Szimpatika – Védekezel?

Pedig a műsorújság heti rácshálója tényleg maga a kénköves armageddon, a reménynek manapság nem igazán osztanak szerepet.

A hírműsorok, mérhetetlen cinizmussal, tényeknek, háttérnek, objektívnek aposztrofálják horror-válogatásaikat, majd rá fél órára, s mintegy igazolandó, lelkes amatőrök háromgarasos operái trillázzák a nagyvárosi dzsungel élet-halál harcait. Végezetül főműsoridőben vár a végzet, hogy a civilizáció széthullásának gyászheroizmusával közvetítsen a jövőből: 2050, földünk a galaxisban bolyongó galacsinná változott...

A briliáns fikciók sorozatról sorozatra mutatják be populációnk végjátékait, ahol a fajtársak vagy áram nélkül maradnak, vagy nyakig ülnek a fagyban, esetleg földön kívüli intelligencia zárja sajtbura alá őket, kísérletezés gyanánt. Ha ez nem volna elég, a néhány éve még helyes cápák, gyilkos hangyák mindennapjait ecsetelő tematikus csatornák túlélőtáborokból, bunkerekből, többszörösen védett rejtekhelyekről közvetítenek, emberiségről példát, vitézségről formát ők adnak (sic!).

Na meg azok, akik a tökéletesedés etikai határain egyensúlyozva fejlesztik a személyiséget, tréningek és tornák szűnni nem akaró szériáiban; amúgy mi másban, ha a permanencia lett a mindenség mértékegysége? Nincs hétvége továbbképzés nélkül, és bár egy életen át tart a tanulás, hogy a memoriternek mi köze a gyakorlathoz, nehéz tesztelni a wellness-szállodák konferenciatermeinek temperált légkörében.

Annál inkább nyílt terepen! A szépség és a szörnyeteg egymást lesi, hisz szűkül az élettér, s szűköl benne minden vad. A kínkeservesen kialkudott társadalmi normák hűlt helyén új értékrend épül, vagy épp a semmi, olyannyira, hogy a nyelv sem stimmel már! Hiába beszélünk egyet, mind kevésbé értjük, mit mond a másik. Magunkról nem is beszélve.

Off-Grid – élet a hálózaton kívül. Az utóbbi évek szimpatikusnak tűnő trendje ez, csendes lázadása azoknak, akik nem kívánnak kiszolgáltatva létezni a nagybetűs rendszernek. Függetlenség minden, illetve áron alul, hiszen a mozgalom lényege, hogy a hivatalos energia- és gazdasági struktúrákról leválva, önállóan biztosítják a létfeltételeket, keresve az alternatívát. Nincs központi víz, gáz, elektromosság, de posta, szemétszállítás, így aztán iskola, kórház stb. sem. A géniusz és az ösztönállat egy személyben. Jó ez, vagy szenvedés?

Ez is, az is. Teljes életemben a szuverenitás határait kerestem, sőt, feszegettem is azokat, de rendesen. Aggódom, csakúgy, mint bárki más, a jövő miatt, különös tekintettel gyerekeimre. Megdöbbent, hogy kevesebb mint húsz év múlva háromszáz millió klímamenekült toporoghat a kontinens határain, mondhatnám a rendszerenkívüliség adottságával. De mi a rendszer, ha nem mi?

A jelen elvetemült, gonosz és kizsákmányoló, illetve ilyetén szörnyek irányítják. Remek, de akkor mi van? Ne fizessek adót, ne higgyek az intézményben, a jogaimban, akár az öklök erejében, ha kell? A védekezés nem változás. Attól, hogy kikapcsolom a tévét, a műsor még benne lesz, attól, hogy az én agyamat nem, másét még ledarálják. A tudás, annak megosztása mindinkább felelősség, arisztokratikusan kivonulni nem lehet, különösképp oda, ahol mások generációk óta képtelenek talpra állni.

Ki vagy mi, kire vagy mire van hatással, tyúk és tojás kérdése. Na meg az összeesküvés-elméleteké, azokból sosincs hiány. Egyvalami biztos: a túláradó, kincstári optimizmus az apokalipszist illetően csak tovább erősíti a polarizációt, miszerint a világ végül Orkok és Tündék háborújának színtere lesz, nélkülözve mindent, mi emberi.