Szimpatika – Hajlékteremtő

Mégis kevesen tudják, hogy tanárból lett jómódú vállalkozó, mielőtt utcára került, és hogy olyan rendszer kidolgozásán munkálkodik, mellyel megszüntethető a hajléktalanság. Utópisztikusnak hangzik. Ám ahogy beszél – a csak neki (nekünk) korábban kinyitó szomszédos étteremben –, elhiszem, hogy ezt is megoldja.

Ön minden sztereotípiának ellentmond, amit az emberek a hajléktalanokhoz társítanak.

Pedig hajléktalan vagyok. Épp egy barátomnál lakom. Egy évet töltöttem utcán, majd jöttek a hajléktalanszállók. De jó ideje tudok lakást bérelni, és majd fogok is. Ez átmeneti állapot. Amúgy rég nem zavar, ha nélkülöznöm kell. Megjártam a magasságot és mélységet is. A 90-es évek közepéig építőipari cégem volt, több lakóparkot adtam át; jómódban éltem, aztán belekerültem a körbeszámlázásokba. Az egyik önkormányzat lenyelte minden pénzem. Na, akkor megzuhantam.

Mi volt az eredeti szakmája?

Matek–fizika szakos tanár. Csak két évet tanítottam, nem tudtam megélni belőle. Több országban dolgoztam gépszerelőként, szerelésvezetőként. Főleg Németországban, de Szíriában, a sivatag közepén is. A műszakis vénámmal napok alatt megtanultam bármit. A sok utazásra ráment a házasságom; persze, azért is utaztam, mert nem volt jó kapcsolat. Papíron nem váltunk el. Egy családi házat hagytam ott a feleségemnek, még egyet a lányomnak, én meg albérletbe költöztem. A rendszerváltás után kezdtem Magyarországon vállalkozni. Mikor megfürödtem az építőiparban, mindenemet széthordták: szerszámokat, konténereket. Rohangáltam jogorvoslatért, hiába. Maradt az utca.

De értett egy csomó mindenhez. Bárhol dolgozhatott volna.

Csakhogy lelkileg estem össze. Mert bármennyire nem én voltam a hibás, hibáztam: nem vettem észre a szerződésben a kiskapukat, na meg túl türelmesen vártam a részfizetések elmaradása után. Egy hajléktalan mindig a saját hibájából is kerül utcára. Én nem fogadtam el segítséget, túl büszke voltam. Nehezebb lett volna bekéredzkednem valahova (főleg, hogy nem láttam, mennyi időre), mint egyedül nyalogatni a sebeimet. Megszoktam, hogy saját erőből állok talpra. Csak épp nem tudtam, merre tovább, mit akarok, és azzal sem számoltam, milyen hamar leamortizálja az embert a hajléktalan lét. Elmehettem volna dolgozni, mert rendelkeztem állandó lakcímmel (ahol a feleségem lakott), de a saját bőrömön tapasztaltam, mennyire leértékelődik az ember a saját szemében, ha kukából eszik, ha totál kiszolgáltatott. Minden nappal nehezebb az újrakezdés. Az utcáról nem munkaképes senki.

A jómód után hatalmas lehetett a kontraszt. Hol aludt?

Mindenhol az égvilágon. Sokszor liftházakban, mert ki tudtam nyitni a mágneszárat. A műszaki tudás... Az első éjszakát egy épülő templomban töltöttem – 20 éve, de máig emlékszem. Nem nagyon aludtam. Egy hajléktalan, ha józan, mindig résen van. Nem tud ellazulni, pihenni. A normál életben alig ér meglepetés, bejáratott vágányokon élünk; de ha nem természetes, hogy meg tudunk fürdeni, lesz tiszta ruhánk, nagyon lecsökken az immunitásunk. Én szökőkutakban fürödtem hajnalban, néha közfürdőben. De ha nincs hol töltődnöd, a tisztaság is sokadlagos lesz.

A hajléktalanszálló miért nem merült fel?

Kerültem az embereket, elbújtam a szégyentől. Úgy egy év után mentem be szállóra. Jól megvertek, és mindenem ellopták, pedig, látja, nem vagyok gyenge gyerek. Nem tudtam, hogy engem meg lehet verni, holott mindig verekedős voltam. A kondim is kitartott, hála a sok sportnak és a kézilabdás múltamnak. De az újaknak verés járt. Egy szó mint száz: megvertek, aztán visszavertem, aztán megszerettek. Sokat voltunk együtt. Orvostól a jogászon át a segédmunkásig mindenki volt köztünk: 150-en egy helyiségben. Kipróbáltam minden szállót, ugyanazt találtam. De körülöttem kialakult egy közösség. Megosztottuk a feladatokat, aszerint, ki mire képes: ruhákat, élelmet szereztünk; és (angol mintára) létrehoztuk az újságunkat: a Fedél Nélkül-t. Hogy aki árulja, ne kéregessen, hanem pénzt kereshessen. Az Erzsébet híd alatt írtuk meg az első számot, kézzel. Azt hiszem, 4000 Ft-ért szerkesztették ki az első példányt (nyilván nem volt számítógépünk), aztán mentünk fénymásolni.

