Szimpatika – A kiszámíthatatlanság prófétája

Ketten beszélgetnek a vasúti kupéban az ott utazó harmadikról. – Te, ez itt Szent István! – Ne már, hogy lehetne az! – De, ha mondom, ez ő! – És ez így megy, az egyik győzködik, a másik hajthatatlan. Aztán fölszáll egy új utas, belép a fülkébe, ránéz a csendes harmadikra és boldogan üdvözli: – Szent ég, István, ezer éve nem láttalak! – Mire a győzködő a hitetlennek: – Hát nem megmondtam?!!

Elmondom, miről nem fogunk beszélgetni: életkorról és betegségről!

A tiedről sem?

Már arról sem.

Pedig Te még gyerek vagy…

És még mindig Te vagy az aktívabb!

Mert muszáj dolgozni. És gyorsan kell filmet csinálni. Mert az én időm jórészt nem filmkészítéssel, hanem pénzszerzéssel zajlik, és amennyi időt el tudok lopni ebből a tevékenységből, abban gyorsan leforgatok két hét alatt egy új mozit. Radványi Géza mondta egyszer, hogy filmet bárki rendezhet, aki pénzt tud szerezni – aki a következő filmjét is meg tudja csinálni, abból akár rendező is lehet.

Viszont a filmkészítésből nemigen lehet megélni manapság.

Ezt tapasztalom a magam bőrén meg a családom példáján is. Pedig a gyerekeim is valahogy mind a filmezésnél kötöttek ki: ez a méz mindig annyira édesnek tűnik! Nézd meg, mi történik a tehetséges emberekkel is az első filmjük után – reklámokat csinálnak meg klippeket, hogy túléljenek a következő lehetőségig. Amikor mi indultunk, sokkal egyszerűbb volt a helyzet. Kevesebben voltunk, kisebb volt a banda. Ismertük egymást, ha jött egy olasz, egy angol, egy svéd vagy egy brazil gyerek, akkor az bekerült a brancsba, tudtunk egymásról. Ma már Cannes-ban sincs más, csak a tolongás.

A filmkészítés is nagyüzem lett, a személyesség mintha nem lenne már fontos.

A személyes film egyáltalán nem kifizetődő. Mert az váratlan. Mert kiszámíthatatlan. Nem lehet tíz perc után tudni, mi lesz a közepe meg a vége. Aminek egyenes következménye, hogy nem lesz belőle átütő közönségsiker. Sikere az előre tudhatónak van, ami nem igényel se szellemi, se erkölcsi erőfeszítést. Én ehhez nem értek – ahogy azok a barátaim sem, akikkel általában együtt dolgozom. A most készülő mozimban megint együtt dolgozom Olbrichskyvel, Cserhalmival, Balázsovits-csal, Gálffival, Székely B. Miklóssal, szóval azokkal, akiktől más lesz egy film, akik tényleg a barátaim: de aki még sosem játszott nálam, az is beletanul az én személyes világomba.



Az utóbbi egy-két évtizedben olyan bohózatokat csináltál, hogy sírni támad tőlük kedvem.

Mert tíz évente engem is elkap a keserűség. Mindig azt hiszem , hogy na most, végre, most sikerülhet nekünk. Tíz évente azt remélem, hogy a világot meg lehet jobbítani, aztán rájövök, hogy felesleges ezért harcolni. Nézd meg, ma milyen perspektívái vannak a fiataloknak. Elvégezhetnek bármilyen egyetemet – aztán nem tudnak mit kezdeni a diplomájukkal. Van, aki azt választja, hogy elmegy, persze ez nem működik minden szakmában, mégis egyre többen mennek ki a világba. Ahol egyáltalán nem biztos, hogy valaki is segíteni fogja őket. Anno, amikor Hitlerék meg Horthyék alatt a zsidó fiúk kimentek Hollywoodba, még elég kicsi volt a filmes szakma ahhoz, hogy egymásra figyelve, egymást segítve birodalmat tudjanak alapítani. Mire Molnár Ferenc kijutott, rá már nem maradt elég figyelem, őt már nem segítette senki. És ez csak egyre rosszabb. Persze itthon is maradhat egy fiatal: és (mint látjuk) a kilátástalanság okán egyre többen lesznek például nyilasok közülük.

Ez nem valódi választás! Szajkóznak megrágott lázításokat, másolnak egy harciasnak tűnő gesztust csupán.

A mi fogyasztói társadalmunk arról szól, hogy mindennek megvan a kópiája. Nem tanuljuk meg az eredetit, mert a másolat kézenfekvőbb. Azzal semmi baj, ha az ember elkötelezi magát: amikor Rómában éltem, én is döntöttem, hogy például nekem a Le Monde a Biblia, a Figaro-t viszont nem olvasom. De tudtam, hogy mi mellett és mi ellen döntök. Ha kimentem Rómában az amerikai piacra és vettem ott egy aranygombos tengerész zakót, attól még nem hittem azt, hogy ugyanolyan vagyok, mint az a milliárdos fiú, aki ugyanilyen zakóban ölelt át engem a következő este. Pedig a zakó eredeti volt: ahogyan eredeti volt a farmer is, amit a Kádár-korszak lengyel piacán vehettem. És ahogy csak silány kópia az, amit ma a kínai piacon vehetnék meg. Ugyanez igaz az ideológiákra, a filozófiai piacokra is. Az új filmemet Münchenben kevertük, hazafelé jövet találkoztunk egy nagyon elegáns úrral, olyan kocsiban, amilyet tisztességes keresetből nem lehet megvenni, nagyon drága öltönyben – de a zakó ujjáról nem vette le a cégjelzést. Kópia-ember, és biztos nem olvasta és nem is értené Karinthyt, aki szerint benne és Rockefellerben a közös vonás a pénz: Rockefellernek sok van, neki meg semmi.

