Szimpatika – „A szépség valóban nem a látványtól függ”

Bár egyre népszerűbb foglalkozás, még mindig sokan nem tudják, mit is csinál egy stylist...

Annak idején az anyukám se tudta, de azért nagyjából tíz évvel ezelőtt már mindenki számára egyértelművé vált, mit is jelent ez. Azóta nagyon keresett szakma lett, sok területen alkalmaznak stylistot a vendéglátástól az enteriőrig, ez minden esetben arculattervezést jelent – ami vonatkozhat tárgyakra, terekre vagy az én esetemben személyekre.

Tanultál jogot, jártál az ELTE-re, számtalan dolgot csináltál, mielőtt ezt a pályát választottad volna. Ma már tanítják ezt a szakmát, te magad is oktatsz, de amikor kezdted, erre még nem volt lehetőség. Hogyan lettél stylist?

Mindig is érdekelt, hogy mit jelenthet maga a ruha, az öltözködés. Ez az emberiség egyik nagyon fontos kommunikációs formája, hiszen sokkal gyorsabban és egyszerűbben informál, mint például a szavak. Számtalan emberrel soha életedben nem beszélsz egy szót sem, de látod őket az utcán, a színházban, a munkahelyeden, és ennek alapján értékítéletet fogalmazol meg róluk. Ami egyrészt baj, másrészt egy teljesen természetes emberi reakció. Gyakorlatilag ugyanolyan, mint amikor az állatvilágban meglátja egymást két élőlény, és a külső jegyeik, például a felborzolt tollaik alapján felmérik, hogy a másik veszélyes-e számukra vagy sem, menekülni vagy támadni kell. Ez egy teljesen normális biológiai reakció, amiben többféle kulturális jellemző keveredett. De tudat alatt is nagyon sok minden befolyásolja és sok mindent befolyásol.

Nem érzed úgy, hogy manapság túlságosan fontossá váltak a külsőségek, a belső értékekkel szemben? Az emberek nagyon sokat hajlandók szenvedni a szépségért...

Szerintem ez egyidős az emberi kultúrával. Persze korszakonként változik, hogy erre mennyi lehetőségünk van. Sokszor valóban mesterségesen gerjesztik az igényt, a tömegkommunikáció és az emberi testre épülő képkultúra ezt nagyon megkönnyíti. Bármilyen képernyőre nézel, emberi testrészek és arcok kommunikálnak veled. Emiatt egyrészt a szépségkultúra, másrészt az öltözködés - és testkultúra teljesen másképp kezdett el működni, mint 150 évvel ezelőtt, amikor az emberek még egy házasságban sem látták a másik testét, mert nem volt ildomos. Kultúrtörténeti bizonyítékaink vannak arra, hogy az ember mit és mennyit volt hajlandó megtenni a szépségéért, hogyan módosította a testét, a bőrét. A természeti népek máig deformálják és sebzik meg a bőrüket, arcukat azért, hogy valami plusz információt fejezzenek ki vele.

Amikor elkezdett érdekelni ez a dolog, volt rá lehetőséged, hogy valakitől tanulj?

Sehol nem tanultam. Az, hogy érdekel az öltözködés, gyakorlatilag egyidős az öntudatommal. Háromévesen az volt a kedvenc játékom, hogy az óvó néniket öltöztettem – gondolatban. Kitaláltam, hogy mi passzolna legjobban Erzsi néni vagy Vera néni karakteréhez. Ez nem csak arról szólt, hogy én mit találok szépnek vagy csúnyának – pedig egy kisgyerek először ezt dönti el –, inkább azzal volt összefüggésben, hogy egyébként mit gondoltam egy-egy személyről. Erzsi nénit mindig kosztümökbe öltöztettem volna, mert egy rövid hajú, szigorú nő volt. Vera néni viszont egy nagyon lágy, romantikus karakter volt, szőke fürtös, hullámos hajjal és álmodozó kék szemekkel, ezért ő mindig virágmintás muszlinruhákat kapott. Anyukámat is rendszeresen elkísértem ruhát vásárolni, vagy csak megmondtam neki, mit vegyen fel, ő pedig meglepő módon partnerként kezelt ebben. Amikor nagyobb lettem, hobbiszinten foglalkoztam ezzel, kísérleteztem magamon és a barátaimon, például tizennyolc éves koromban esküvői ruhát terveztem az egyik barátnőmnek. Sokan tudták rólam, hogy engem ez mennyire érdekel. Amikor később elkezdtem színházakban, filmekben jelmeztervezőként dolgozni, vagy amikor megkaptam az első nagy munkámat, a Megasztár szériát, ami meghozta számomra az országos ismertséget, akkor alapvetően ugyanez volt a feladatom: a karakterépítés, a szereplők arculatának kialakítása.

Hogy talált meg a Megasztár?