Mint az újságírás hőskorában…

Igen, és egyre nőtt azoknak a száma, akik újságozni akartak. Az elvileg minket, hajléktalanokat támogató alapítványon keresztül kaptunk egy nagyon komoly összeget újságkészítésre, csakhogy ez nem jutott el hozzánk, az alapítvány benyelte. Akkor úgy döntöttünk, megcsináljuk az Új fedél nélkül-i-t, tőlük függetlenül. Nem szeretek írni, viszont van közölnivalóm. Tudtam, hogy humorral lehet megfogni az embereket, tragédiákra nem kíváncsiak. Talán nem hiszi, de havi 40 ezer példányt adtunk el, és azóta is kéthetente megjelenünk, majdnem 20 éve. Nem engedünk senkit részegen árulni, és megosztozunk a hasznon. Mert van, aki pl. 100 Ft-ot keres, más 3000-et ugyanannyi idő alatt. Ez egy kis kommuna. Annyira, hogy időnként össze is költöztünk közös albérletbe. Amiből voltak gondok...

Az vette ki a lakást, aki a legbiztatóbb külsejű…?

Mondjuk – én. Néha nagyon gyorsan kiebrudaltak bennünket, mikor rájöttek, kik és hányan vagyunk. Máskor sokáig kihúztuk. Tudja, mindenki tartozni szeretne valakikhez. Mi próbáltunk vigyázni egymásra. Nekem voltak „ápoltjaim”, akik már nem tudtak újságozni. Sokakat el is temettem. Az alkohol, nyilván, állandó gond, de én nem ítélem el azt, aki iszik. Az utcáról hova mehet melegedni? Ahova be is engedik. Kocsmába. És ha ki akarja ütni magát, hogy ne gondoljon a jövőre, hát, azt is értem. Még velem is előfordult, nagyon ritkán, pedig sosem volt alkohol-problémám. Táraságban egy üveg jó bor vagy pár sör lecsúszik, persze. És ha hideg van, a bor segít, de mindenkinek mondom: csak a kevés, rendes bor melegít, az olcsó szesz halálos.

Hogyan lett vezető a hajléktalanok között?

Így alakult. Hozzám fordultak a bajaikkal. Rengeteg embernek ismertem az életét, néha többet tudtam róluk, mint ők magukról. Van, akin azzal lehet segíteni, hogy nem engedem inni, van, akin azzal, hogy meghívom egy italra. Van, akin úgy, hogy csak meghallgatom, mással veszekedni kell. Amikor már nagyon sokan jöttek hozzám, rájöttem, hogy nekem a hajléktalanokért kell dolgoznom. Ez pedig célt adott az életemnek. Mindenkit olyan útra próbáltam terelni, amin ő járni tud. Cipészből sem kell énekesnőt csinálni. Meg kell találni, ki mire alkalmas, ránevelni őket, hogy valamit eltervezzenek, és egyengetni az útjukat. Sokan vannak, akiket visszavezettem a társadalomba, és ma lakásuk van.

Magának nincs lakása.

Nem is lesz. Engem ez rég nem érdekel. Azt tudom, hogy nem fogok éhen halni. 63 éves vagyok, a 40 ezres kis nyugdíjamat kapom, meg amit még rá keresek. Nem az újságeladásból élek, dolgozom egy cégnek: találmányokon – de erről nem mondhatok többet. Ha bejönnek a pénzek, amire számítunk, kicsit közelebb jutok az álmomhoz. Magamnak nem gyűjtögetek. Olyan rendszeren dolgozom, ami végső soron a hajléktalanság felszámolását célozza.

Optimista.

Realista. Keresztül lehet vinni, bár sokaknak nem érdeke. Jó szisztéma és gazdasági alap kérdése. Amikor anno meglett az újság, és elhatároztam, hogy hajléktalanszállót nyitok a semmiből, akkor sem hitték el, hogy megcsinálom. Az életemnek az adott értelmet, hogy lettek céljaim, és nem volt, ami megállítson – 9 évig. Átrágtam magam a jogi paragrafusokon, majd létrehoztunk egy alapítványt, melynek én lettem a kuratóriumi elnöke. Abból indultunk ki, hogy nem akarunk olyan szállót, amilyenekben laktunk. Tudtam, hogy létezik egy hajléktalan-férőhelyre lebontott állami normatíva, ezért alig kihasznált, 150 ágyas kis munkáltatói hoteleket kerestem – maximum ennyien lakhattak egy hajléktalanszállón, télen többen. A rosszul működő hotelnek felajánlottam, hogy mostantól én fizetek bérleti díjat, így a kétszeresét kereste a tulaj, mint addig.