A kópia is válságtermék? Vagy a válság is csak egy kópia?

Hát… a 30-as években már láttunk valami nagyon hasonlót… Úgy érzem, a szabadcsapatok, az SA szerveződése már elindult… És ezt mindenki elszenvedi, teljesen mindegy, melyik oldalról tekint rá a valóságára. Minden politikusunknak szívesen a figyelmébe ajánlanám Chandler állítását, miszerint aki nem ismeri a történelmet, az arra van ítélve, hogy újra élje azt.

Valahogy mi magyarok a pünkösdi királyságra vagyunk berendezkedve.

Egyénileg és társadalmilag is. Sose felejtem el azt a kollégát, aki odaszólt a filmgyár udvarán egykori asszisztensének, hogy hozzon már neki egy kávét, mire az kedves-udvariasan csak annyit válaszolt: Rendező úr, már vége van a filmnek! De ennek a pünkösdi királyságnak a terméke a celebség, a celebek is, akik nem teljesítményt tesznek az asztalra, hanem 15 perc hírnevet, amivel aztán lehet élni és visszaélni a társadalom boldog asszisztálásával. Ha ebből nem tudunk tanulni, ha nem a dolgunkat tesszük, akkor nem marad más, mint állandóan új ellenségképet teremteni, ezzel terelve el a figyelmet a tehetetlenségünkről.

Abban nagyon jók vagyunk! Bár azért ez sem magyar találmány…
Nem bizony. Csak mi nem tanulunk közben, nem finomodnak, inkább aljasulnak az eszközeink. Az amerikaiaknak sokáig ott voltak a szörnyű nácik, később a gonosz oroszok mint ellenségkép. Aztán amikor a Clinton-adminisztráció észrevette, hogy ezzel már nem lehet operálni, rasszistának lenni sem comme il faut már, akkor nekitámadtak a dohányosoknak! Előbb a dohányiparnak, majd a fogyasztóknak is – de közben nemcsak ellenségképet kreáltak, hanem rengeteg pénzt is kihoztak a dologból, amit aztán belepumpáltak az egészségügybe. Ellenségkép tehát kell, de az a jó, ha legalább vér nem folyik. Az elnyomás mint társadalmi szervező erő és a handicap mint egyéni hajtóerő mindig is működött: de ez nem mentség arra az új feudalizmusra, ami felé haladunk manapság.

Nekem valahogy mindig az volt az érzésem, hogy Te kívülálló tudtál maradni, aki nem a saját identitásának megteremtésével volt elfoglalva, hanem hogy megmutassa azt a világot, melyben minden közösség elvesztette az önazonosságát.

Azt hiszem, hogy a humorérzék, az élet és a nők szeretete, no meg a blőd iránti fogékonyság mellett leginkább ez kötött minket össze Hernádi Gyulával. Hogy a szkepszisen túl mindig volt egy hitünk. Nem naív és nem forradalmian romantikus, de a megújulásra és a jövőre fogékony hit. Amibe az is belefért, hogy tudtuk, a világunk végül is kiszámíthatatlan. A tömegsikerek mindig matematikailag vannak kiszámítva, vagy inkább leegyszerűsítve. A mi közös munkáink, és azóta is az én filmjeim a kiszámíthatatlanságra épülnek: sokan ezt posztmodernnek nevezik. Én inkább csak élettapasztalatnak.

Közös barátunk, Cserhalmi Gyuri meg felelősségnek, mely nem hárítható.

És mégis egyre kevesebben vállalják. Elveszett a tapasztalatok tisztelete. Persze tudom én, hogy a gyerek az örökkévaló, hogy a gyereket mindig viszi előre a lendület, hogy az új nemzedéknek mindig le kell váltania a papát! Mi is ezt tettük, velünk is ez kell történjen. De a tapasztalatainkat és a tudásunkat kár kidobni. A törzsfőnököt csak azért nem szabad leváltani, mert megöregedett: amíg ő tud esőt csinálni, ott a helye. Ha már nem tud, el vele – de előtte azért meg kéne kérdeni, ő hogyan is csinálta?!

Egy kettéosztott társadalomban nem szokás tisztelni a tapasztalatokat.

Akkor már csupán az a kérdés, hogy ez a kettéosztottság vajon normális-e? Vagy Bartók, vagy Kodály? Önmagában is képtelenség – és akkor mi lesz például Dohnányival? Chandler állapította meg igen bölcsen, hogy a lövészároknak csak két oldala van! Arra azonban senki sem kötelezhet minket, hogy egy lövészárokban éljük le az életünket. Nekem már dédunokáim is vannak, nagyon sok mindent megéltem és tapasztaltam már – és mint mondtam, a kiszámíthatatlanság a kedvenc gesztusom. De azt azért nem gondoltam volna, hogy ennyi mindenen megyünk, bukdácsolunk végig: kiszámíthatóságra nem, de bölcsebb kalandozásra azért vágytam volna.

Talán ezért tudsz mulatni még mindig a képtelenségeken…

Fogalmazzunk nyersebben: általában már csak röhögni tudok mindazon, ami történik velünk. Régen azt tanították, hogy az emberiség nevetve búcsúzik a múltjától. Én mostanában inkább azt veszem észre, hogy kacagva menekül a jövője elől. Csak sajnos túl sokan vannak, akik nem röhöghetnek. Akik túl mélyre kerültek, olyan nagyon mélyre, hogy senkinek kelljen érezniük magukat. Tegnap a mai nap is holnap volt – Nyerges Gábor aforizmája szerint. Ne akarják elvenni ezt a holnapot senkitől! Ennyi mindenkinek jár…