Kokó: „A sport az egyetlen, amit nem tudnék feledni”

Szerző: Kalmár András
Már tinédzserként is tudta, mivel szeretne foglalkozni, és meg is tett minden tőle telhetőt, hogy valóra váljanak az álmai. Profi ökölvívó lett, de akkor sem esett kétségbe, amikor véget ért sportolói karrierje: műsorvezetőként lett. Kovács István Kokóval 2015 júliusában beszélgettünk kalandos pályájáról, a hosszú házasság titkáról és arról, hogy mit csinál egy jószolgálati nagykövet.

Mit jelent az, hogy valaki profi sportoló? Akinek fizetnek egy meccsért, az profi, aki pedig „csak”az olimpiára készül, az amatőrnek számít?

A sportok között a legnagyobb különbség az, hogy olimpiai sportágról van-e szó, vagy sem. Ez fontosabb, mint az, hogy profi vagy amatőr, a legtöbb sportágban ez össze is mosódik. Nincs olyan, hogy profi kosárlabdás és amatőr kosárlabdás, csak kosárlabdázók vannak, akik különböző csapatokban játszanak, és ha indulnak az olimpián, akkor amatőrnek minősülnek, ha pedig az NBA-ben játszanak, akkor profinak. Az ökölvívás ilyen értelemben kivétel, mert itt két külön sportágról beszélünk, amiknek a szakmai alapjai ugyanazok. A szabályrendszerben vannak bizonyos eltérések, de végül is maga a felkészülés, az edzés, a filozófia nagyon hasonló: le kell győzni az ellenfelet, méghozzá erre engedélyezett ütések segítségével. A nagy különbség mégis az, hogy az egyik a brutalitása, a keménysége, a látványossága miatt nagyon nagy népszerűségnek örvend szerte a világon, most már több mint száz éve. Az amatőr ökölvívás ennek a brutális, kőkemény, férfias showharcnak a finomított változata. Nálunk a szocializmusban töltött 50-60 év miatt a profi ökölvívás ki volt zárva a magyar sport vérkeringéséből, ezért nem alakult ki a tradíciója. Persze a háború előtt Magyarországon is volt profi ökölvívás, voltak is profi ökölvívóink, bár a legtöbben, Énekes Istvántól kezdve Kocsis Antalig, kimentek külföldre, mert ott volt lehetőség a karrierjük építésére. Nekünk már több szerencsénk volt itthon, például az utánam következő Erdei Zsolt, Balzsay Karcsi és Bedák Zsolt ugyanazt az utat járták be, amit előtte én. Voltak más országban is bunyósaink, de ők korántsem tudtak olyan sportszakmai elismerést szerezni, mint az Universum ökölvívói.

Hogyan működik ez anyagilag? Kiválasztanak, ajánlanak egy fix fizetést, ha pedig te győzöl, még többet kapsz?

Hasonló témakörből írtam a második diplomamunkámat, a profi ökölvívás gazdasági működéséről. Az ’60-as évekig nagyon egyszerű volt a képlet: mindenki úgy készült, ahogy akart, és amikor jött egy mérkőzés, akkor a jegyeladásból részesedtek a boxolók. Természetesen a menedzserek és a rendezvény szervezője levették a bevételből a maguk hasznát, de ha az ökölvívó a nevével sok embert tudott bevonzani, nem járt rosszul. Gyakorlatilag mindegy volt, hogy megnyeri-e a meccset, vagy sem, és ez a mai napig így van. Az amerikai törvények alapján, ha valaki fellépett a porondra, már mindenképp meg kell kapnia az előre kialkudott mérkőzéspénzt. A profi ökölvívók azt szokták mondani, hogy a következő mérkőzés pénzalapját nyered meg, nem a meccset.

De ha nyer, valószínűleg több jegyet tud eladni a következő mérkőzésre, tehát mégsem mindegy az eredmény...?