Megcsináltuk az előszerződéseket, majd jött a közigazgatás, ott is át kellett nyomni a tervet. Ismertek minket, mondták, hogy nagyon jó, míg a feltételeknek megfelelünk, kb. két évbe telik. Ez tíz éve, decemberben volt, és 2004 májusában megnyitottuk az első szállót a Budafoki úton: a Lehetőség Házát. Hihetetlen sok munkába került, de ezt negyedévente követte újabb nyitás, és mire magához tért a szakma, már 4 szállónk volt. Tudtam, hogy nagyon gyorsnak kell lennünk, mert rengeteg ellenséget szerzünk. A Fővárosi Önkormányzat 20 éves SZDSZ-történetének funkcionáriusai szemében mi elvettünk több mint félmilliárdot a hajléktalanokra szánt 8 milliárdból, amivel addig azt csináltak, amit akartak. Hogy az ő szállóik milyenek voltak, mi tudtuk a legjobban. Át is menekült hozzánk, aki tudott. És nálunk nem loptak, verekedtek, hanem rendet, tisztaságot tartottak az ott lakók. Közösség formálódott.

Ezt hogy érték el?

Úgy, hogy ismertük őket. Hiába kötelező x számú szociális munkást felvenni egy szállóra, mert belső tekintély kell. És muszáj az elején megmutatni, mi a rend. Mi éjszakánként jártuk a szállókat a kollégáimmal: ha valaki verekedett vagy lopott, mennie kellett. Elértük, hogy egymásnak nem engedték meg a balhét. 2-4 ágyas szobák voltak, tévével, hűtővel. Én osztottam be, ki kivel lakjon. Elfogadták. Minden jól ment, amíg föntről el nem kezdték csökkenteni a normatívánkat – a szállók meg emelni a bérleti díjakat. A fővárosi üzemeltetésű szállók nem fizettek bért, sőt, kaptak kiegészítő támogatásokat. Nekem eszméletlen összegeket kellett összekoldulnom havonta. A legtöbb hajléktalan lakott nálunk, a legkevesebb normatívát kaptuk, és egyedül mi fizettünk bérleti díjat. Miközben 120 főt kellett foglalkoztatnunk.

Hajléktalanokat?

Ugye, milyen logikus lenne? Remek rehabilitációs lehetőség volna. De szabály tiltotta, érthetetlen módon. Ugyanakkor 300 ezres büntetést fizettem, mert télen, egy hideg napon 13 fővel többen voltak a szállón, mint ahányan lehettek volna. Éjjel-nappal dolgoztam, és 9 év alatt lett két infarktusom.

Mi van most a négy szállóval?

Megvannak, de már egyházi vezetés alatt. Amikor a helyzet úgy kívánta, létrehoztunk egy kisegyházat mint gazdasági társulást, és formailag átadtuk neki a szállókat. Látszólag partvonalra kerültem, aminek sokan örültek, mert ha a szakma meghallotta a nevemet, toporzékolt. Belelátok valamibe, amibe nem szabadna: hogy a hajléktalanok támogatására fordított összegnek milyen minimális része jut a célcsoportnak évtizedek óta.

Aztán felszámolták a kisegyházakat, azóta a baptisták vezetik a szállókat a szociális törvény szerint. Ők visszahívtak, de én ezt a törvényt, ami már 2000-ben is rossz volt, nem vagyok hajlandó betartani. Amíg a régi szervezetek, alapítványok irányítanak, úgysem fog semmi változni. Aktuálpolitikába nem folyok bele, sokkal mélyebben vannak a gondok – nevetséges, hogy akik két évtizedig mélyítették a hajléktalan-problémát, most minket is felhasználnának a saját céljaikra.

Hogy vigyáz a szívére két infarktus után?

Úgy, hogy sokat dohányzom! Na jó, egy barátnőm rábeszélésére hétvégén nem dolgozom; de hétköznap továbbra is kb. napi 20 órát. 3-4 óra alvás nekem elég. Elélek még, míg dolgom van, ne aggódjon.

A család nem hiányzik?

De. Sok minden hiányzik, a család, a 41 éves lányom; de van, amire alkalmatlan vagyok. Nincs magánéletem. Amikor gondom van vagy dolgozom, megszűnik a külvilág. Engem sokáig nem bír ki egy nő se, aki igen, megérdemli. Megyek a fejem után. Csak a céljaim érdekelnek, és köztük nincs család és nincs anyagi érdek.

Mi lesz karácsonykor?

Az egész decembert hajléktalanokkal töltöm. Míg a szállókat vezettem, karácsonykor rendezvényeket szerveztünk, ajándékozással: apróságokkal, persze. A bentlakók szavaltak, énekeltek, megható volt a szeretetük. Most meg járom az erdőt, tudom, ki hol lakik, mire van szüksége. Viszem, amit tudok. Szenteste is.