Véletlenül kerültem a műsorba – bár nem hiszek a véletlenekben. Ha léteznek, akkor az én életem csak véletlenekről szól, mert az igazán nagy és érdekes változásaim mindig sorsszerű véletlenekhez kapcsolódnak. Ilyen volt az is, amikor Nagy Ervin színész barátom – akivel a gimnáziumban már együtt játszottunk, aztán színházat csináltunk a Szkénében és az Egyetemi Színpadon – megkért, hogy egy főiskolás vizsgafilmben tervezzem meg a jelmezét, mert nem volt elégedett a jelmeztervezővel. Beszálltam a filmbe, ahol megismerkedtem a másik főszereplővel, Gryllus Dorkával, akivel az első ruhapróba viharosan indult, mert egyáltalán nem akart engem elfogadni, hiszen már volt egy jelmeztervezőjük. De aztán olyan mély barátság szövődött köztünk, hogy azóta is én koordinálom Dorka minden fontos itthoni és külföldi megjelenését – lassan tizennégy éve. Aztán beindult a karrierem, különböző divatmagazinok kértek fel, később a VIVA TV stylistja lettem, és Zoób Kati felkért, hogy legyek az általa vezetett divatház személyes stylistja, itt nyolc évig tevékenykedtem. Hirtelen és nagyon gyorsan minden beindult, ekkor keresett meg Csényi Kati, a Megasztár főszerkesztője, aki valami olyan energiát keresett az öltöztetésben, ami új lendületet adott ennek a produkciós műfajnak – nem véletlenül lett az első három széria annyira sikeres. A Megasztár előtt a televíziós öltöztetésnek inkább a jelmeztervezéshez volt köze, hiszen a régi, nagy állami televíziós rendszer vetélkedői és más műsorai inkább a színházi és filmes öltöztetést vették alapul. Itt viszont egy nagyon modern, zenével átitatott stílust kellett megteremteni. Azt gondolom, hogy ezzel a műsorral új korszak vette kezdetét, nem csak azért, mert ez volt az első igazi zenei tehetségkutató, hanem azért is, mert a versenyzők, a zsűri, és nem utolsósorban a műsorvezetők megjelenése is külön hangsúlyt kapott.

Igaz, hisz’ ma már nemcsak arról beszélgetnek az emberek, ha egy tévés tehetségkutatóról van szó, hogy melyik versenyző jutott tovább, vagy esett ki, hanem arról is, hogy milyen volt a haja és a ruhája...

Mint nagyon sok más dolognak, ennek sem volt kultúrája. A szocializmus alatt a divatnak és a szépségkultúrának sokkal szűkösebb lehetőségei voltak, mint a rendszerváltás után. Az első műsor 2004-ben készült, akkor még csak tizenöt év telt el, ami alatt ugyan sok minden elkezdődött, megjelentek külföldi márkák és divatházak, de az még egy nagyon kezdetleges korszak volt. A televíziózás is abban az időszakban kezdett el válaszolni az új kihívásokra.



Mit gondolsz, mi magyarok nagyon rosszul öltözöttek vagyunk?

Szerintem ebben is nagyon sokat fejlődtünk, és fejlődünk most is. Az, hogy a fiataloknak az internetnek köszönhetően számtalan dologhoz van hozzáférésük, magával hozta azt is, hogy naprakészek az egész világ öltözködési kultúrájával kapcsolatban. Ez segíti az egyéni öltözködést és az egyéni stílus megtalálását. Bár a trendek hajlamosak uniformizálni, de az, hogy elérhetővé vált a világnak egy nagy szelete, nagyon fontos előrelépés, ami biztos, hogy meglátszik majd az itthoni öltözködésen is. Valószínűleg a szülők generációját, és az erre fogékony idősebbeket is inspirálja majd ez a változás. Van még hova fejlődnünk, de a folyamat beindult, hiszen ez egy alapvető emberi igény: valamilyen közegből kiválni és megmutatni magam, ugyanakkor belesimulni és felvenni a közösség identitását a ruháim által. A két véglet között zajlanak a divat körüli viták.

Úgy tűnik, mintha misszióként tekintenél a munkádra...

Érdekes, én pont azt érzem, hogy bennem nincs ilyen típusú küldetéstudat. Mindenki azt kérdezi, hogy amikor az utcán végignézek az embereken, szoktam-e szörnyülködni az öltözködésükön. Azt kell mondjam, nem. Szeretem figyelni az embereket, érdekel a kommunikációjuk, a viselkedésük és az öltözködésük, mert ebből nagyon sok mindent hasznosítok a színházi és a stylist munkám során is. De tudatosan is egyre kevesebb értékítéletet hozok, mert szerintem felesleges. Akinek szüksége van rá és megkér, annak feltétlenül segítek, és az is biztos, hogy minden tőlem telhetőt megteszek.