Nem, a kettő között nincs ilyen szoros összefüggés, ez csak azon múlik, hogy mennyire szeretnek vagy utálnak az emberek, mennyire kíváncsiak a meccsedre. Egy fiatal, szimpatikus srácra, kevéss meccsel a háta mögött sok esetben többen kíváncsiak, mint egy szakmailag felkészült idősebbre. Csak az számít, hogy hány jegyet tudsz eladni a neveddel, a teljesítményeddel, az érdeklődés felkeltésével. Szóval a 60-as évekig, amíg nem volt televízió, az ökölvívók maximum párszázezer dollár körül kerestek. Az első „egymillió dolláros bébik” Mohamed Aliék voltak. Don King, a legendás promoter volt az első, aki behozta a tévét, a szponzorokat a box világába, és így olyan pénzeket tudott megmozgatni, a reklámokon és a támogatókon keresztül, hogy akár egymillió dollárt is ki tudott fizetni az ökölvívóknak. Innentől szabadult el a pokol, megjelent a hatalmas nézettség, már nem csak ezrek láttak egy mérkőzést, hanem akár egymillióan is, vagy akár az egész világ. Ettől kezdve ennek a reklámértéke, vonzereje és bevétele is óriásit változott. Ma már egyértelmű a képlet: attől függ, hogy az ökölvívó mennyit keres, hogy egy televíziós társaság mennyit fizet ki a mérkőzésért. Ezért van Magyarországon nagyon nehéz helyzetben a profi sport, mert nálunk a tévék sokkal kisebb költségvetéssel működnek, mint külföldön.

Igen, de ezek a meccsek inkább showműsorok, mint sportközvetítések...

...egészen addig, amíg meg nem szólal a gong. A himnusz, a bevonulás, a zene és az egész egy nagyon szépen felépített szórakoztató este, ahol mindenki megtalálja a maga igényeinek megfelelő izgalmas pillanatokat – az is, aki a mérkőzésre kíváncsi, és az is, aki a kiegészítő elemekre vagy a fellépő művészekre. De a gong megszólalásától kezdve egy kőkemény sporteseményt látunk, amelyben a jobb ökölvívónak kell nyernie, és nem számít, kinek milyen érdekei vannak – elméletben. A profi ökölvívásban sokkal kevésbé érződik a sportdiplomácia ereje, mint az amatőröknél. Mig a profiknál elvétve, az amatőröknél akár egy versenynapon belül többször is találkozunk érdekes eredményekkel. Egy sportoló pályafutását pont ezért csak teljes egészében szabad vizsgálni, nem kiragadva egy-egy világversenyt, mert sokszor a sportdiplomácia, a rendező ország, az épp aktuális nagyhatalom, a boxban döntést hozó urak kénye-kedve szerint dőlnek el a mérkőzések.

Magyarországon is volt egy nagy tévés korszaka a profi boxnak, de később visszaesett az érdeklődés, vajon miért?

Ez a korszak ’97-ben az RTL Klubon az én mérkőzésemmel indult. A profi karrierem akkor kezdődött, amikor elindult Magyarországon a kereskedelmi televíziózás. Előtte egy viszonylag száraz közvetítési stílust és sportélményt kaptunk, nem voltak a tévében profi sportok, fogalmunk nem volt arról, hogy mi az a Super Bowl, az NBA, vagy mi az a profi ökölvívás. Nem voltak még sportcsatornák sem. Bevallom, egy kezemen meg tudom számolni, hogy ’97-ig hány profi ökölvívó mérkőzést láttam. Aztán ez szép lassan olyan szintre forrta ki magát, hogy 2000-ben, a sydney-i olimpia évében a tíz legnézettebb sportközvetítésből hat profi ökölvívó mérkőzés volt. Szinte szégyellem magam, hogy az én meccsem nézettsége megverte a sydney-i olimpia vízilabda döntőjét, ahol a magyarok káprázatos eredményt elérve, több évtized után újra olimpiai aranyat szereztek.

Hogyan derült ki, hogy nem csak az ökölvíváshoz, de a műsorvezetéshez is értesz?

1996-ban, az olimpia után én elméletileg befejeztem az amatőr ökölvívást, és az ökölvívó karriert. Valószínűleg az olimpia környékén adott nyilatkozataimból úgy ítélték meg, hogy ennek a srácnak egy kicsit gyorsabban és jobban pörög a nyelve, mint az átlag sportolóknak. ’96-ban egy rövid ideig tévéztem, még Knézy Jenő is behívott az MTV-hez, illetve a Duna Televízión elindult a Virtus című műsor, aminek én lettem a műsorvezetője, de ez csak hobbi volt. Aztán amikor az év végén úgy döntöttem, hogy mégis folytatom az ökölvívást, és ’97-ben jött egy amatőr vb, természetesen ez a munka egy időre félbeszakadt. De amikor 2001-ben, nem sokkal a vereségem után kiderült, hogy nem folytatódik a profi karrierem, mindenki megkeresett, hogy a népszerűséget és ismertséget, amit az ökölvívásban megszereztem, és a megszólalni tudást felhasználjuk. Volt olyan csatorna, akinek már volt egy alapötlete, de például a TV2 egy üres lapot tett le elém, hogy írjak rá egy összeget és majd kitalálják, hogy mi lesz velem. Mivel az RTL Klubbal volt egy sikerekben gazdag közös múltunk, az ő ajánlatuk volt számomra a legfontosabb, azzal kezdtem el először foglalkozni és így kerültem hozzájuk. Egyébként egy borzalmas műsorral indultam, ami jónak tűnt, de nem sikerült annyira színvonalasan megcsinálni, talán egy évet élt meg. Aztán jött egy sokkal komolyabb műsor, a Reggeli, ami eleve nehezebb feladat volt, hiszen élő adásról volt szó, de három és fél évig csináltam.

