Szimpatika – Mit kell ezzel az izével csinálni?

A házban, ahol egymás fölött lakunk, gyereknek lenni jó. Mert valaki a felnőttek közül biztosan ráér. És ha nem ér rá, akkor se tud a gyereknek ellenállni. Eszter sok trükköt ismer, amivel képes levenni a lábamról, amikor én dolgoznék, de ő játszani szeretne. „Rajzolunk?” – kérdezi. És hozzáteszi: „Én már jobban szeretek rajzolni, mint iPad-ozni.” Tudja ugyanis, hogy rossz szemmel nézem a gépnyomogatást, viszont minden igazi játékban benne vagyok. Miként a diafilmen és a rádió esti meséin felnőtt öregek többsége. Mert mi még azt tanultuk, hogy a filmekből kapott kész képeknél jobb a mesélt mese, a kézi rajz jobb, mint a gépi, és nincs olyan közösségi oldal, mely felvehetné a versenyt egy jóízű beszélgetéssel.

Igazunk van?

Talán igen. De nem tudhatjuk. Elmesélek erről egy történetet.

Több mint negyedszázada annak, hogy egy dél-koreai barátunktól kaptunk egy computert. 1986-ot írtunk, s nekünk fogalmunk sem volt, hogy mit kell ezzel az izével csinálni. Kifizettük rá a vámot, ami nem volt kevés, majd megpróbáltuk a gépet eladni. Nem volt könnyű. Akkoriban, a rendszerváltás előtt, csak kevesen tudták, hogy mire jó egy ilyen otthoni számítógép. Csak jó néhány évvel később, a kilencvenes évek közepén kezdtük el sejteni a dolgot. Fiam akkor kezdett el átállni a Commodore 64-ről személyi számítógépre, azaz PC-re. A gyerek első computerét egy idősebb barátjával saját maga építgette, bővítgette. Minden szülinapra és karácsonyra számunkra érthetetlen dolgokat kért, alaplapot, RAM-ot, meghajtót és egyebeket. Haragudtunk érte, mert azt gondoltuk, hogy túlságosan drága hobbi, hiszen úgyis csak játszik vele.

Nagyot tévedtünk. Végül informatikus lett, s egészen jól megél belőle.

Abban az időben, amiről beszélek, tehát az évezred utolsó évtizedében történt, hogy a nemzetközi nagyvállalatok, a multik elkezdtek számítógépes rendszereket munkába állítani. De hol voltunk még attól, hogy ezeket a méregdrága eszközöket otthon is használjuk? S főleg, hol voltunk még attól, hogy otthon is internetezzünk? Az otthoni számítógép-használat és internetelérés az évezred elején kezdett növekedni. Viharos gyorsasággal. A hálón ma már „minden” rajta van: a világvallások szent könyvei, receptek, menetrendek, időjárásjelző kameraképek, az orvosi ügyeletek nyitva tartása. És sajnos minden egyéb is, a bombakészítés leírásától a pornóig. Tévelygések, erőszak, kuruzslás, átverés. Akárcsak a hétköznapiban, a virtuális világban is folyik a harc a jó és a gonosz, igaz és hamis, értékes és talmi között.

Mindenről és mindenkiről folyamatosan nő a hálón található adatmennyiség. Az emberek önszántukból is rengeteg tudnivalót tesznek fel önmagukról. Az egyre népszerűbb közösségi oldalakon akár több száz rokonból és barátból álló ismeretségi kör is nyilvánossá válik. Egyre kevesebb az olyan cég, aki ne keresne rá a felvételre jelentkezőre, és ne elemezné az interneten talált információkat. Nincs olyan társkereső, aki ne tenné ugyanezt. És van-e olyan hatóság, amely ellent tud állni a kínálkozó lehetőségnek? Szerintem nincs.

Baj ez?

Ha titkolnivalónk van, akkor baj. Nekem azonban nincs titkolnivalóm. Csak valami régről itt maradt zárkózottság tiltakozik bennem, valami rejtőzködő félelem. Ezt az érzést a fiatal korosztályok már nem ismerik. Régi beidegződés, amit el kell felejteni.

Sokan, akik nem használnak, és nem is akarnak számítógépet, internetet használni, éppen erre a kiszolgáltatottságra hivatkoznak. De én azt hiszem, ellenkezésük oka inkább a félelem. Félelem az újtól, attól, hogy már képtelenség behozni a lemaradást. Tökéletesen megértem őket. Pontosan emlékszem, hogy amikor közel húsz évvel ezelőtt a sajtó átállt számítógépes rendszerre, sokan és sokszor sírtunk. Csak már elfelejtettük, ahogyan arra sem emlékszünk, milyen nehéz volt, amikor autót tanultunk vezetni, vagy amikor először kellett a mobiltelefon memóriájából egy telefonszámot kikeresni. Átestünk ezen valamennyien, akiknek már felnőttként kellett ezt a sok technikát megtanulni.

Szóval, én abba a korosztályba tartozom, amelyik sokáig el sem tudta képzelni ezt a virtuális térben való létezést. Mégis, ma már nem tudok számítógép nélkül élni. Úgy érzem, legalábbis. A számítógépem zenét játszik, filmet vetít, kijavítja a helyesírási hibáimat. Reggel az első, hogy be-, s este az utolsó, hogy kikapcsolom. Megnézem a leveleimet, elolvasom a híreket, megnézem az időjárást, ha van időm, rákukkantok kedvenc blogjaimra. Ha el akarok juttatni egy információt a fiam tudatáig, nem hívom fel, hanem e-mailt írok. Az a biztos. A számítógépemen dolgozom, ott keresek információkat, azon keresztül kommunikálok a szerkesztőimmel. Ha külföldön vagyok, akkor is.

És éppen ez a bajom vele. Nem attól félek, hogy olyasmi is kiderül rólam, amit titkolni szeretnék. Mert ha van ilyen, biztosan nem az internetre fogom feltölteni. Nem attól félek, hogy gépnyomogató unokáim szeme elromlik, kreativitása lecsökken, képzelőereje sérül. Mert azt tapasztalom, hogy sokkal jobban szeretnek a való világban játszani, mint a virtuálisban. Nem gondolom, hogy azért olvas a mai fiatal korosztály keveset, mert a számítógép elvonja a könyvtől. Szerintem ma is vannak olvasók, miként régen is voltak könyvkerülők.

Sokkal inkább azért haragszom az internetre és a számítógépre, mert rabszolgává tesz. Mert mindig és mindenhol a rendelkezésemre áll. Ezért mindig, mindenhonnan rendelkezésre kell állnom. Haragszom rá, mert, bár elmegyek szabadságra, nem vagyok szabad, nem tudok kikapcsolni és kikapcsolódni.

Nem tudok elbújni. Nincsenek határok, se távolságok.

Jó ez, vagy rossz? Mindkettő. Hiszen nem csak a virtuális, a való világ is ilyen.