Szimpatika – Boggie: „Itthon is el lehet érni sikereket”

Szinte minden kislány szeret énekelni, nyilván te is így voltál vele. De mikor jött el az életedben az a pont, amikor úgy érezted, hogy ezzel komolyabban is foglalkozni kéne?

Szerencsém volt, mert mindig sok segítő vett körül, és mindig akadt egy határozott egyéniségű énektanárnő, aki terelgetett és buzdított. Sokan mondták, hogy tanuljak énekelni, de nem volt olyan egyszerű, mert ezt általában csak 16 éves kortól lehet elkezdeni, miután a gyerek hangja már túl van a mutáláson. Jártam népdaléneklő- és műdalversenyekre, amelyekre az akkori énektanárnőm készített fel, aztán hetedikes koromban sikerült beiratkoznom a Csepeli Zeneiskolába, ahol klasszikus éneket tanultam öt évig, és ezzel párhuzamosan elkezdtem zongorázni is. A pedagógusoknak nagyon nagy szerepe van abban, hogy ezen a pályán indultam el, mert nemcsak engem terelgettek, hanem a szüleimet is megerősítették abban, hogy igenis érdemes az éneklésselfoglalkoznom.

A szüleid sosem aggódtak amiatt, hogy nem valami „tisztességes” pálya érdekelt? Ráadásul nálad a zenének határozott műfaji iránya sem volt, hiszen érdekelt a klasszikus és a népdal vonal is...

Nagyon sok mindenbe belekóstoltam, a dzsesszbe és a popba is, és sokféle intézménybe jártam. A szüleim egyszerű munkásemberek, édesapám lakatos volt, édesanyám pedig egy szövő-fonó gyárban dolgozott. Nincsenek művész felmenőim, se zenei, se más területen, tehát nekik nem sok fogalmuk volt arról, hogy ez a pálya mivel jár, nem hitték volna, hogy ebből a szakmából meg is lehet élni. Ugyanakkor édesapám – aki sajnos már nincs köztünk – mindig támogatott, mert látta rajtam, hogy tudatos és eltökélt vagyok. Büszke volt rám, minden koncertemre eljött, és nem félt attól, hogy mi lesz majd a kislányával. Inkább bennem volt erős félelem, attól, hogy mi lesz, ha mégse jön össze az énekesi karrier. Ezért elvégeztem a francia szakot, van egy nyelvtanári diplomám. Ez mindig biztonságot ad. Egyébként amikor elkezdtem építeni a karrierem, szükségem is volt erre a diplomára, az éneklés mellett sokáig tanítottam.

Soha nem kísértett, hogy elmenj egy óceánjáró hajóra vagy egy külföldi szállodába énekelni?

Kaptam ilyen megkereséseket is, de én ezeknek mindig nagyon tudatosan ellenálltam. A pályám elején volt jövedelmem a franciatanításból, tehát nem volt égető szükségem erre. Persze jóval nagyobb bevételem származott volna az ottani éneklésből, de tudtam, hogy ha eltűnök három hónapra, az itthoni karrieremnek vége. Kezdetben öt éven át én szerveztem minden koncertet, tárgyalásokra jártam és az egészet kézben tartottam. Ez egy nagyon érzékeny dolog, és egy három hónapos szünettel biztosan visszavetettem volna magam fél évre. Nem az érdekelt, hogy hirtelen sok pénzem legyen, valahogy mindig kijöttünk. De nem panaszkodhatok, azzal foglalkozom, amit szeretek, és minden reggel boldogan kelek fel, mert mehetek énekelni.

Ezek szerint nemcsak a külvilág lát tudatosnak, hanem tényleg két lábbal állsz a földön.

Én is így gondolom, de ezen azért sokat dolgoztam, ez egy érzékeny pálya. De nem kell ahhoz énekesnek lenni, hogy felmerüljenek az emberben azok az alapvető kérdések, hogy elég jó vagyok-e, van-e értelme annak, amit csinálok, egyáltalán adok-e én ezzel valamit az embereknek. Szerintem ezeken mindenki elgondolkozik, mert szeretne kiteljesedni és azt érezni, hogy érdemes felkelni reggel és van értelme annak, amit csinál. Éppen ezért nem szeretem a „művész” jelzőt – mindenki tegye a dolgát, érezze jól magát azzal, amit csinál, és annak legyen meg az értéke a közösség és önmaga számára is.

Ezt a józan gondolkodást otthonról hoztad?

Igen, édesapámtól, aki egy két lábon járó realista, de közben nagyon érzékeny lelkületű ember volt. De a férjem is ilyen ember. Elég régóta, most már tizenkét éve vagyunk együtt, és ezalatt nagyon sokat formáltunk egymás személyiségén, gondolkodásán. Fél éve össze is házasodtunk.

Tizenkét év után?

