Az élettárs

2014. 06. 26.
Szerző: Vág
Már órák óta feszült volt, és nem tudta az okát. Aztán eszébe jutott: hát persze, már megint ez a Lídianéni-ügy. Kétszer is megmondta a szomszédba költözött fiatalasszonynak, hogy ne szólítsa néninek, elég a Lídia, de az kitartóan lenénizi.

Micsoda vérlázító tapintatlanság! Igaz, hogy a kis hölgy az unokája lehetne, de Lídia nem érzi magát öregnek, el is csodálkozik, mindahányszor a tükörbe néz, hogy nem a régi, huszonéves arca bámul vissza rá.

Ledobta a konyharuhát, és benyitott a szobába.
– Miklós! Most mondd meg! Hát úgy nézek én ki, mint egy néni?
Miklós ránézett, sőt, tetőtől talpig végigmérte, arany fény csillant a szemében. Aztán visszabiccent a feje.
– Na, te aztán tényleg egy vén, öreg csont vagy – dünnyögte Lídia. – Mást se tudsz, mint egész nap bóbiskolni, a horkolásodtól nem lehet hallani a sorozatot. Mondd meg, mi hasznom van belőled? Nem csinálsz semmit, csak eszel meg alszol, és behordod a piszkot.
Miklós úgy tett, mintha hirtelen mély álomba zuhant volna, még szuszogott is egy kicsit. Lídia legyintett, és letelepedett a rejtvénye mellé. Mindig így üldögéltek, szemtől szemben a két ormótlan füles fotelban, köztük a kis kerek asztal az újságokkal és Miklós kedvenc kekszével, amit egy belga csokoládés pléhdobozban tartottak.
Régen a férje ült ott, a második, de hat éve elvitte egy agyvérzés. Az első férje csalfa volt, elcsábította a bejárónőt, a bébiszittert, még Lídia egyik barátnőjét is megkörnyékezte, nagy botrány is lett belőle, a férj hólapáttal kergette végig Imrét a sétányon. Hivatalosan elváltak, mégis együtt maradtak, nem jó egyedül. De alig telt el egy év, és a férfi meghalt, véletlenül kilépett egy autóbusz elé.

Két házasság után Lídia nem akart többé férjhez menni, mókásnak találta volna, hogy túl a hatvanon életre szólóan esküdözzön, de nem érezte jól magát abban a nagy magányban. Céltalanul teltek a napjai, még főzni is minek, ha nincs, aki dicsérgesse.
Egy nap, amikor az újságot böngészte, rátalált egy hirdetésre. Valaki, aki melegségre, törődésre vágyik. Miklósnak hívják. Amint ránézett a fényképre, mintha kicsit felgyorsult volna a szíve. A nagy, barna szeme fogta meg, szelíd szomorúságot látott benne, elhagyatottságot és egy kis reményt. Mintha azt mondta volna az a szem: hűséges társad leszek, ígérem, és nem kérek mást cserébe, csak hogy egy kicsit szeress.

– Őrültség! – mondták Lídia barátnői a cukrászdában. Meg azt is mondták, hogy ebben a korban már örüljön az ember, ha nem a rendelőben kell tölteni a napot, és ne ugrándozzon. Még hogy újsághirdetés! Még hogy szép barna szemek! Nevetséges!
Sok károgó vénasszony, gondolta Lídia, mind féltékeny és irigy, amiért én merek élni, amiért új kalandra vágyom, társra, szeretetre. Hazament, és feltárcsázta az újságban megadott számot.
Már aznap találkoztak. Először csak a parkban, az még nem kötelez semmire. Ha nem tetszenek egymásnak, sarkon fordulnak, és ki-ki megy a dolgára. Ha pedig mégis, akkor lehet egy nagyot sétálni kettecskén a fűillatú nyárban.
Lídia már messziről észrevette Miklóst, valahogy biztos volt benne, hogy ő az. Egy fa mellett ácsorgott, és révedezve bámulta a padon ugrándozó verebeket. Nagyobb, erősebb volt, mint Lídia képzelte, de amikor közel ért hozzá, és a szemébe nézett, úgy tűnt, mintha ezer éve ismerné.

– Miklós! – szólalt meg bátortalanul Lídia. Ő azonnal felé fordult, odasietett az asszonyhoz és megcsókolta a kezét. Aztán sétálni indultak. Ráérősen, andalogva. Sok közös volt bennük. A kutyatejek közt nyíló rózsák, a bokrok és lombok harsány zöldje meg a visszhangzó madárdal örömmel töltötte meg a lelküket, a viháncoló gyerekek nevetése, az önfeledt zsivaj könnyeddé tette őket is. Élvezték, ahogy a szellő az arcukba fúj, és ugyanabban a nyugodt, lassú ritmusban ballagtak, mintha egy égi koreográfus vezényelte volna őket.

Öt éve már, hogy minden áldott nap visszajárnak abba a parkba. Lídia kicsit hamarabb fárad, olyankor leül egy padra, már ha az időjárás engedi. Egy bő óra múlva hazamennek, Lídia megfőzi az ebédet, Miklósra aztán igazán érdemes főzni, még a tányért is kinyalja. Lídia leöblíti az edényeket, el is törölgeti szépen, aztán bemennek a szobába. Elhelyezkednek a két fotelban, Miklós elbóbiskol, Lídia pedig rejtvényt fejt, aztán bekapcsolja a tévét, hogy megnézze a kedvenc sorozatát.
– Ne horkolj már olyan hangosan, te vénség! – morog rá, és megpaskolja a labrador nagy, nehéz fejét.

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Olvasna még a témában?

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!