerikai piacra, nem pedig New Yorkban vagy Los Angelesben.  Ott van a legszínesebb, legmultikulturálisabb világ. Érdekes hely, félúton Európa és Kalifornia között.

Mégis magyar témákról írsz könyvet, pedig ritkán vagy itthon.

Vagyok azért bőven, másrészt kívülről sokkal jobban lehet látni a tényeket. Magyarországon nem tudnék könyvet írni, most például öt hónapig haza se jöttem, megzavart volna. De elég kiterjedt kapcsolatrendszerem van, sok befolyásos személlyel vagyok jó viszonyban, és ők gyakran elmondanak nekem olyan dolgokat is, amiket a nyilvánosságnak nem, mert érzik, hogy én kívülálló vagyok, messze élek, és nem fogom holnapután kifecsegni vagy megírni a történetüket.

Tehát te is azt a bevett írói formát alkalmazod, hogy amit az ember nem mondhat el őszintén, azt fikcióként írja meg...

Létező jelenségről van szó, itthon pedig most olyan a légkör, hogy ezt kifejezetten jól lehet csinálni. Igen, egy Magyarországon korábban nem látott, de a világban létező műfajt művelek, magyar főhősökkel, magyar tematika szerint, a magyar közönség érdeklődésének megfelelően. A könyvesbolt nálunk is tele van olyan amerikai regényekkel, ahol például a CIA-ügynök titkos bevetést hajt végre Afganisztánban... Én olyan történetet írok, ami rólunk szól. A Dossziét is mindig úgy szerkesztettük, hogy úgy legyen szó benne Afrikáról, hogy nekünk, magyaroknak is legyen hozzá valami közünk. Különben olyan lenne, mint egy National Geographic riportfilm.

Sokan találgatják, hogy a könyveid szereplői közül ki kicsoda a valóságban. Mennyire működik a behelyettesítés?

Szeretem ezt az emberek képzeletére bízni, ez egy érdekes és izgalmas játék. Persze minden karakternek vannak valós megfelelői... Fogalmazzunk úgy, hogy semmi olyasmi nincs a könyvben, ami a valóságban nem létezik. De az új könyvemben már nem is ez a lényeg, hanem a konstrukció. Korábban a magukra ismerő szereplők elég erős nyomást gyakoroltak rám, ami nem volt kellemes, még úgy sem, hogy a világ távoli pontján élek. Most nem személyekről írok, hanem a rendszerről. Az ilyen típusú könyvek csak akkor sikeresek, ha abszolút felismerhető bennük a mai világ, és olvasóként rájössz, hogy ebben a közegben élsz. Ha senki nem érezné úgy, hogy ez a mai Magyarország levegője, senkit nem érdekelne a könyv.

Szerinted milyen lesz tíz év múlva Magyarországon élni?