Úgy gondolom, a házasság egy hosszú kapcsolat következő lépcsőfoka, egy újabb felelősségvállalás egymás iránt, az életetekért, a jövőtökért, és ennek azért óriási súlya van. Ahogy annak is, hogy megkérte a kezemet, ami egy kis romantikus jelenetnek tűnik, de közben hatalmas dolog, hogy valaki kimondja: „Veled szeretném leélni az életem, hozzám jössz?” Nagyon szép, hogy valaki eljut idáig a lelkében, és ki meri mondani a másiknak, hogy most már ne bohóckodjunk, menjünk együtt tovább. Szóval ez nagy dolog volt a mi életünkben, és persze az esküvő is gyönyörű volt.

Mire számítasz az Eurovízión, van igazi jelentősége a helyezésnek? Vagy már az is öröm, hogy te képviseled Magyarországot?

Persze hogy hatalmas boldogsággal tölt el, hogy én képviselhetem az országot, hatalmas megtiszteltetés ez mindenkinek, akinek megadatik. Nagyon szeretnék jó helyezést elérni. Azt a stratégiát követem, amit A Dal című műsorban kialakítottam: hatalmas vágy volt bennem, hogy én nyerjem meg a versenyt, de úgy álltam ki a színpadra, hogy ha nem én leszek az első, akkor is úgy jövök el, hogy én ott helytálltam, színvonalas produkciót csináltam, eljuttattam a dalom üzenetét az országhoz, tehát győztem. Bécsben, a döntőn is ezt az elvet követem majd. Amikor teljesíteni kell, a tőlem telhető legtöbbet megteszem, és meglátjuk, hogy ez mire lesz elég. Azt azért mindenki tudja, hogy itt abszolút kiszámíthatatlan a végeredmény, de Céline Dion karrierje is azzal indult be, hogy 16 évesen megnyerte ezt a versenyt, szóval az biztos, hogy ez egy jó lehetőség a nemzetközi közönség előtt való bemutatkozásra.

Aki a tévéből ismer, csak az egyik arcodat látja, hisz más zenei műfajokban is sikeresen kipróbáltad magad. Nem tudsz egyetlen területen kiteljesedni?

Sok mindent tanultam, ezért nyilvánvalóan művészileg is több dolog izgat. Például együtt dolgozom Sinha Róbert gitárossal, akivel felléptünk Hollandiában és Amerikában is, az ő műsorát vegyítettük a saját zenekarom stílusával. Mindig is létre akartam hozni egy népzenei indíttatású produkciót, azt hiszem, a hangom teljesen más színeit tudom megmutatni egy ilyen felállásban, mint a saját zenekarommal, ahol többnyire populáris, angol, magyar, francia nyelvű saját dalokat adok elő. Számomra is kihívás és egy érdekes kalandozás, hogyan tudom a saját képemre formálni a hangokat.

Van egyébként egy „menetrended” a gyakorlásra, például felkelsz 7-kor és 9-től elkezdesz énekelni?

Nincs ilyen rendszerem, mert az éneklés hangulatfüggő – bár ez minden hangszerre igaz. Azokat a dalokat vagy nehezebb részeket, amelyeket nem érzek tökéletesnek, mindig külön gyakorlom, általában zongorakísérettel. De ez csak akkor megy, ha épp jó a kedvem és kellő nyitottsággal állok a dologhoz. Ha rossz passzban vagyok, inkább le sem ülök énekelni, mert akkor elkezdek azon görcsölni, hogy a lelki feszültség miatt nem megy az a skála, amit tegnap még simán kiénekeltem. Ilyenkor elkezdem magam leértékelni, ebbe a zsákutcába pedig felesleges bemenni.

Mi van akkor, ha versenyhelyzetben vagy koncerten vagy?

Amikor nem a négy fal között kell teljesítenem, és nem csak az a cél, hogy kiénekeljem a „magas C-t,” az mindig sokkal jobban inspirál. A koncerten egyszerűen kinyílnak a dolgok és tudom, hogy most nincs mese: az a feladatom, hogy elénekeljem az adott dalt és megosszam az üzenetét a hallgatókkal. Ez egy egyszerű lelki trükk, de élő koncerten százszor jobban énekelek, mint otthon.

A férjed nem őrül meg, ha otthon gyakorolsz?

Már megszokta. Sose szól rám, eddig a tizenkét év alatt egyetlenegyszer mondta, hogy hallgassak el (egy durvább kifejezést használva), mert épp egy nagyon feszült telefonbeszélgetést folytatott, én pedig közben kornyikáltam.

A szövegtudásra kell koncentrálnod?

Néha igen, de szerencsére még sosem rontottam el szöveget a színpadon úgy, hogy az kínos lett volna. Például decemberben, amikor sok koncertem volt, és már kimerültem év végére, előfordult, hogy leblokkolt az agyam. Miközben énekeltem egy sort, már a következőn gondolkoztam. Akkor rájöttem, hogy ez így nagyon nem jó, és ideje pihenni.

Milyen jövőt képzelsz el? Vannak szakmai álmaid, például szeretnél operát énekelni, vagy fellépni a Wembley-ben?

