Mégiscsak Hoppárézimi!

Emlékeznek Zemlényi Zoltánra? 1985-ös balesetét, az azt követő kómát, majd éberkómát s a lassú rehabilitációt neki magának még mindig fájdalmas felidéznie. Amin átment, nyomot hagyott beszédén, mozgásán – ám sikereiben is része volt.

Akarja vagy sem, neve összeforrt első könyvével, a Hoppárézimi!-vel: 16 éves kori naplójának történetével. Túl a százezredik eladott példányon, négy másik könyve megírásán, három gyermeke születésén (lassan nagyfiának felnevelésén is), újra nyilvánosság elé állt.

Két éve kértem Tőled interjút először. Akkor nemet mondtál.

Tudatosan visszavonultam. Elegem lett abból, hogy 37 évesen is mindenki csak a 15 éves koromban történtekre kíváncsi, és kizárólag a könyveimben olvasottak alapján ítélnek meg. Nagyon meguntam – sok év után – ugyanazokat a régi témákat nap mint nap. Az én életem már tök másról szólt, iskolás gyerekeim voltak, és nem az foglalkoztatott, hogy pl. „mit csináltam volna, ha nincs a baleset?”. Nekem is családi meg anyagi gondjaim voltak. A gyerekemet vinni kellett pszichológushoz, a feleségemmel nem jöttünk ki, elváltunk – a lényeg, hogy teljesen más világban éltem. Mellékesen akkor már megvolt mind a négy könyvem, de az emberek leragadtak az elsőnél, és olyannak akartak látni, mint amilyennek az alapján hittek. Ráadásul egyáltalán nem tett jót, hogy folyton a balesetemről beszéltettek. Egy negatív élményt mindenki szeretne elfelejteni.

De a könyveiddel Te magad irányítottad rá a figyelmet.

Igen. Egy ideig örömmel meséltem róla, de lassan már azt sem tudtam, ki vagyok. A Hoppárézimi!-nek köszönhetően egymást érték a csajok az életemben, de mindig ugyanaz volt a forgatókönyv. Belém estek, vagyis abba, akit a könyv alapján elképzeltek, a jellem és akaraterő bajnokába, majd kiábrándultak, mikor a hétköznapi énemet megismerték, és elhagytak. Ez így ment. Aztán mikor 2004-ben iszonyú szerelmes lettem, és az a lány is otthagyott, összeomlott minden. Majdnem kiugrottam az ablakon – de tényleg. Helyette pszichológushoz kezdtem járni, ami semmit nem segített, viszont rájöttem, hogy nekem kell megterveznem a gyógyulásomat. Lélektannal, spiritualitással kezdtem foglalkozni, és úgy döntöttem, szakítok a balesetes múltammal, a könyveimmel, a sikereimmel, a rajongóimmal: lebontom magam, hogy aztán újraépíthessem. Visszavettem a középső nevem, a Kovácsot, és letagadtam, ha rákérdeztek, én vagyok-e ZZ. Hihetetlen jó volt hét évig Hoppárézimi! nélkül élni. Andival, a barátnőmmel 2009-ben úgy jöttünk össze, hogy ő nem ismerte a könyvet, és nem is engedtem neki elolvasni. Minden régi kéziratomat, a ZZ-s emlékeket, fotókat, negatívokat, noteszeket, mind-mind kukába dobtam. Megkértem az ismerőseimet, ne is emlékeztessenek a régi életemre. Megfogadtam, hogy soha többé nem írok, nem lesz több közönségtalálkozóm, az újságírókat is visszautasítom. Mikor Bencze Ilona megkérdezte, mit szólnék, ha az ő rendezésében felújítanák a Hoppárézimi! színdarabot, azt feleltem Ilonának – aki a Madách Kamarában 70 előadáson, két éven át játszotta anyukámat, és nagyon jó kapcsolatban voltunk –, hogy hosszas munkámba került, hogy végre ne szembesüljek naponta a múltammal, nem akarom ezt újra felkavarni.

Mégsem szakítottál az írással.

Az történt, hogy nagypapám halála után előkerült az anyukája – dédnagymamám – elveszettnek hitt önéletírása, amit elolvastam, és tudtam, hogy ezt mindenkinek olvasnia kéne, olyan jó. 2007-től öt éven át szerkesztettem, kutattam, a szövegből megismert rokonaimmal felvettem a kapcsolatot, míg 2012-re elkészült, és Tenzi naplója címmel megjelent. Azonban bármennyire is lebilincselő, senkit nem érdekelt, egészen addig, míg ki nem írtam, hogy „a Hoppárézimi! írójának legújabb könyve” – attól kezdve vitték, mint a cukrot. 2012-ben, negyedszázaddal az első könyvem megjelenése után, akkora szeretet és rajongás vett körül a Blaha Lujza, illetve a Deák téren, (ahol 1994-ben a könyv második kiadását is árultam), hogy rájöttem: a történetem része lett a magyar közkincsnek, akár egy hőseposz. Ebből nem lehet időnként kiugrálni, meg letagadni magam – mint azt évekig tettem, menekülve képzelt fájdalmaimtól. Ekkor döntöttem el, hogy 2013-ban negyedszerre is megjelentetem a Hoppárézimi!-t, magánkiadásban (egy kötetben a Kitiltottakkal). Egész decemberben árultam, dedikáltam, és megint jöttek az emberek, akiket a könyv ’87–’88-ban a hatása alá vont. Igazából már bánom, hogy minden régi kéziratot, emléket kidobáltam, de a hosszú elvonulásom szükséges, fontos és nagyon jó időszak volt.