Hogy történik ez? Felkeres egy híres színész, te pedig megtervezed az esküvői ruháját? Vagy megmondod, hogy mit vegyen fel egy gálára?

Nem kell, hogy valaki híres legyen. Az Andrássy úti Lakatos Márk szalonunkat pont azért nyitottuk meg, hogy bárki bejöhessen hozzánk, akinek arra van szüksége, hogy szakértő szemmel, de megértően nézzenek rá, és építő visszajelzéseket kapjon a külsejét illetően. Az exkluzív szalon persze egy egészen más anyagi lehetőségekkel rendelkező klientúra számára elérhető, mint a Style Republic by Lakatos Márk boltunk, amit egy hónapja Budapest legnagyobb bevásárlóközpontjában nyitottunk meg. Pontosan tudjuk, milyen problémákkal küzdenek a hölgyek a ruhavásárlás során, ezért itt az volt a koncepciónk, hogy minél nagyobb élményt okozzunk a vásárlással a lehető legszélesebb közönségnek.

Mit jelent ez a gyakorlatban?

Azt szerettük volna elérni, hogy nagyon olcsón, akár két-háromezer forintért tudjunk nagyon jó minőségű termékeket biztosítani, hiszen ez adja meg a lehetőséget arra, hogy tényleg mindenkinek a pénztárcájához illően tudjunk ruhákat kínálni. Ez a két feltétel csak akkor teljesülhet, ha újrahasznosítunk olyan értékeket, amelyek már kiállták a próbát, tehát nagy múltú cégek kollekció utáni darabjait, vagy éppen kiváló minőségű second hand termékeit áruljuk. Az öltözködés egyik nagy kihívása, hogy ne feltétlenül vessük alá magunkat a trendeknek, hanem találjuk meg a saját stílusunkat és találjuk ki a saját egyéniségünknek megfelelő ruhatárat és stílust. Ehhez viszont nem arra van szükség, hogy az adott szezon legújabb őrületeit viseljük, hanem a saját stílusunkat kell képviselnünk. Erre tökéletesen megfelelnek az üzletbe válogatott termékek, amelyeket Nyugat-Európa legvagányabb helyeiről hozunk el. Nem is gondolnánk, de nagyon fontos, milyen a világítás a próbafülkében, ezen múlik, van-e kedve a vásárlónak ott tartózkodni – a divatfotózásból és a televíziózásból megtanultuk, mik a legkellemesebb fényviszonyok. A felhozatalt a négy alaktípus, a homokóra, az alma, a körte és az oszlop jellegzetességeihez igazítottuk, a nekik való ruhákat elkülönítettük egymástól, címkével jelölve, milyen alkatra ajánljuk, ezzel is megkönnyítve a vásárlást. Olyan labirintus-rendszert alakítottunk ki, ahol a hölgyek úgy érezhetik magukat, mint Alice Csodaországban, nyugodt környezetben válogathatnak a ruhák közül. Természetesen tisztában voltunk vele, hogy aki eljön az üzletünkbe, bizonyos szinten Lakatos Márkot szeretné megkapni. Úgy tudjuk ezt megoldani, hogy egy olyan eladói csapatot alakítunk ki, akik az én meghosszabbított kezeim lehetnek. Folyamatosan tréningezzük őket, hogy ugyanazt a profizmust, optimizmust és szimpátiát sugározzák magukból, amit én próbálok képviselni. Külön lélek-bonbonokkal is készültünk, a legapróbb lakberendezési tárgyaktól a konyhai kiegészítőkön át a kozmetikai termékekig sok cukiság található a boltban, amely feldobhatja a napunkat, vagy megkönnyíti a barátainknak szánt ajándékvásárlást.

Jó, de honnan szerzed az erőt a belőled áradó optimizmushoz és derűhöz?

Ez egy velem született dolog. Általában ilyen vagyok, ez a személyiségem része. De ebben nagyon hasonlítok anyukámra, talán tőle örököltem.

Van olyan álommunka, amit még mindenképp szeretnél kipróbálni, megvalósítani, akár stylistként, akár díszlettervezőként?

Alapvetően nagyon szerencsés vagyok, és biztos azért találnak rám a lehetőségek, mert én is nyitottan állok eléjük. Eddig is olyan fantasztikus munkákat kaptam, amikért egész életemben hálás leszek. Megcsinálhattam a Varázsfuvolát, a Don Giovannit, a Sevillai borbélyt, és most mutattuk be a Hairt Nyíregyházán – hatalmas élmény, hogy ez mind megadatott. Részt vehettem a Megasztárban, idén másodszor az Operaház által szervezett jótékonysági bál megvalósításában, a tavaszi Lepkeház projekt művészeti vezetését pedig életem egyik legizgalmasabb munkájának tartom, ahol egy háromnapos összművészeti előadássorozatot kellett megszerveznünk. Élvezem a négy éve tartó Gombold újra! mozgalmat is, ami nagyon hasonlít ahhoz a munkához, amit a boltomban is csinálok: értékeket hasznosítunk újra. Szerintem ez a reciklálás a legfontosabb jelen pillanatban a kultúránkban, ahol folyamatosan szemetet termelünk és túlhalmozunk. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni a jelenlegi fiatalság kultuszban a múltunkról, az őseinkről és a hagyományainkról. Ha ezt a folyamatot egy kicsit megállítjuk és megtanuljuk újrahasznosítani az értékeinket, azzal a lehető legjobbat tesszük magunkkal.