Nem tudom, hogy egyáltalán meg lehet-e tanulni műsort vezetni, hiszen erre nincsenek tankönyvek, ez nem olyan, mint például az autószerelés. Persze sok iskolában oktatják ezt, de azt hiszem, a gyakorlatban lehet a legtöbbet tanulni, szakemberekkel beszélgetve, és velük végigkísérve a munkafolyamatokat. Amikor Magyarországon elkezdődött a televíziózás, a Rádió munkatársait hívták át a tévébe, nekik a saját kárukon kellett megtanulniuk mindent. Az ő tapasztalataik, élményeik ma már tananyagnak számítanak, de nem biztos, hogy a XXI. században ezek még működőképesek. A szakma folyamatosan változik, egyfolytában alkalmazkodni kell, hiszen minden műsor más hangnemet, stílust, megjelenést igényel. Azt hiszem, talán az az egyik legfontosabb tulajdonság egy jó médiaszakembernél – és ezt nem lehet tanítani -, hogy legyen kíváncsi, érdeklődjön szinte minden téma iránt.

Egy sportolónak már fiatalon azon kell gondolkoznia, hogy mit csinál majd, amikor már nem bírja az aktív sportot. Te szerencsés vagy, mert szinte automatikusan váltottál, de ez mennyire volt tudatos döntés?

Nem tudom, mennyire tudatos az életem. Úgy gondolom, sportolóként sokkal tudatosabb voltam, kézzelfoghatóbbak voltak a célok. A jelenlegi közéleti mivoltomban nem látok olyan magasztos célt, amit még meg tudnék valósítani, vagy ez legalábbis kevésbé tőlem függ. Ökölvívóként kitűztem magam elé célként, hogy olimpiai bajnok akarok lenni, és sikerült, mert tudtam, hogy ha én a maximumon végzem a munkám, akkor onnantól az isteni gondviselésre kell bíznom a végeredményt. A civil életben ilyen nincs, nem határozhatod el, hogy te leszel valaminek az elnöke, mert ez nem tőled és az akaratodtól függ. Egy színésznél érthető, ha van szerepálma, nem is tud élni a színpad nélkül, de én nem vagyok őrült rajongója a médiának. Ha holnaptól nem televíziózhatnék, mert kiderülne, hogy mostantól nincs szükség rám, akkor valószínűleg találnék más elfoglaltságot, meglennék nélküle. Számomra fontos a média, mert a megélhetésem egy része ebből származik, és élvezem csinálni, de van még számtalan egyéb dolog az életemben, amit legalább ennyire szeretek. Azt hiszem, a rádiózás egy kicsit jobban hiányozna, mint a tévé. A sport az egyetlen, amit nem tudnék feledni, mert sokkal fontosabb számomra. De van egy álmom: egész életemben szerettem volna a magyar sportban, a magyar sportért tevékenykedni és dolgozni. Ez a mai napig nem valósult meg, az okok között vannak olyanok, amikről én tehetek, és vannak, amik tőlem függetlenek. De pont ezért próbálok azokra a területekre koncentrálni, ahol nagyobb hatással lehetek az eseményekre.

Gondolom a sportot sem hagytad abba teljesen...

Három éve elkezdtem a hosszútávfutást, és volt egy időszak, amikor rengeteget golfoztam, de már csak két-három hetente jutok el a pályára. Egy időben nagyon szerettem focizni, még megyei szintre is fel tudtam magam küzdeni, sőt, még Budapest-bajnokságot is nyertünk az öregfiúkkal. Három-négy éve jöttek be az életembe a hosszú távú állóképességet igénylő feladatok, mint például a maratoni futás. Aztán jött a közép, és hosszú távú triatlon, ebben a hónapban pedig szeretnék Ironman-né avanzsálni. Azt már én is érzem, hogy nagy fejlődés nincs előttem, még mindig elég jó eredményeim vannak, de már nagyon messze vannak attól, mint az aktív sportolói időszakban. Most már inkább egy jó hobbisportoló szintjét ütöm meg.