Néhány évvel ezelőtt tudni véltem, hogy merre tartunk. Ez megváltozott. Sok lehetőség ugyan nincs, de én két erőteljes irányvonalat látok, bár egyik sem lesz mindenki számára pozitív. Az államhatalom és a kormány politikai és gazdasági döntései egy teljesen átgondolt terv alapján születnek, szerintem megvan a kép, hogy milyen irányba, milyen arányok szerint, és hogyan akarják megváltoztatni a magyar társadalmat, ki emelkedjen fel és ki süllyedjen le. Ez kimondatlan, de teljesen egyértelműen detektálható. Persze az amerikai elnök is ugyanezt csinálja, csak ott ki is merik mondani, itt viszont kicsit elhallgatják. Már nem hánykolódunk a tengeren, van kapitány, aki irányít. Van, akinek ettől jobb, és vannak olyanok is, akiknek rosszabb. A kérdés az, hogy milyenek lesznek az arányok. Azt gondolom, hogy a mai vezetőknek az a nézete, hogy képtelenség felemelni tízmillió embert, ezért nem is érdemes ezzel kísérletezni. 25 éve azt látjuk, hogy ez reménytelen, és bármennyire szomorú, valószínűleg igazuk is van. A globalizmussal érkező versenyben Magyarország lemaradt, nincs annyi tapasztalatunk, mint a nyugati országokban élőknek. Sokan nagyszájúak, követelőznek, de nincs se tapasztalatuk, se tudásuk. Már az is elég lenne, ha kiszakadnánk abból, hogy Magyarországon bérrabszolgaság van, és néhány magyar cég tényleg elkezdene elindulni a világszínvonal felé. Ebben az országban, ugyan tízmillióan fognak élni, de a vásárlóereje és az egész működése olyan lesz, mint egy négymilliós városnak Nyugaton. Szerintem ez kevesebbeknek tesz jót, mint amennyinek rosszat, de nem tudom megjósolni, hogy mi lesz ebből tíz év múlva. Én még azt a jószándékot is látom, hogy a lehető legtöbbeknek szeretnék, hogy jó legyen, de lehet, hogy tíz év múlva az lesz a vége, hogy 70 % vesztett, és 30% járt jól... bár akkor ez egy nagyon feszült ország lesz. Az aggodalmam az, hogy ebben a központból irányított gazdaságban a valós verseny eltűnik, pedig teher alatt nőne a pálma. Imádtam televíziózni, mert a nézettségért kellett küzdeni, az egy objektív mérőszám volt. Akinek ez nem tetszett, otthagyta a kereskedelmi tévét. Ott valós küzdelem folyt. Sokat beszélgettünk arról, hogy például a 21. percben miért kapcsoltak el a nézők. Tanultunk a hibáinkból. Pont azért szeretem a vendéglátást, mert úgy gondolom, hogy ott még tiszta versenyhelyzet van Magyarországon. A könyvírás ugyanilyen: az emberek azt veszik meg, ami tetszik nekik. De sok terület van, ahol az állam keze már megölte a versenyt.

Nem vagyok pesszimista, még kitörhetünk: sok helyen a társadalom fiatalabb generációiból előbújik a kreativitás és a tettvágy, és ha nálunk is eljön ez az idő, sokkal jobb hely válhat ebből az országból.

Nagyon aktív vagy a Facebookon, szinte szabadegyetemként működik az oldalad. Látszólag egymástól független témákról mondasz véleményt, ráadásul teljesen „korszerűtlen”, hosszú posztokban.

Nem tudom, mit várnak el tőlem, de az engem is meglepett, hogy majdnem 250 ezer követőm van, ami a közösségi oldal kategóriái szerint is soknak számít. Ez azt jelenti, hogy ha írok valami olyat, ami lázba hozza az embereket és megosztják a saját ismeretségi körükben, akár egymillió emberhez is elér az írásom. Furcsa dolog ez, ha belegondolok én magam lehetek a legnagyobb példányszámú újság. Szerintem ez bizonyos értelemben erő, de felelősség is. Soha nem írok rövidet, nem hiszek a pár soros bejegyzésekben. Inkább legyen heti egyszer ötven sor. Ugyanígy vagyok a sajtóval is: átolvasom a napi rövidhíreket, de ha meg akarom érteni a külpolitikát, hogy mi miért történik a világban, akkor részletes, tényfeltáró cikkeket kell olvasnom. Tudom, hogy a Facebookon extra hosszú vagyok, oda mindenki legfeljebb egy képet tesz fel két sorral, ehhez képest én írok 3500 karaktert, vagyis eltart 10 percig, mire elolvasod. De azt gondolom, inkább hetente egyszer írok ennyit, mint hogy azt osszam meg, mit reggelizett a nem létező kiskutyám – az nem viszi előre a világot. Láthatóan kialakult egy kör, akik erre igényt tartanak, de ez nagyon más, mint ahogy a Facebook működik. Egyébként magamnak kezdtem el írni, mert akár a naplóírásnál, itt is igaz, hogy amikor nem tudod megfogalmazni, amit érzel vagy gondolsz, akkor azzal, hogy rákényszeríted magad, hogy leírd, valahogy rendszerbe kerül minden. A forma rákényszerít a tartalom végiggondolására. Én a Facebook-ot kezdtem használni arra, hogy összeszedjem azokat a témákat, amikről rengeteget olvasok, és valahogy rendezzem a gondolataim.

