Szimpatika – Élet-menet

Fromann Richárd özvegy lett, 24 évesen – az ő harca új életéért ekkor indult. Kilenc esztendő telt el azóta. A szenvedés átformálta, ma nem ugyanaz az ember, mint a tragédia előtt, de ez az, amit már nem bán.

Mintha a Love Story életben maradt hősével beszélgetnék. Pedig azt szeretnénk hinni, hogy „ilyen csak filmekben van”.

Igen, tényleg rengeteg a párhuzam. Klári is 25 évesen halt meg, ugyanúgy rákban, mint, a Love Story-beli lány. A feleségemet mindig nagyon meghatotta ez a film, tőlem távol állt. Ez megváltozott… A folytatását, az Oliver történetét nézve szintén sok szempontból magamra ismerek.

Te két könyvben megírtad kettőtök kapcsolatát, a főiskolai éveitektől Klári haláláig, majd azt, hogyan kapaszkodtál meg újra. Miért? Éppen kezdtél túl lenni a fájdalmon, amikor visszaidézted a legnehezebb időszakokat.

Naplónak indultak, nem könyvnek. Fél évvel a tragédia után észrevettem, hogy fakulnak az emlékeim, és féltem, velük együtt a tanulságok is el fognak tűnni. Így hát elkezdtem papírra vetni őket. Éreztem, hogy írás közben felfedezéseket teszek, összerendeződnek a gondolataim. Amikor Kláriról írtam, arra jöttem rá, hogy egy történet sohasem önmagában áll, hanem mindig egy nagyobb történet része. Arra, hogy már a kapcsolatunk is összefüggött az azt megelőző időszakommal: a problémáim megoldása helyett Klárival való kapcsolatomban kerestem menedéket, ami bár megkönnyítette az életemet, el is mélyítette az észrevétlenné vált korábbi válságomat. Társfüggő lettem. Amikor egyedül maradtam, az évekig elfojtott problémák elemi erővel törtek a felszínre. Az adott erőt, hogy megmutassam az embereknek – és magamnak –, fel bírok állni. Ebben volt pátosz, önzés, önzetlenség… A történetem főhőse lettem, akinek meg kell állnia a helyét. Szembenézésre készültem élettel, halállal, a saját leendő halálommal is. Miután Klári meghalt, a kórházból egyenesen a szüleimhez mentem, ésszerűnek tűnt, hogy a Klárival közös lakásunkba jó ideig nem teszem be a lábam, de már másnap ott voltam. Tudtam, milyen kép fogad, ha belépek: a ki nem öntött tea, a pizsamája, amelyből reggel kibújt, a véres zsebkendői… Az előszobában sírógörcsöt kaptam, fuldokolni kezdtem. Aztán lépésről lépésre mentem egyre beljebb a lakáson belül. Ez szimbolikusan leképezte a teljes gyászfolyamatomat, amelyben szintén befelé merészkedtem, önmagamba.

Az is idő, míg az ember felfogja, hogy a másik tényleg nincs többé…

Igen. Nekem csak akkor mondták el, mekkora a baj, amikor már látványosan romlott a feleségem állapota. Előtte kétféle orvosi jelentés futott, egy valódi és egy ferdített: én csak az utóbbit ismertem. Miután Klári meghalt, túl kellett élnem az első tavaszt, első karácsonyt, első születésnapot stb. nélküle – tényleg egy év, amíg mindenből van első, egy ciklus; nem véletlenül beszélnek gyászévről. De a legfájdalmasabb az első éjszaka volt, az 5 együtt töltött év után. Kórházba a betegsége alatt csak a kemoterápiára és a vércserékre járt, de otthon lakott. A halála előtt 4 nappal vittük be a kórházba, amikor a folyamat már nagyon felgyorsult. Klári a karomban halt meg, és szó szerint éreztem, ahogy kileheli a lelkét.

Tudtál hinni abban, hogy valahol továbbra is: van?

Hívő vagyok, és úgy gondolom, kell egy tágabb kontextus – hit – az elfogadáshoz. De az ember ugrál a magasabb és alacsonyabb szintek között. Amikor ültem a csöndben, azt a pszichikai élményt nem írta fölül a hit sem. És akkor úgy döntöttem: elgyalogolok Fallóskútra. Misztikusnak tűnhet, vagy őrültségnek, de nekem akkor az életemet jelentette. Ebben a faluban, egy Klára nevű asszonynak megjelent Szűz Mária a kis Jézussal. Klárinak nagyon fontos hely volt: az ismeretségünk kezdetén félve osztotta meg velem a titkát, hogy neki is megjelent a Szűz Anya, aznap, mint a kegyhelyi történésben. Hittem abban, hogy láthatom a feleségemet még egyszer, ha oda zarándokolok. 100 km-es út volt, soha nem túráztam azelőtt, és egy tinédzserkori balesetem következtében erre elvileg nem is lettem volna alkalmas. Fallóskút egyszerre volt egy nagy felkiáltás és az életem kicsiben.

Ki is szakítottad magad a mindennapi, emlékekkel teli környezetedből.

Igen. Rettentően kimerített a Klári ápolásával töltött hosszú idő: én is süllyedtem a mocsárban, miközben ő belém kapaszkodott. Tudod, gyerekkorom óta azt éreztem, hogy a világ és köztem üvegfal van, amit csak én látok. Társas magányban éltem, és nagyon vágytam megértésre – nem banális vigasztalásokra. A tragédia előtt és után is. De az emberek nem tudják, mit mondjanak, ha baj van. Ezt a másik oldalról is átéltem: amikor Klári sírt, hogy meg fog halni, én ilyeneket válaszoltam neki, hogy dehogy fogsz, minden rendben lesz. Holott a bajban arra van szükség, hogy megöleljenek, fogják a kezed és lemenjenek veled a mélybe. A haldoklása vége felé már megéreztem; már nem vidítgattam, hitegettem. Csak vele voltam.