Az ökölvívást az emberek többsége veszélyes sportnak tartja. Te szereztél valamilyen maradandó sérülést a pályafutásod alatt?

A mi sportágunkban a legveszélyesebb az agyi sérülés. Remélhetőleg ez nálam nem következett be, de talán az neked is feltűnne… Azt hiszem, elég jó szintet ütök meg a logikai gondolkodásban az átlaghoz képest. Más testi sérüléseket, töréseket és zúzódásokat sokszor szereztem, recsegek-ropogok, de 45 évesen az lenne a baj, ha nem így lenne. Szerencsére olyan maradandó sérülésem sem a sportolói, sem a későbbi időszakból nincsenek, amik zavarnának akár az életben, akár a sporttevékenységben.

A feleségeddel a gimnázium alatt ismerkedtetek meg, 18 éves korotok óta együtt vagytok. Ez sem mindennapi teljesítmény...

Nem tudom, hogy mi a titok, de az biztos, hogy sokat vagyunk távol egymástól, én sokat utazom. Teljesen különbözően gondolkodunk a világról, más a hobbink, még csak nem is beszélünk mindenben egy nyelvet, ennek ellenére nagyon szeretjük egymást, és nagyon jó közösséget alkotunk. Miközben nincs meg köztünk az a fajta harmónia, amit általában annak gondolnak az emberek: nem feltétlenül ugyanaz a véleményünk egy-egy közösen látott filmről, zenéről. Én szeretek utazni és futni, ő inkább otthon marad és a gyalogtúrát részesíti előnyben. Gyakorlatilag nincs olyan kapcsolódási pont, amire azt mondanám, hogy na ez az, ami minket összetart. Mégis minden úgy alakult az életünkben, hogy erre nincs is szükség. Az eltelt 28 év alatt elértünk arra a szintre, hogy akkor is tudunk egymásról, amikor nem beszélünk a másikkal.

Ő egyszer azt nyilatkozta, ha a fiaitok bokszolni akarnának, azt nem hagyná. Ezt te is ellenezted?

A fiúk most már 17 és 20 évesek, szóval azt hiszem, Kriszti megnyugodhat, már nem lesznek bunyósok. Ennek több oka is van: egyrészt az alapján, amit most látok – nem bántva a magyar ökölvívást –, azt gondolom, ez nem az a közeg, ahova szeretném, ha bekerülnének. Másrészt ahhoz az edzőhöz, akihez szívesen vittem volna őket, nem tudtuk megoldani a fuvarozásukat, így más sportágakat választottak. Egyébként mindketten imádják magát a sportot, abszolút jelen van az életükben, de nem lettek élsportolók. Nincs előttük olyan célkitűzés, mint ami nekem gyerekként volt, de ez nem is baj, nem kell csak azért ezzel foglalkozniuk, mert az apjuk olimpiai bajnok. Nekik más céljaik vannak, amiket tökéletesen meg is fognak valósítani.

Jószolgálati nagykövet vagy a Magyar Ökumenikus Segélyszervezetnél. Miért vállaltad el a felkérést?
Annak ellenére, hogy az elmúlt időszakban méltatlan politikai támadások áldozata lettem, összességében nem változott az országról alkotott véleményem, mert rengeteget köszönhetek a hazámnak. Amikor 14 évesen Kőbányán a mélyszegénységből, egy teljesen reménytelen helyzetből elindultam az úton, amin végig akartam menni, úgy gondoltam, megküzdök egyedül mindenért. Mégis annyi segítséget kaptam a szurkolóktól, barátoktól, a sportágtól, hogy én ezt egy életen át köteles vagyok visszaadni és megszolgálni. Minden téren, minden tekintetben. A létemmel, az életemmel, ha kell, a kétkezi munkámmal, vagy a szavaimmal, az arcommal. Épp ezért bármilyen megkeresés érkezik hozzám, mindig elgondolkozom, hogy vajon tényleg tudok-e segíteni az adott szituációban. Amikor 2004 környékén megkeresett a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet, örömmel mondtam igent, az elmúlt néhány évben pedig már nagy projektek menedzselésében, megjelenésében is velük dolgozom. Szeretem ezt a feladatot, mert egyrészt lelki nyugalmat biztosít, másrészt kiélhetem a tenni akarás vágyát, megvan az a felület és a lehetőség, hogy valakikért tegyek valami hasznosat, hogy jót cselekedjek.

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Olvasna még a témában?

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!