Fosztó-képző

2009. 12. 22.
Szerző: Novák Péter
Mit tudom én! – válaszol indulatosan teljesen ártatlan kérdésemre a szupermarket-eladó, majd zavartalanul visszateszi lábát a tejtermékekkel zsúfolt hűtőpult oldalára; épp cipőfűzés közben zavartam meg szegényt, én átkozott!
Nyilván tele van a hócipője. Eljöttek az Ünnepek! De el is múlnak… Zakatol magamban ifjúságom megmondó slágere, hát az italok felé veszem az irányt, látványtompítandó pattanásig feszült idegeimet. 2009. December. Magyarország.

Az időben megkezdett karácsonyi készülődéssel csak az az egy baj van, hogy az ember fia így a célegyenesben lesz kénytelen feladni. Az utolsó napok férfias csatazajához képest az akciós vásárlás inkább lassan ölő méreg, valahogy minden napra jut egy bevásárlóközpont és/vagy fent idézett munkatárs. Persze ritka az ehhez hasonló mentális pengeváltás, a fogyasztói társadalom csiriviri halálcsillagaiban inkább mindenki programozott droidként teljesít. Felhasználó, szolgáltató egyaránt. Kinyúl, levesz, megnéz, betesz, némán vesztegel a sorban, a bankkártya általános állapotáról tájékoztató sms-eket szenvtelenül viseli, birkatürelemmel kutatja autóját az ismeretlen logisztikai rendszerrel kialakított parkolóházakban. Félelmetes. Már kezdem azon törni fejem, miként vessem magam a bevásárlókocsik elé, szemben az áradással, megszaggatva ruháimat, mikor szívbemarkolóan gurul szembe a valóság – hát ennyi és nem több a boldogság!? Lássuk a listát: egy tucat előre csomagolt húsáru, csokik, cukrok, mikulások, márkátlan üdítők, rossz, egészségtelen alapanyagok kilószám, génkezelt citrusok és zöldségek, no meg az ár-érték arányban verhetetlen távol-keleti termékek tárháza. Mert ez műanyag. Mindenféle értelemben. Nem egy, száz, ezer, százezer kosár tartalma, maga a mélyhűtött illúzió.

KFT Zenekar:
Elmúltak az Ünnepek

(...) a szaloncukrokat lezabálták,
a fenyőfa üresen áll,
az ünnepélyes vacsorák után
zsírmocskos a tál.
A szép cipőnkön repedések,
a nadrágunk lukas,
a villamosokon tuszkolódik
a sok agresszív utas.

Az ajándékok tönkremennek
a kezeink között,
a hétköznapok összegyűlnek
a fejünk fölött.
A Télapóról faragják
az otromba vicceket,
a nadrágjainkon bevarrják
az összes slicceket.

Elmúltak az ünnepek,
fába szorulnak a férgek.
Már a vak tyúk sem talál szemet,
elmúltak az ünnepek.

A kisgyerekeknek a kezét verik
az aggódó anyák,
a mákos tészta máktalan,
mert elfogyott a mák.
A húsvéti nyuszi tojta tojás
megbüdösödött,
porkolbászok gyűlnek össze
a szekrények mögött.
Pedig én szeretem az illúziókat! Még ha rendre el is vesznek a múló idő labirintusaiban. Mikor a létezésnek nincs alternatívája, mikor a gonosz kézzelfoghatóan mutatja magát, mikor apám háborús emlékeit hallgatom a klasszikus légópincekarácsonyok madárlátta uzsonnáiról.… Mikor zárva az ajtó a „legvidámabb barakkban”, mikor konzum a terror, mikor egy kissrácnak is leesik a tantusz, hogy a pótolhatatlan NDK izzósorban minden szentestével több a sztaniolpapírral kipótolt foglalat, csak hogy valami világítson a hamuszürke éjszakában… Igen, van, hogy érzékcsalódások nélkül levegőt sem lehet kapni! De manapság? Egy kristálytisztán átlátszó mechanizmusban? Ahol mellesleg mi tartjuk el a rendszert, gazdagok és szegények válogatás nélkül. Ki-ki persze lehetőségeihez képest, de önként és dalolva! Kifosztjuk a boltot, hogy aztán minket is kifosszanak. Ügyes – mondta az egyszeri disszidens, majd nagyot rúgott az automatába, mely az utolsó dollárját is elnyelte. A vicc szerint. De tanulságnak sem rossz.

Ennyi? Mi ebből a tanulság, ha szabad kérdeznem? És kérdezi is odahaza az én drága nejem, midőn elkeseredve konstatálja, hogy bár igyekszem, sziluettemen mégis csak folyik a láva, a nagy érzelmi megrázkódtatások általános jeleként. Kezei alatt pördül a konyha, ha jól látom, mézeskalács ház készül, egy jászol metszete, alig két éves kisfiunknak. Szép. Boltban nem kapni ilyet. A közösen gyűjtött őszi terményekből, aláhullott tűlevelűekből girland kígyózik az ablakban, észre sem vettem. Mikor születtek ezek? Nyilván, amíg sorban álltam…


Miért is? A nagyváros agglomerációjában élő, egyautós családnak ránézésre egyetlen választási lehetősége van: fogyasztási inger esetén megtámadni az Iparparkot! Aztán némi biciklis tapasztalat után kiderül, hogy valahol van a közelben egy Tibusz becenevű hentes és mészáros, mindig friss áruval, egy esőben, napsütésben árusító Marika néni, elfeledett ízű paprikával, paradicsommal, celofánozott, békebeli lekvárral, és ki lehet még cseréltetni akár egy cipzárat is az űrkorszak hajnalán, csak meg kell találni a csengettyűs ajtó mögött Táger bácsit a szuterénben. Két jó szó, mínusz benzinköltség és máris ott tartok, mint a center dugig rakott pultjainál.

Annyi a világ, amennyit beletöltesz! – kiált rám egy magányos óriásplakát, és én magam is egy pillanatra rettenetesen egyedül érzem magam. A minőség nem mennyiségi kérdés, suttogom neki halkan, aztán tovább tekerem a pedált, mézeskalács-házikónk irányába…

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Olvasna még a témában?

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!