Személyesen is találkozhatnak veled az olvasóid?

A november arról szól, hogy járom az országot, a vidéki kávézóimban dedikálom a most megjelent könyvemet, az Agrárbárókat. Egyébként pedig gyakran járok író-olvasó találkozókra. De előadásokra is hívnak, ahova eljön négy-ötszáz ember, ami nekem fontos visszajelzés, így ezeket is szívesen vállalom. A Villányi úti Konferencia Központban tartok majd egy nagyobb előadást, november 21-én és november 23-án. Ebben a hónapban még itt vagyok Magyarországon, de aztán újra elutazom, mert a következő fél évem arról fog szólni, hogyan tudjuk megvetni a lábunkat az amerikai piacon is a kávéházzal.

Érzel néha honvágyat? Van olyan hely, ahova mindig elmész, amikor itthon vagy?

Mindig azt mondom, hogy én nem elmentem innen, csak háromlaki életet élek, attól függően, hogy hol mennyi dolgom van, változnak az arányok. Most úgy adódott, hogy idén keveset voltam itthon, és persze néha van honvágyam, de én tényleg úgy érzem, hogy mindenhol jó. A multikulturális helyeket szeretem, ahol az emberek úgy nőnek fel, hogy legalább két nyelvet beszélnek. A többnyelvű területeken, például Bernben vagy Nizzában sokkal toleránsabbak, nyitottabbak, befogadóbbak az emberek. Szeretem azokat a városokat, ahol egyaránt lehet szórakozni és dolgozni is. Ez Nizzában és Miamiban is megvan, de Budapest sincs ettől távol, itt is nagyon jól érezheted magad munka után. Amikor itthon vagyok, már az első napon jegyet veszek a Zeneakadémiára, mert egyszerűen nem tudok betelni annak az épületnek a látványával és az akusztikájával – szinte mindegy is, hogy milyen hangverseny van. Imádom, mert ilyen sehol nincs a másik életeimben.

A gyerekeid hogy viselik, hogy folyamatosan utazol?

Most fognak érettségizni, de már ők is ezt a nemzetközi életet élik. Tavaly Dublinban éltem fél évet, mert ott nyitottunk kávézót. Akkor a fiam, Balázs is velem volt, ott járt gimnáziumba. A lányom, Zsófi már két éve Koppenhágában középiskolás. Ő nagyon vonzódik az északi országokhoz, ott szeretne fenntartható, organikus építészetet tanulni. Egy abszolút önálló, talpraesett kis hölgy lett belőle, le vagyok nyűgözve tőle.  Balázs pedig Angliába akar egyetemre menni, most fog felvételizni. De egyébként japánul fog tanulni és kelet-ázsiai tudományokkal szeretne foglalkozni. Valószínűleg hatottam egy kicsit a gyerekeimre, járják a világot, és nincs ezzel semmi probléma, ha megvan a nyelvtudás. Én lassan hat nyelven beszélek, muszáj, mert enélkül mindig idegen, turista maradsz. A nyelvtudáson nagyon sok minden múlik; én fontosnak éreztem, hogy a gyerekeimnek pici koruktól kezdve meglegyen ez az eszköze, jól beszéljenek angolul, meg még néhány nyelven. Az élet egy utazás, és én mindig azt mondtam nekik, hogy élvezzenek mindent. Olyan sok embert látok magam körül, főleg Magyarországon, akik úgy halnak meg, hogy nem élveztek egy percet sem az életükből. Azért hagytam abba én is a negyvenes éveim elején, amit abba kellett hagynom, mert már mást akartam csinálni. Az évek elképesztően gyorsan fogynak, én viszont élvezni szeretném az életet.

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Olvasna még a témában?

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!