Most ismét megmerítkeztél mindabban, amire sokáig gondolni sem akartál.

Fontos, hogy a könyv története a balesetem után 10 hónappal kezdődik, mikor a legnehezebb időszakon már túljutottam: azon, hogy egy hónapig kómában feküdtem, aztán még hosszú ideig teljesen bénán, némán, úgy, hogy a szüleimen kívül mindenki hülyének hitt. A második 10 hónap apukám, Apuska szavaival élve már „dal, móka, kacagás” volt. Bár járni, beszélni még nem tudtam, emberi fizimiskám lett, és már egész sokáig bírtam az ülést. Előtte egy roncs voltam, akit külső szemmel mi másnak lehetett volna nézni, mint dilisnek?! Én ugyan érzékeltem, hogy a környezetem megváltozott, de tükörben nagyon sokáig nem láttam magam, és belülről ugyanaz voltam, aki előtte: dobos, rajzoló, ötszörös kenubajnok, bálkirály – a sikeres srác. Miután megláttam az arcom, elszörnyedtem, de utána is tudtam, hogy jobb kenuzni, zenélni, bulizni, mint a kórházban szenvedni, így egyértelmű volt, mi felé törekszem. Persze voltak hullámvölgyek, ahogy a Hoppárézimi! se diadalmenet, de felálltam. Mindig kérdezik, honnan volt hozzá erőm. Ehhez semmi „erő” nem kellett, nem volt választásom. Akinek ép az agya és leélt 15 évet egészségesen, azt teszi, amit én.

Az életkedved nem hagyott el soha? Nem kísértett meg, hogy csak feküdj és „kiszállj”?

A „kiszállás” sokkal nehezebb út. Szerintem, akik ezt választják, azokkal egyéb baj is van. Persze, sokszor magam alatt voltam, sőt, vagyok is, szerintem ugyanannyiszor, mint általában az emberek, de mivel velem történt ez a baleset, ami miatt szerintük kötelező a búskomorság, én pedig ugyanolyan jókedvű vagyok, mint azelőtt, hát túl van kompenzálva a megítélésem. Gyűlöltem és rettenetesen röstelltem a tolókocsit, ezért semmi más nem érdekelt, mint hogy kikerüljek belőle. Nem figyeltem arra, hogy szépen tanuljak meg járni, az volt a fő, hogy járjak. Rondán akár, de segédeszköz nélkül.

A könyv humora azt tükrözi, hogy tényleg tudtad iróniával kezelni a legvacakabb helyzeteket – vagy utólag néztél rájuk így?

Az írás a szórakozásom. Játék. Arra törekszem, hogy élmény legyen nekem, és másoknak is. Az élet ugyanilyen játék – igyekszem így élni. Sok mindent el lehet ütni poénnal, de, persze, nem bármit. A Hoppárézimi! is tele van olyan helyzetekkel, tapasztalatokkal, amikor szó sincs humorról, pedig akkor már túl voltam a ’85-ös éven, ami baromi kemény volt. Sok mindent elfelejtettem szerencsére, de arra konkrétan emlékszem, hogy milyen nehéz volt több hónapos fekvés után ülni, és ami még konkrétabb emlék: a fejemet tartani!!! Olyan voltam, mint egy rongybaba. Óriási küzdelmembe került például tévét nézni. Lehet, hogy emiatt utálom a tévét. Én akkor minden voltam, csak az akaraterő bajnoka nem. Nyüszítettem, hogy vissza akarok feküdni. Sokat segített, hogy a kenuedzések emléke még elevenen élt, és apukám is nagyon hajtott, ő se akarta, hogy másokra legyek utalva. De nem tudom, ha ’85-ben képes lettem volna naplót írni, az ugyanilyen vicces és sikeres lenne-e, mint a 86’-os Hoppárézimi!

Találtál valamiben örömöt bénán is?

