Szimpatika – A Tüskevár-érzés nyomában

Bilek Ferenc a tavalyi dunai árvizet is közvetlen közelről szemlélte: fotózta a gemenci vadak élet-halál harcát. De inkább ő és szenvedélyes képei meséljenek.

Már gyerekként annyira vonzott a természet, mint most?

3-4 éves koromig asztmás voltam, ezért apám naponta felvitt a Normafához, és gyakran jártunk a hegyekbe. Minderről nincs sok emlékem, de ez lehetett az alapélményem. Kamaszkoromtól már minden hétvégén és iskolaszünetben hajnali 5-kor nekiindultam, hogy az erdő titkait meglessem. Elolvastam a természetről, amit csak tudtam: Széchenyi Zsigmondtól Fekete Istvánon át Durrellig. (A vadászkönyvek közt sok badarságba is akadtam, amit az előző rendszer „elitje” írt – amelyik, ugye, vadászni járt.)

Volt egy családi barátunk, Pali bá’, aki vadászott: számomra amolyan Matula bácsi. Évi 2-3 vadnál nem akart többet lőni, az volt a fő, hogy a Vértes erdeit járja. Gyakran magával vitt, és nekem nagyon tetszett az életformája, a szabadsága, derűje. Vicces történeteket mesélt, időutazás volt ülni vele a tűznél, beszélgetni, meginni egy-két kupicával abból a pálinkából, ami „olyan rossz, hogy még a kommunisták se lopták el” – ahogy ő mondta. Néhány napra belevesztünk az erdőbe, és miénk volt a világ. Felvettük a nagyvadak napi ritmusát: négy körül keltünk, aztán cserkeltünk (gyalogoltunk), vagy kiültünk egy lesre. Mivel ők napkeltétől pihenni vonulnak, mi is szundítottunk kora délután. Rotyogott a gulyás, amit megettünk, mielőtt megint indultunk megfigyelésre. Nem a prédaejtésről szóltak ezek a kalandok, hanem az erdő iránti rajongásról.

A fotózás is kezdettől érdekelt?

A szemlélődés, a megfigyelés mellett a fotózás melléktermék. Szeretem átadni az élményeimet. Gyerekként 6-7 kilós gépekkel, befűzős filmmel bajlódtam, ma már egyszerűbb. A szüleimnek anno szokniuk kellett a szenvedélyemet, hogy hétvégén elmegyek, még „rossz időben” is: „Miért kirándulsz, ha nem süt a nap?! ” Nincs olyan, hogy rossz idő. Nem tudhatod, mikor látsz olyat, amit soha még egyszer.

Hogyan készülsz egy hétvégi túrára?

Figyelni kell az időjárást, ismerni a széljárást, az állatok életmódját, ehhez igazodva tudjuk megadni az esélyt a szerencsénknek. Ügyelni kell az álcázásra, arra, merre viszi a szagunkat a szél, és jól jöhet az álcaháló vagy lessátor, mivel pl. egy ragadozó madár minden rezdülést lát (a szürkés halhátat is a szürkés vízben). Lehet, hogy bőgő bikára vársz, hiába, viszont eléd kerülnek az apróbb csodák: egy vadászó jégmadár, kergetőző szitakötők, vagy találkozol egy korán kelő borzzal.

Sohasem féltél?

Nincs mitől. Persze kellett már fára másznunk malacait féltő koca elől. A szúnyoginvázióra lehet készülni (felfoghatatlan mennyiségű szúnyogriasztóval), de legfontosabb kikapcsolni a tudatunkban, hogy a szúnyog zavar. A természetfotózás nem kényelmes. Egy romantikus virág- vagy madárfotó láttán azt hiszed, kis földi mennyországban készült a kép. Ami igaz is, csak mögötte kevés alvás, rengeteg cipekedés és sok órányi mozdulatlan rejtőzködés van.

Vannak kedvenc helyeid?

Szeretem feltérképezni az ország természeti kincseit. Tudom, milyen esemény, jelenség várható – és mindig van mit várni. Tél végén a Hanság tőzike-szőnyege virágba borul. Ott a helyem. Ezt követi a mocsári békák párzása: a hímek pár napra világoskék nászruhát öltenek. Majd megszületnek a kismalacok, visszatérnek a vándormadaraink, világra jönnek a szarvasborjak. Mindezt át akarom élni. Kora nyáron kivirágzik a Tisza: ezt különösen szeretem, igazi hungarikum, és nagy kihívás fényképezni. A föld minden tájáról érkeznek fotósok, csak hogy elcsípjék a kérészrajzás pár óráját. Augusztusban a Duna virágzása is lenyűgöz, ugyanekkor már vonulnak is a fekete gólyák, és érkeznek az ősz bőgő szarvasbikái.

És ott az örök csoda: Gemenc. Európa legnagyobb összefüggő ártéri erdeje, különleges fajgazdagsággal. Lenyűgöz, hogy néhány nap alatt is átváltozhat az erdő. Hetedik éve járok vissza, első látásra beleszerettem. Ez az érzés ragadós, gyere el egyszer velünk, majd meglátod. Az én rajongásom már sokakat odacsalt. Ők is hoztak másokat, és azt vettem észre, hogy egyre többen jönnének. Egy barátom, akit Gemencen ismertem meg, vendégházat nyitott, és ott alapított családot. A természetfotózás nem igazán társas tevékenység, de én úgy vagyok, hogy szívesen megosztom az élményeimet, tapasztalataimat. Van egy facebook-oldalunk, Gemenci túrák néven, ahová a Gemencet megjárt túrázók teszik fel a hozzászólásaikat, képeiket.

