Szimpatika – Földi paradicsom

Levelek alján eperparázs, zellerszárba szökkenő leveszöldség és afféle egzotikum gyanánt vérvörös chili. Fini. A magam teremtette univerzum életre kelt, ráadásul száz százalék bio: tán megengedett a magabiztos önérzet ezen emelkedett pillanatokban! Itt van az ősz, itt van újra, s jó gazda magam betakaríthatom a termést. Szábirájet Urázsáj – ahogy annak idején oroszul tanultuk volt.

Tanultunk mást is, például környezetismeretet, így fel nem merült bennünk, ellentétben a mai kisiskolásokkal, hogy a káposzta esetleg a bevásárlóközpontban nő akkorára… Rég elvesztettük, immáron elméletben is kapcsolatunkat a földdel és ezt nem csak az oly sokszor említett „zöld mánia” kapcsán írom. Másról (is) van itt szó!

Három és fél évtizedet éltem galambok és más, városi repülő jószágok társaságában, egy hatalmas bérház sokadik emeletén. A látvány és a centrum praktikus közelsége ugyan kárpótolt, de igazság szerint már gyermekkoromban éreztem: itt valami nem stimmel! Repülni ugye nem tudok, s a lakásunk belső kialakítása is egyre inkább egy parasztház hangulatát hordozta magában, egy szó, mint száz, érezni akartam talpam alatt a földgolyót.

Mi hiányzott? Semmi. Volt a fenn említett bevásárlóközpont, autó, közeli munkahelyek és találkozópontok, füstös kávéház táncparkettel vagy olcsó kocsma jókedvvel. Voltak „megváltó” beszélgetések, ahova mindenki hozott magával legalább egy világot… Na és rengeteg ember! Szia, hello, csókolom, millió szám, kiknek átfutottam életén és viszont.

Környezetismeret. Mikor a költő, az énekes, a festő a nagyvárosi bujdosásról mesél a betondzsungel utcai harcosaként, a létezés anomáliáit fogalmazza meg.

Léteznek-e ezen rendellenességek egy átlátható közösségben? Ezek nem, de mások igen: ne legyek naív, ostoba és romantikus így egyszerre, mint akit most hoztak az első űrhajóval! Nem vagyok. De az átláthatóság a problémák megoldásának egyik kulcsa, s a másik, az emberanyag is könnyebben formálható, ha tudjuk, milyen mennyiségben, minőségben áll rendelkezésünkre!

A város mellé költözésünkkel leegyszerűsödtek kapcsolataink, élethelyzeteink: bizonyos szálakat elvágott, másokat megerősített. A felelősség súlya, minősége is más, a ház körüli rendezettség már nem annak a függvénye, hogy befizetem-e a közös költséget, hanem hogy beindul-e a fűnyíró. Ha nem, jön a szomszéd és segít. Ért hozzá, mint ahogyan a palántákhoz is. Többször felhívja figyelmemet a kétkezi munka fontosságára, már ha termést is akarok, mert akkor ez napi szintű odafigyelés, leszek szíves beosztani az időmet. Az idő beosztása még gyorsan és észrevétlenül lerendez egy-két tarthatatlan dolgot körülöttem, térülök-fordulok, s már a „harmonikusok” húzzák a fülembe!

Tizenhat emelet, emeletenként négy lakás. Lakásonként átlagosan maximum két lakó, ez még talán átlátható. Lett volna. Ha akár harmincöt év alatt egyetlen lakógyűlésre is elmegyek. Legalább próbáltam volna meg! Mondjuk leszerelni az indulatokat, vagy a szomszéd néninél a vízcsapot, ha rossz. Megszervezni a lomtalanítást, a szelektív szemét gyűjtését, az árnyas kert rendben tartását, a napkollektort a ház tetejére. Akkor talán még paradicsompalánták is nőttek volna az erkélyek gazos betonteknőiben.

De én elköltöztem, a szomszéd néni pedig tavaly elment, reményeim szerint egy csodálatos paradicsomba…

A közösség így, úgy, de megfogalmazza önmagát. Rajtunk múlik a történet. Van mese és vannak még csodák!