A Wikipédián van egy bekezdés, ami így hangzik: „Lakatos Márk vállaltan meleg”. Ez mit jelent ma, Magyarországon?

Ez érdekes módon korszakonként változik. Azt gondolom, most épp nagy bátorságnak számít. Volt olyan időszak – még az én rövid életem során is –, amikor ez egy sokkal egyértelműbb dolog lehetett. Nemcsak a melegség, hanem mindenfajta kisebbségi identitás sokkal könnyebben élhetett együtt a társadalommal. A Hair bemutatója kapcsán sokat gondolkoztunk a rendezővel, Ladányi Andreával, hogy miről szólhat a darab 2014-ben. Valószínűleg nem a hippikultúráról és a vietnámi háborúról... Rá kellett jönnünk, hogy az összes mai, társadalmi és egyéni probléma megjelenik benne. Az Egyesült Államok azóta is háborúkat vív, a konfliktusok egyre közelebb kerülnek a határinkhoz. Ebben a militarizálódó, agresszív közegben, ami jelen pillanatban az egész világon megfigyelhető, rendkívül aktuális kérdés az, hogy a kis közösségek vagy maga az egyén hogyan tudja a szabadságát vállalni, kifejezni, a többiekkel együtt megélni. Ahogyan az is, hogyan őrizheti meg valaki a szabadságát egy államban úgy, hogy nem zavar másokat, de közben a nyitottságról és a szeretetről szól az élete.

Soha nem jutott eszedbe, hogy akár ezért, akár a szabadságvágyad miatt, külföldön folytasd az életed?

Éltem Madridban, és most is sokat járok külföldre. De itt vannak a gyökereim, számtalan dolog ideköt. Ez nem valamifajta hazafiasság – ezzel a szóval én sokszor nem tudok mit kezdeni. Nekem sokkal inkább illatokról, élményekről, ízekről és kapcsolatokról szól a hazaszeretet, nem elméletekről és ideológiákról. Ezt én egyszerűen itt élem meg, és jól érzem magam ebben az országban. Nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy itthon azt csinálhatom, amit szeretek, és úgy, ahogy szeretném. Tudom, hogy ezt most sokan nem tudják megtenni, a növekvő elvándorlás is azt mutatja, hogy egyre kevesebben érzik azt, amit én. Szerintem már csak ezért is érdemes itthon maradnom, mert ez talán példa lehet mások számára: igenis, akár egy ilyen nonkonformista, szabadságvágyó, kisebbségi identitásban létező ember is boldogulhat Magyarországon.

Van olyan szociális probléma, ami különösen foglalkoztat?

A nők helyzete és szerepe a magyar társadalomban még mindig nagyon rossz. Az egész női nem hátrányosabb helyzetben van az élet szinte minden területén, mint a férfiak. Tavaly Dorogi Gabriellával, a Napló riporterével jártunk egy egészen kicsi, hátrányos helyzetű településen, ahol óriási a munkanélküliség. Az ott élő többgyermekes családanyáknak tartottunk egy „átalakító napot” karácsony előtt, ahol megmutattuk, bármilyen helyzetben van is valaki, érdemes egy kicsit foglalkozni a külsejével. A gyakorlati szempontok mellett - például megkönnyíti a munkavállalást – az a legnagyobb előnye, hogy plusz energiát ad a mindennapokhoz. Volt egy nőnapi kampányunk is, ahol vak és gyengénlátó hölgyeket szépítettünk meg. Egészen elképesztő volt megtapasztalni számomra is, hogy a szépség valóban nem a látványtól függ, hanem az érzésektől. Csodálatos volt átélni, hogyan nyílnak meg a nők egyszerűen attól, hogy szépnek „láttatják” őket saját magukkal is. Meg kellett tanulnom, hogy hogyan mesélhetek nekik színekről, anyagokról és magáról a csinosságról... – ez felemelő és tanulságos érzés volt. A boltom egyik irányelve, hogy tudatosan erősítsük ezt a karitatív vonalat, hiszen még mindig nem lehet eleget tenni azért, hogy a nőket felemeljük a férfiak mellé. Azt hiszem, ha valakinek, akkor nekem ebben szerepem lehet – Magyarországon biztosan.