Gemenc életéről film is készül.

Igen, egy barátom forgatja két éve, én is segítek neki. (Munkám szerint televíziós gyártásvezető vagyok.) Az ártéri erdő nagyon szélsőséges élettér, ahol minden a vízállástól függ, az összes faj ahhoz igazodik. Néha békés búvóhely és éléskamra, máskor drámák színtere. Árvíz idején a szarvasborjaknak kemény próba az életben maradás, mert a hideg víztől elapadhat a szoptatós mamájuk teje. Az ár levonultával pedig táplálékhiány köszönt be, hiszen elrothad a táplálékul szolgáló aljnövényzet. Amikor végre kizöldül, jönnek a szúnyogfelhők, és gyakran úgy megcsapolják a legyengült, de még túlélő borjak vérét, hogy az jelenti a végüket.

Bejutottál Gemencre a tavalyi nagy árvíz idején is.

Kaptunk egy forgatási napot, filmezni, fényképezni. A fővadász csónakkal kivitt minket az hullámtérbe, ahová senki más nem mehetett. Döbbenetes élmény volt. Délelőtt érkeztünk a töltéshez, a víz még csak emelkedett, vártunk, hogy csónakba szállhassunk. Minden elnémult, madárhang se szólt: csak folyamatos bugyborékolás hallatszott a földből, és az, ahogy a víz magával ragadja a fadarabokat, törmeléket: kopogtak, kocogtak. Ilyen baljós hangot sosem hallottam még, ahogy szarvasokat sem úgy kiáltozni, mint akkor ott, az emelkedő vízben. A hangjukból tudtuk, hol vonul a rémült csapat. Ilyenkor az erdőben nincs egyértelmű sodrásirány, szintek szerint töltődnek a területek. A kavargó, bugyborékoló közegből menekülnének az állatok. Az erdőgazdálkodók kis vadmentő dombokat, illetve töltéseket emeltek nekik, ezek közelébe nem mehettünk, hogy ne zavarjuk a biztos helyet megtaláló vadakat. Sajnos sokan nem jutottak el odáig. Láttunk szarvascsapatot kijönni a hullámtérből, át a töltésen, amelyen túl viszont emberek voltak; így inkább visszamentek a vízbe –ahol pedig sokkos állapotban kiáltoztak. Az erős sodrásban, a törmelékek közt a fiatal állatok nehezen tájékozódnak. Láttuk, hogy egyre kimerültebben úsznak; vagy a keselyűsi vonalúton ácsorognak tanácstalanul – rókák, borzok, őzek –, merre induljanak. Már ott is kezdett átcsapni a víz. Kiszálltunk a csónakból, és elkezdtük őket az élet irányába terelni. Majd beemeltünk egy úszó őzet a csónakba, látszott, hogy már alig bírja – ki akartuk vinni a töltéshez. A kezünkben pusztult el. A fővadász még próbálta lélegeztetni, én a mellkasát nyomogattam, de hiába. (A vadász később elmondta, hogy egészen kihűltek az őz belső szervei is. Legalább két napja úszhatott, megállás nélkül.) Ez engem is megviselt, és az még inkább, amikor egy kondát láttunk úszni a fák között –amelyik kismalac lemarad, biztosan elpusztul. A visításuk rázott meg igazán: azok az életért való segélykiáltások. A hangjuk vége sokszor bugyborékolásba fulladt. A csónakkal próbáltuk terelni őket, és egy kis kondát ki is tudtunk menekíteni. Az a vad, amelyik elérte a vadmentő dombokat vagy töltéseket, megmenekült. Sajnos hallottunk olyan fotósról, aki bement a vadmentő dombokhoz, és belezavarta a vízbe a kimerült állatokat. Az a pár kép, amiért kapott X forintot, sok szarvas életébe került.

Te a csónakból fotóztál.

Igen, pont a riportképeim hatására kaptunk még egy forgatási nap lehetőséget. Az árvíz döbbenetes, szívszorító élmény volt, de persze mit sem változtatott a rajongásomon: azóta is 2-3 hetente Gemencen vagyok. Most a fekete gólyák izgatnak leginkább. A filmen az ő családi mindennapjaiba is bepillanthatunk majd, ami kuriózum. Rejtett életmódot folytatnak, a fehér gólyával ellentétben. Egész Európában csak Észtországban van bekamerázott fészek, és nálunk, Gemencen. Tavaly szívszorító családi drámákat éltünk át a fészket figyelve: nem sikerült felnevelni a fiókákat; de a szülők idén újra három tojást melengetnek.

A családodat magaddal viszed néha a túráidra?

A gyerekeim 2-3 éves koruktól gyakran elkísértek. Jártuk az erdőt, mikor nagyobbacskák lettek, a szabadban éjszakáztunk. A barátaim gyerekei is csatlakoztak, így ők belenőttek ebbe a közegbe. Most 11 éves a lányom, mindjárt 9 a fiam. Kiskamaszokat is vittem már túrázni: a „Tüskevár-érzés” megtapasztalása hatalmas élmény nekik, nekem pedig a kíváncsiságuk és az örömük az. Töltekezem belőlük. Az élet úgy hozta, hogy a múlt évben kevesebbszer tarthattak velem a természetbe. Pedig tudom, hogy jobb helyen nem is lehetnének.