Szimpatika – Hogy is volt?

Egyszer csak heves fuvallat lebbentette meg a szoknyáját. Körbenézett, és meglátott egy másik felhőt, amint viharos sebességgel közeledik, ám mielőtt nekiütközött volna, szépen lelassított és beleolvadt az ő felhőjébe. Csak egészen picit villámlott, és nem is dörgött, csak köhintett.
A felhő nem volt üres. A fiú ült rajta. Az a fiú. A lány azonnal megismerte, pedig legalább hatvan éve nem látta. A haja most is fényes, a szeme kék, mint körötte az ég. Nagyot dobbant a szíve. Óvatosan négykézlábra tápászkodott, és odamászott a fiúhoz.
– Tényleg te vagy az? Jóska! – suttogta.
A fiú összevonta a szemöldökét, úgy méricskélte a lányt.
– Nahát, az én Margóm! Meg sem ismertelek ezzel a flancos frizurával!
A lány zavartan a hajához kapott.
– Igen, most szőke vagyok. Itt mindenki olyan külsőt választ magának, amilyet csak akar.
– Nekem nagyon tetszett a fekete hajad. Esténként úgy ragyogott a lámpák alatt, mintha csillagok potyogtak volna a fejedre.
A lány elmélázott.
– Érdekes. Én mindig azt hittem, a szőkék tetszenek neked.
– És a szemed! – hajolt közelebb a fiú. – A szemed is más lett!
– Igen, zöld – hunyta le pilláit a lány. – Szőke haj, zöld szem. Nem ezért bolondulnak a férfiak?  
– A férfiak! – legyintett bosszúsan a fiú. – Neked sosem volt elég, hogy én gyönyörűnek látlak.
– Gyönyörűnek? – kérdezte a lány. – Sosem mondtad.
– Ez nem igaz. Sokszor mondtam.
– Jó, jó, miközben öleltél, csókoltál, ágyba akartál csalni. De az nem számít.
– Miért nem számít? – csodálkozott a fiú.
– Mert az szándékkal van… Érted.
– Jaj, Margó! Hisz épp azért kívántalak annyira, mert szépnek tartottalak.
– Á, csak hazudsz! – legyintett a lány.
– Tudod, hogy itt nem tudunk hazudni. Ezt a képességünket elvették tőlünk, amikor átléptünk a fénykapun. Nem emlékszel?
A lány elmosolyodott.
– Igen, ez igaz. Itt már csak színigazat mondhatunk.
– Én akkor is igazat mondtam.
A lány a napba nézett, és még csak nem is hunyorgott. – Ki emlékszik már arra, miket mondtunk egymásnak – dünnyögte közönyösen, de akkor hirtelen, mintha áram rázta volna meg. – Ne haragudj! Most nem mondtam igazat! Minden szavadra emlékszem!
– Arra is, amikor azt mondtam, te vagy az első és egyetlen szerelmem, és soha többé nem fogok mást szeretni?
– Arra is.
– Igaz volt.
A lány csodálkozva bámult az arcába.
– Tényleg? Mást nem is szerettél?
A fiú szomorúan ingatta a fejét.
– Meg se nősültél?
– De igen. Szerettem, becsültem a feleségemet negyvenkét éven át. De soha nem imádtam úgy, mint téged. És te? – kérdezte halkabban. – Szerettél mást?
A lány szoknyájára leszállt egy katicabogár, azzal babrált.
– Muszáj felelnem? – nézett fel. – Nem szeretnék fájdalmat okozni.
– Sajnos igen – bólintott szomorúan a fiú, és már meg is bánta, hogy feltette a kérdést. – Ahogy átérünk a kapun, elhallgatni sem tudunk. Az is hazugságnak számítana.
– Nem lehet úgy tenni, mintha nem kérdeztél volna semmit?
– Az sem volna igaz – felelte a fiú –, hiszen kérdeztem.
– Hát, jó – sóhajtott a lány. – Volt valaki, akit nagyon szerettem. Másképp, mint téged. Te az első szerelmem voltál, lángolás, remegés, remény és színes álmok. Ő viszont a beteljesülés, a bizalom, az összetartozás.
A fiú leverten bámult maga elé. Ráadásul még egy fecske is elcikázott felette, és lepottyantotta.
– Látod, ilyen az én formám – mondta. – Vesztes típus vagyok. Téged is elvesztettelek.
A lány megmarkolt egy arra futó felhőpamacsot, kifacsart belőle egy kis harmatot, és lemosta a fiú hajáról a madárpiszkot.
– Nem vesztettél el. Hanem elhagytál.
– Mert megbántottál! Más férfiaknak illegetted magad, mintha ott se lennék!
– Egy nap elém álltál, és azt mondtad, nem szeretsz többé. Majdnem belehaltam.
– Hazudtam! Azt akartam, hogy neked is fájjon.
– Soha nem akartam más férfit! Csak azt akartam, lásd, hogy másoknak is tetszem. Azt hittem, te csak a szőkéket…
– Én csak téged.
– Elhagytál.
– De visszamentem! Rózsákat hintettem a lépcsőtökre, éjfélkor bemásztam az erkélyedre, hajnalig olvastam a szerelmes verseket az ablakod alatt.
– Megrémítettél.
– Rám uszítottad a bátyádat. Összevert.
– Rettegtem tőled. Azok a rémséges versek!
– Edgar Allan Poe.
– Idegen lettél.
– Féltékeny voltam. Azt reméltem, ha ilyen regénybe illő dolgot teszek, megbocsátasz.
– Azt hittem, elborult az elméd.
– El is borult.
– Na, mindegy – sóhajtotta lány. – Már késő. Nem lehet visszacsinálni.

Csend lett. Nagy gonddal bámulták az eget, pedig nem volt azon semmi bámulnivaló.
– Te, Margó! – suttogta a fiú. – Emlékszel, mit mondtunk, amikor először szerelmeskedtünk a spájzban?
Margó rámosolygott.
– Igen, emlékszem. Hogy ha újraszületnénk, akkor is csak egymást választanánk.
Aztán hanyatt dőltek a felhőn, és csak voltak, nevetgélve, habkönnyűn.