Szimpatika – Ahogyan mindig is szerettem volna

Igaza volt. Nem vagyok kezdő. Negyven éve festek képzeletben. Negyven éve mondom, egyszer majd festeni fogok. Azóta, hogy kamaszkori álmodozásaimat, melyekben híres festőművészként láttam magam, anyám egyetlen mondattal keresztülhúzta. Azt mondta, a művészek éhen halnak.
Anyám, az egykor legtöbb újságot és magazint megjelentető Lapkiadó Vállalat büféjét vezette és felnézett az újságírókra. Újságíró lettem tehát, anyám álmait váltván valóra. Nem bántam meg. Sőt! Szeretem a foglalkozásomat, és egyszer újra arról fogok riportokat írni, ahogyan ebben az országban az emberek élnek. Így lesz, mert az álmok nem hazudnak.
Ebben biztos vagyok. Elmondom azt is, hogy miért.
Gyerekkorom a szocializmus kádári konszolidációjának éveire esett. Nem voltunk gazdagok. Szüleim a háború poklát túlélve örültek az életüknek, és nem akartak vagyont felhalmozni. Igaz, nem is tudtak volna. Fizetésből éltek. De megéltek. Én, a szoba-hallos lakásunkban kamaszodván, meglehetősen szűkösnek éreztem az életteremet. Szünet nélkül azon törtem a fejem, hogyan lehetne a viszonylag bőséges konyhából s a belőle nyíló kamrából egy kis saját szobát leválasztani.
Nem lehetett.
Felnőttem a hallban. Íróasztalomra Brehm: Az állatok világa című nyolc, díszes bőrkötésű kötetéből polcrendszert építettem, s a világnak és főleg szüleimnek háttal ülve, a házi feladatok helyett, mint minden rendes kamasz, titkos verseket írtam és saját szobáról ábrándoztam. Anyám is érezte, hogy szűken vagyunk, de igazi erőfeszítéseket nem tett azért, hogy a lakást nagyobbra cseréljük. Egyszer bonyolódott csupán komolynak látszó tárgyalásokba. A kétszoba-hallos cserelakásért fizetendő különbözetet, valamint a nagyobb lakás bérét azonban túlságosan magasnak érezte. A csereként felmerülő lakásból én leginkább a hall és nagyszoba között, épp, mint a színházban, bojtokkal két oldalra húzott, bordó bársonyfüggönyre emlékszem, és a faragott támlájú, oroszlánfejes, bőrborítású íróasztalszékre, valamint a falat beborító könyvekkel teli polcra. Valójában ekkor, tizennégy éves koromban éreztem először azt, hogy szegények vagyunk. A lakáshelyzet megoldására reményem sem volt. A megoldást mégis megtaláltam. A házunkban lévő, használaton kívüli mosókonyha rendbehozatalába fektettem tizennegyedik nyaramat. Kiselejtezett asztalokat, billegő lábú székeket hurcoltam fel magamnak. A falakat mésszel kentem le. Könyveket halmoztam föl, s a mennyezetről lógó csupasz izzó köré papírból ernyőt készítettem. Színes zománcfestékből, kartonlapokra ábrákat csurgattam ott, rajzoltam és álmodoztam. Aztán jött a házmester és elkergetett.
Az élet azonban, mint később erre oly sokszor rádöbbentem, éppen elég hosszú ahhoz, hogy az ember kamaszkori vágyait megvalósítsa. Húsz évvel később, amikor jelenlegi otthonunkba beköltöztünk, az akkor romokban álló lakást már úgy cseréltük el, hogy tudtam, a fölöttünk lévő padlásteret, egyszer majd a fiamnak beépítem. Tíz év telt el, mire négyszeri visszautasítás után, mégiscsak sikerült erre az illetékes hatóságoktól építési engedélyt szerezni és elegendő pénzt összespórolni. Sikerült. Igaz már közeledtem az ötvenhez, mikorra a tetőterekről szőtt kamaszkori álmom valóra vált és eljutottam odáig, hogy már nem kellett lakásproblémák megoldásával bíbelődnöm. Mire megszereztem mindent, amiről kamasz koromban álmodoztam. A bőrborítású, oroszlánfejes íróasztalszéket, a mályvaszín, bársonyfüggönyt, bojtos megkötővel a derekán, a falat beborító könyvtárat, és a külön szobát.
Aztán a kényelmes, háromszobás lakást, második unokám születésekor a tetőtérben lakó fiammal elcseréltem. A falakat beborító könyvtárat elajándékoztam, a bársonyfüggönyöket leszedtem és elraktam, az oroszlánfejes íróasztalszéket könnyű fotelre cseréltem.
Így jó. Körülöttem van a családom. Esténként festek, ahogyan mindig is szerettem volna.
És azt hiszem, boldog vagyok.

Sorsunk könyve

„Minden ember már kora gyermekkorában elhatározza, hogyan fog élni és hogyan fog meghalni, és ezt a tervet, amelyet minden lépésünkkel magunkkal hurcolunk – ezt nevezzük sorskönyvnek. Lehet, hogy pillanatnyi viselkedésünket az Ész határozza meg, ám a Terv, a Nagy Elhatározás már készen áll: miféle lesz a házastársunk, hány gyermekünk születik, miféle ágyban fogunk meghalni, és ki lesz jelen a végső búcsú órájában – lehet, hogy nem lesz jó, de mi magunk akarjuk, hogy így, és ne másként történjen mindez.”

(Eric Berne: Sorskönyv)