Szimpatika – Remény-élmény

…egy morzsapartikban gazdag hosszúhétvége után lakonikusan állapíthassuk meg: egyik kutya, másik eb. Már ami az éveket illeti. A hétfő, az hétfő, hiába a nagy fogadalmak, az előszobában tartott súlyos kereszt a télikabáttal együtt ugrik a hátunkra – és máris menetelünk. Milliom embertársunkkal együtt. Valahova.

Kispál és a Borz:
Tökéletes Helyettes

Valami tökéletes helyettessel pörögtem
És nem néztem fel
Mint a kamera a fák között, ha eltalálják
Is úgy pörög
Vörös és kék, és kék a szem, vérzem és
Innen már ismerem
Ő vinni fog; én meg mondom minek nem
Akar itthagyni, senkinek

Vállára szálltam, túlélni kell, vigyél innen
A hegyekbe fel
Vállára szálltam, túlélni kell, vigyél innen
A hegyekbe fel
Ülni ott és tudni jól, mit csinál
Áramkörben a bagolytoll

Pörögtem minden mozduljon felém,
Néztem, nő-e fű a lépések helyénKereszt-kérdés: megvan mindenkinek a magáé? Rendben, az enyém megvan, mi több, vállalom is a vállamon. Feltéve persze, ha valaki egyszer elmagyarázza, hogy miért a rám mért feladat, meddig tart, meg lehet-e állni pihenni – és mi van, ha tévedés történt? Igyekeztem volt a legnagyobb nyitottsággal élni, tanult és ösztönösen választott erkölcsi normák szerint, aztán minden év elején – nesze semmi, fogd meg jól – itt ez a rémisztő teher, amiről valójában azt sem tudom, hogy micsoda. Állok a sorban, a januári gondterhelt, borús arcommal, és ha kérdezik, mi a bajom, mondom, hogy hát a kereszt… Ja, tényleg! – válaszolják a többiek, majd odébbhúzzák magukat és a magukét. Megszokásból.

Mi ez az egyetlen ébenkemény, higanynehéz, érzelmekből, félelmekből tákolt sűrű, sötét tömeg, amelyről végül még az is bebizonyosodhat, hogy nem is a sajátunk!? Remény, remélem tényleg te halsz meg utoljára!

„…Pilátusnak ítélete után rögtön megtették az előkészületeket. Dél felé már minden kész volt. Az Úr Jézus vállára egy nagy keresztfát nyomtak, és a menet megindult. Jézus gyönge, véres vállán nem sokáig bírta a nehéz keresztfa-gerendát és a földre roskadt. Midőn végre a katonák látták, hogy már nem tudja tovább vinni a keresztfát, egy Simon nevű földművesnek a vállára rakták…”

Mondani szokás, nagy úr a megszokás. De ugyan mitől? Mi lenne, ha az amúgy szívünk mélyén sokszor irigyelt, mégis mindig önfeledten szapulható, eminens osztálytársként tartanánk őt számon? Aki pontosan tudja, mikor kell feltenni a kávét ahhoz, hogy a buszt elérjük, aki tévedhetetlen PIN-kódban, dresszkódban egyaránt, aki csukott szemmel is végzi feladatait, aki befizet, bevásárol, bekapcsol, bekajál, bealszik, egyszóval maga a „tökéletes helyettes”! Hívjuk bár kötelességtudatnak, konvenciónak, elvárásnak, végzetnek, egy biztos: valamit helyettünk tesz meg. Csak azért, hogy élhessünk kicsit az álmainknak is.

Mert hol jár(hat)unk mi ilyenkor, a notórius munkavégzés szürke hétköznapjaiban? Ó, hát ok-okozati összefüggés okán, minduntalan a fellegekben, jó esetben az életünket tervezgetve, rossz esetben a halálunkat. Csodáljuk a másik nem képviselőit, szidjuk a képviselőket, autó- és ruhamárkák bűvöletében tántorgunk. Átkozzuk a pillanatot, nosztalgiázunk az örökkévalóság kapcsán. Ismerjük a megoldóképletet, és használnánk is, ha tehetnénk. Megmentenénk a világot, beváltanánk a fennemlített nyertes lottószelvényt. Mindösszesen, tán szerethetőbb a lényünk, mint egyébként…

Feladat: hozzuk közös nevezőre két énünket! A megváltót és a megszokót. Azaz megválthatóak-e megszokásaink és megszokható-e a megváltás? Nekem ez lesz az év kérdése – és a válasz, ha pozitív, maga a remény! Mert ideje van eltávolodnom a sémáktól, mintáktól, mert nincs követendő példa, csak saját, választott utam, minden hibájával együtt. És mert ideje van cselekedni, tenni valamit, ami jó, mi több, ideje van szüntelen gyakorolni azt! Az álmodozások kora lejárt, mint ahogyan a lelki nyomorúságé is. Tessék felébredni!