Egyszer szeretnék fellépni Párizsban, a Le Trianon nagy koncerttermében. És olyan énekesnő szeretnék lenni, aki benne van a külföldi körforgásban is. Az a célom, hogy ha rendeznek egy fesztivált Londonban, akkor a szervezők engem is meghívjanak. Azt gondolom, az én generációm feladata lesz, hogy kiépítse a nemzetközi zenei kapcsolatokat, már most is sok korombeli énekesnő csinál külföldkompatibilis zenét.

Pedig könnyűzenében soha nem értünk el nagy nemzetközi sikereket. Szerinted most megtörhet az ezeréves átok?

Nálunk mindenki rövid távon gondolkodik, és csak néhány éves hazai karriert tervez, mert az az általános vélekedés, hogy nemzetközi sikerre úgysincs esély. Ennek az az oka, hogy nagyon gyenge külföldi kapcsolataink vannak, pedig sok olyan minőségi magyar zene van, amely kinti mércével is megállná a helyét. Nekem hatalmas szerencsém volt a Parfüm című számmal, mert egyébként ilyen ismertségre kb. egymilliárdos marketingköltséggel lehetett volna csak szert tenni. Az, hogy egy fiatal énekesnő egyik napról a másikra berobban a köztudatba, általában nem azon múlik, hogy van-e egy jó száma, hanem azon, hogy van-e tőke mögötte. Én a mai napig vért izzadok, hogy játsszák a számaim a rádiók, a két szép szememért nem kapok műsoridőt. Tehát elsősorban nemzetközi kapcsolatokat kellene kiépíteni, a kiadóknak és a menedzsmenteknek partnereket kellene keresniük, és közösen tolni egy-egy előadó szekerét.

Sokak számára példaértékű, amit csinálsz, de a te számodra ki az a hazai vagy külföldi énekes, akire felnézel?

Palya Beát nagyon szeretem, és úgy gondolom, jelenleg ő a legjobb magyar énekesnő. Van még egy ember, akivel nagyon szívesen találkoznék: a francia sanzon aranykorának utolsó dinoszauruszával, Charles Aznavourral. Nagyon rokonszenves, hétköznapi személyiség, aki a régi, igazi értékeket képviseli. Még mindig zseniálisan énekel, mégis szerény maradt. Egyébként azt nagyon szeretem a francia előadókban, hogy nem csinálnak nagy felhajtást semmiből, hétköznapi életet élnek. Például Marion Cotillard gondolkodás nélkül lemegy farmerban a sarki fűszereshez, és nekem ez nagyon szimpatikus.

Visszatérve a külföldi karrierre: a hazai piac mérete miatt törekszel arra, hogy a nemzetközi zenei életben is megmutasd magad, vagy van ennek valami más oka is?

A kezdetektől olyan produkciókat akartam létrehozni, amelyek külföldön is népszerűvé válhatnak, ezért is írtam a dalszövegeimet angol, francia és magyar nyelven. Nekem ez mindig nagyon fontos volt, már csak azért is, mert azt látom, hogy Magyarországon a nálam húsz évvel idősebb énekesnőknek, akik már háromszor megtöltötték a Müpát, semmi nem jelent kihívást, nincs hova fejlődniük. Én viszont mindig olyasmit akartam csinálni, amiben ott a lehetőség hosszabb távon is. Tényleg szeretnék fellépni a Le Trianonban, és most először érzem úgy, hogy ez öt éven belül meg is valósítható.

Akár élnél is külföldön?

Budapest most már a külföldiek szerint is egy nagyon jó hely, ezért én abban hiszek, hogy nekem itt ugyanolyan lehetőségeim vannak zenei téren, mint egy párizsi vagy londoni énekesnőnek. A Parfüm sikere a bizonyíték arra, hogy nem kell a legnagyobb fővárosokban élni ahhoz, hogy olyasmit csináljon az ember, ami érdekli a világot, aminek van mondanivalója. Az internet segítségével könnyű a kommunikáció, bárkivel fel lehet venni a kapcsolatot, és a földrajzi akadályok is megszűntek. Az én generációmban most nagy divat külföldre költözni, mert itthon mindent rossznak éreznek. Tényleg sok negatív dologgal kell szembenézni, nem mondom, hogy egyszerű a helyzet, de nem hiszem, hogy sokkal könnyebb az élet magyarként Nyugat-Európában. Éltem Párizsban, és pontosan tudom, hogy mennyivel több lehetősége van egy franciának, mint egy bevándorló magyarnak. Itthon legalább ismered a játékszabályokat, és nem hiszem, hogy ideálisnak nevezhetők az életkörülmények egy idegen országban, ahol nincsenek se barátaid, se családod, csak felszínes kapcsolatok. Az én példám igazolja, hogy kínkeservesen, de itthon is el lehet érni sikereket. Természetesen nem ítélem el azokat, akik külföldön próbálnak szerencsét, inkább csak azt szeretném erősíteni, hogy sehol sem könnyű élni. Küzdeni kell, és soha nem szabad feladni. Mert ha valaki elszánt és kitartó, a jég hátán is boldogul – és nem számít, hogy Európa melyik országában él.