Abban, hogy moziztam az elmémben. Mindenféle történeteket meséltem magamnak. Beszélni nem tudtam, velem se beszélt senki, de igényem volt a beszélgetésre, így egyedül oldottam meg. Elég nehéz erről az időszakról mesélnem, mert teljesen más tudatállapotban voltam, mint egy korombeli egészséges fiú. Például, aki éhezik, azt az éhség beszűkíti, lelki nyomorékká teszi, azzal, hogy eluralja az egész gondolatvilágát. Én is ilyen voltam, csak engem a fájdalom uralt. Minden mozgás fájt. A fekvést ki lehetett bírni, de ha jöttek tornáztatni, vagy bármit csinálni, nekem az támadás volt. Amikor jött a gyógytornász és nekiállt „kínozni” (a görcsben álló kezemet kimozgatni, ami rettentően fájt, meg ugye kiültetni a tolókocsiba, na, hát az is borzalmas volt!), rettenetesen gyűlöltem azt a nőt, pedig csak a munkáját végezte. Én akkor nem tudtam racionálisan nézni, hogy a torna javamra válik, és idővel nem fog fájni. Visszazuhantam egy beszélni nem tudó kisgyerek vagy egy állat szintjére, aki ugyan ért dolgokat, de nem lát rá a saját helyzetére kívülről. Kilenc hónap alatt újra emberré váltam. De erről a legrázósabb időszakról alig beszéltem, alig írtam, sőt, keveset is gondolkodtam, mert nem túl szívderítő emlékezni rá.

Maga a baleset sem vesztette el az érzelmi töltését?

Nem, hiszen meghatározta az egész életemet. De ez nem jelenti, hogy ezen rágódom. A „miért történt?”, „miért pont velem?” stb. egy, talán két évig foglalkoztatott, akkor se folyamatosan. Utána inkább az zavart, hogy a balesetem állandó téma maradt. (Ennek sosem lesz vége, mert az embereket az érdekli, amitől félnek.) De semmit nem lehet visszacsinálni, tehát, ami van, abból kell a legjobbat kihozni. A baleset pl. egy szempontból rögtön jól jött. Gyenge tanuló voltam, első gimiben hamar kiderült, hogy a jegyeimmel nagy gondok lesznek. Két évre mentesültem a dögunalmas tanóráktól, aztán egy bentlakásos mozgássérült intézetben végeztem el a gimnáziumot. Mivel beszélni nem tudtam, ill. egy tanár se vette a fáradságot, hogy meghallgasson, sose feleltem, írásban viszont folyton puskáztam. Még így is éppen csak nem buktam meg! Sejtelmem sincs, mihez kezdtem volna, ha nem jön a baleset. Sok mindent köszönhetek annak az autósnak, aki elütött. Így alakult az életem, minden sikerével és veszteségével együtt; rég nem agyalok rajta. Az emberek – talán Te is – azt hiszik, az összes gondolatom a baleset körül forog, de ez tévedés. Szexen, jó nőkön sokkal inkább gondolkozom. Meg a könyvemen, ha éppen írok.

A lányokhoz, nőkhöz való viszonyod hogyan alakult? Nem vette el az önbizalmad a baleseted?

Dehogy vette! Sőt! Bár rettenetesen szégyelltem és a mai napig szégyellem a nyomorékságomat, azon sokat dühöngtem, hogy a baleset miatt mennyi csajozásról lemaradtam! És hiába volt – kizárólag a könyvsikernek köszönhetően – több száz csajom, ez a hiányérzet csillapíthatatlanul bennem maradt.

A Hoppárézimi! megjelenésével a „barátaid” – akikről írtad, hogy a baleset után magadra hagytak – nem próbáltak meg visszatérni?

Nem. A felépülést követő állapotom sem volt túl vonzó, még ha utána sosem látott sikereket értem is el. Furcsa volt viszont, hogy az utcán egyik nap mindenki látványosan undorodik tőlem, aztán éles váltás (könyvmegjelenés), és ugyanazok az emberek másnap már a vállukon visznek és gratulálnak, hogy mekkora „jó fej” vagyok. Ma sincs sok barátom, magamnak való típus vagyok, de párakkal azért megmaradt a kapcsolatom. Az írógép mellett Barni, a saját fiam a legjobb barátom, akivel együtt lakunk, beszélgetünk, néha vitázunk, de mindig szeretjük egymást, már 20 éve. Megható volt és meg is lepett, hogy épp tegnap, mikor éjfél körül bementem hozzá, azt kérte, énekeljek neki, mint gyerekkorában, este, elalvás előtt. Így elénekeltem a Nemzeti dalt, az Én vagyok a zöld uborka című bábfilm dalát, a Süsü-dalt, a Szózatot, a Himnuszt és végül a „Jó éjt gyerekek…” kezdetű Füles Mackó-s dalt.

Három gyereked van. Másképp élted meg az apaságot nagyon fiatalon és most?

Ifjúként azt hittem, az élet értelme a csajozás. Ma már tudom, hogy: a gyerek. Egész korán, 13 évesen szerettem volna apa lenni – mármint egyszer majd. Barni 23 éves koromban született. Kezdettől fogva rajongva szerettem, aztán az öccsét, Marcit is… És most a kis Tenzit ugyanúgy. Ez nálam semmit se változott. Mint ahogy az írói stílusom se sokat. Ma is imádok a szavakkal viccelni, játszani, épp, mint fiatal korromba’. Kárrámbá! A kötet megrendelhető a hopparezimirendeles@gmail.com címen.

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Olvasna még a témában?

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!