Volt ebben az útban vezeklés is? Amiért te élsz.

Nem. Át akartam élni Klári küzdelmét, és küzdöttem is, a szervezetem kimerülésén túl. Három túrát tettem összesen, mindegyik felemésztette a tartalékaimat, még a hallucinációs állapotig is eljutottam. Egy jó barátom kísért el Fallóskútra, a Mátrába – egy héttel Klári halála után. 70 km-t tettünk meg, és az erőnk a végét járta, amikor azt hittük, végre megérkeztünk. Kiderült, hogy még 30 km van hátra. Iszonyú dühös lettem, dörömböltek bennem a „Miért?”-ek; alig álltam a lábamon. Azt éreztem, bedőlök egy árokba, meg is halhatok. A barátom öntött belém lelket. A lábam be volt durranva, egy lépés után le kellett tennem a kezem a földre – így bírtam elindulni; majd valahogy könnyebb lett. Elkezdett esni a hó, esett a szemembe, csak mentünk, teltek az órák; eltévedtünk. Sehol senki, semmi. Teljesen elszakadtam a valóságtól. Egyszer csak elfogyott minden erőm. Épp ki akartam mondani, hogy „feladom”, ránéztem a barátomra, és – helyettem – ő mondta ki. Üveges volt a tekintete. Abban a pillanatban eltöltött a dac, az, hogy ez nem lehet!!! Átvettem a hátizsákot, és ezúttal én nem engedtem megállni őt. A hóvihartól alig láttunk, mikor megérkeztünk. Hiába kerestük a papot, aki felügyelte a kegyhelyet, bár tudta, hogy megyünk. Találtunk egy pincét, ott eldőltünk. Reggel 6-kor a pap nyitott ránk.

Mondott misét Kláriért?

Mutattam róla egy képet, azt hittem, megindítja, de közömbös maradt. Misézett, igen, én pedig imádkoztam, hogy láthassam Klárit. Ám nem történt az égvilágon semmi. Lassan elmentek az emberek, a pap is. Teltek az órák, csak ürességet éreztem, kívül-belül. A pap nem jött vissza, és nekünk indulnunk kellett, ha nem akartuk lekésni az utolsó buszt hazafelé. Azon a visszaúton éltem meg a legeslegnagyobb csalódottságot. Elvesztettem a hitemet is. Amikor hazaértem, a családom várt, meleg étellel. Kérdezték, milyen volt. Nehéz - mondtam. Megfürödtem, ettem, beültem a fotelbe, és akkor nagyon mélyről elindult bennem valami irracionális öröm. Hogy jó a családommal, jó a meleg étel, jó otthon. Ez volt az évek alatt megérlelődő felismerés első állomása, hogy: semmit sem kaptam, amit kértem, de mindent megkaptam, amire szükségem volt – ahogy Szent Rita imája mondja. Én is ezt éreztem.

Eltelt 9 év…

Ma boldog házasságban élek. 2 évvel Klári halála után ismertem meg a mostani feleségemet, és ő még elcsípte a gyászidőszakom végét. Nekem nagyon fontos volt, hogy megismerje azt, amin átmentem, és megértse minden misztikumával együtt.

Sohasem hasonlítod össze Klárival? Véletlenül, magadban…

Őt már nem. De fél évvel Klári halála után, amikor túl voltam a „soha többé senki” stádiumon, minden lányban a hasonlóságokat kerestem. Hiába határoztam el, hogy ha lesz valakim, önmagáért fogom szeretni. Amikor először értem egy lányhoz Klári után, nagyon erős bűntudat tört rám, nem is lett a kapcsolatból semmi. Mire a feleségemet, Anettet megismertem, már eljutottam addig, hogy, ha nem lesz többé társam, azt is elfogadom: akkorra lettem nyitott egy másik emberre. Anett azt mondta, akkor is szeretne, ha csak második lehetne a szívemben. Nem az. De nagyon meghatott ez a gesztusa.

Teljes lett a családotok, idén kisfiad született…

Igen, márciusban. Ugyanabban a hónapban, mint amikor Klári meghalt. A szülésnél ugyanúgy fogtam a feleségem kezét, ő ugyanúgy kapaszkodott belém, mint Klári 9 évvel korábban, és én pont ugyanolyan tehetetlen voltam. Csak mellette lehettem. Láttam az óriási fájdalmakat, és a két élmény, születés és halál összemosódott. A szülés kis halál, amelynek új élet a vége. A halál élménye felhígult, átéltem, hogy élet és halál valahol nagyon mélyen összetartozik.


Amikor azt hallja, milyen szerencsés, mindene megvan – azért összeszorul a gyomra. Ő a szerencséjéért a vérét adta. A hit, bár sokat segít, tele van paradoxonokkal, és nem nyújt válaszokat a miértekre. Ricsi gyógyulását az elfogadás mutatta; ami nem azonos az olyan hamis közhelyekkel, mint hogy „ennek így kellett lennie” vagy „tudat alatt biztos nem akart élni”. Amikor el tudjuk engedni a hiábavaló kérdéseket, az azt jelenti, magasabb szintre léptünk. És ha nem hisszük, hogy képesek lehetünk megmagyarázni, miért hal meg valaki 25 (vagy akárhány) évesen, akkor már elég egészségesek vagyunk ahhoz, hogy elfogadjuk, semmilyen másokra alkalmazott elmélet nem ment meg minket előbb-utóbb bekövetkező saját halálunktól. Ennek elfogadása pedig a valóban élt élet nyitánya lehet.