„A mentális felkészülés a lényeg”

2013. 11. 10.
Szerző: Kalmár András
Pásztory Dóra kétszeres paralimpiai bajnok úszó. 2000-ben a Sydney-i paralimpián 200 m-es vegyes úszásban aranyérmet, 100 m-es pillangóúszásban bronzérmet szerzett, majd a 2004-es athéni paralimpián 200 m-es vegyes úszásban aranyérmet, 100 m-es hátúszásban és 100 m-es pillangóúszásban egy-egy ezüstérmet szerzett. 2005-ben visszavonult, jelenleg sportújságíróként dolgozik. És babát vár. A sportolóval 2013 októberében beszélgettünk.
Mesélted, hogy azért is hagytad abba az élsportot, mert eleged volt a hajnali kelésből. Most viszont, hogy decemberben megszületik a kisfiad, majd újra jön a kialvatlanság...

Remélem, hogy nem így lesz. Szerencsés vagyok a terhességgel, egyáltalán nem „teher”, jókat tudok aludni és pihenni, nincsenek rosszulléteim vagy kellemetlen mellékhatások. Persze, ha megszületik a kicsi, az egy új helyzet lesz. Ha a gyerek az én alvásigényemet és az apja alvásmélységét örökli, akkor 12 órákat fog majd aludni úgy, hogy meg se nyikkan. De komolyan, egyáltalán nem tartok attól, hogy mi lesz a szülés után. Sok segítségünk lesz, mert mindkét nagymama a közelben lakik, és valószínűleg a párom az első időkben otthonról fog dolgozni. Nyilván sok mindent meg fog tudni oldani ő is, de sok olyan dolog lesz, amire nekem magamtól kell majd rájönnöm, pl. hogy hogyan tudom egyedül megfogni a gyereket és megtartani.

Fotó: Kaunitz Tamás
Tartasz attól, hogy nehéz lesz a pelenkázás vagy a fürdetés?

Életemben nem pelenkáztam még gyereket, de nem tartok tőle jobban, mint egy átlagos leendő anyuka. Azok az alapvető bizonytalanságok vannak bennem, ami bárkiben, aki az első babát várja. Most találkoztam egy barátnőmmel, aki szintén végtaghiányos, és 8 hónapos gyermeke van, ő is azt mondta, hogy nyugodjak meg, hiszen ahogy a biciklizéstől kezdve a cipőfűzésen át a hajgumizásig mindent megoldottunk az életben, ez is menni fog, ha elég kreatívak vagyunk hozzá.

Tudom, hogy a korrekt elnevezés az „ép”, és az ellentéte a „„fogyatékkal élő”, de nem bántó ez? Valaki egyszer azt mondta: én nem fogyatékkal élek, hanem a férjemmel.

Valahogy el kellett nevezni, de én sem érzem úgy, hogy fogyatékkal élő lennék. 142 olyan másik identitásom van, amit ki lehetne emelni, de vannak olyan helyzetek, amikor ezt a megnevezést kell hangsúlyozni. Őszintén megmondom, engem egyáltalán nem érdekel a szóhasználat, annyira sokadlagos dolog. Ha én azon sértődnék meg, hogy minek neveznek, akkor nagyon sok kellemetlen napom lenne. Csúnya és rossz szándékkal is lehet azt mondani, hogy fogyatékkal élő, és minden bántás nélkül is azt, hogy rokkant. A szándék a lényeg, és az, hogy milyen kontextusban van a szöveg.

Igen, de mégis furcsán hangzik az, amit például most szeretnék kérdezni... Mit gondolsz, ha „épnek” születsz, akkor is élsportolóvá váltál volna?

Azt hiszem igen, de biztos nem lettem volna ilyen sikeres. Az úszáshoz nem voltam tehetséges, de a parasportban még nem annyira szoros a verseny, nincs is annyi versenyző, hogy a tehetségnek olyan nagy szerepe legyen, mint az épeknél. A parasportban a tehetséget még lehet kompenzálni sok edzéssel, meg egy jó edzővel – nekem ez adatott meg, nem a tehetség. Alapvetően versenyző típus vagyok, ez azelőtt is látszott, hogy sportoltam volna, és azután is. Ez személyiségfüggő, egyfajta adottság, ami ha találkozik a tehetséggel, vagy egy olyan közeggel, mint amibe én kerültem – ez volt az ANK Úszóklub Pécsen –, akkor az nagy szerencse. Nekem szerencsém volt.

Fotó: SUHANJ! Alapítvány
Ezt a versenyösztönt hol tudtad kiélni, miután abbahagytad az úszást?

Elég sok helyen; néha előny, néha hátrány ez a fajta habitus. A munkaerőpiacon például kifejezetten előnyös... (nevet) Amikor abbahagytam a sportolást, elkezdtem az egyetemet, ott meg, ugye, vannak a vizsgák. Van olyan, amelyre ugyanúgy hónapokig készülni kell, mint egy világversenyre. Nekem nem a fizikai kihívás hiányzott, hanem az, hogy mentálisan a topon legyek... Én ezt a részét szerettem az élsportnak, a koncentrációt, ami egy versenyen rám nagyon jó hatással van. Rengeteg olyan helyzet van az életben, amikor az ember ezt kamatoztatni tudja. De a felkészülés fizikai része nagyon nehéz. 2004-ben volt a második paralimpiám, arra már egy sportpszichológussal, Lénárt Ágotával készültem. Ennek az volt az oka, hogy nem bírtam az edzések monotonitását. Ágota segített abban, hogy kibírjam az olimpiáig tartó utat, az évi 562 edzést, és az edzésenkénti 5-6 km úszást.

Azt gondolom, hogy nincs az úszásnál unalmasabb sport.

Ezzel maximálisan egyetértek. Van, aki nagyon jól bírja a monotonitást, de én nem ilyen vagyok. Visszatérve az olimpiára: szerintem a mentális felkészülés a lényeg, és az nem egy órával a verseny előtt kezdődik, hanem előtte egy évvel, fél évvel, amikor a versenyző elkezdi leképezni a versenyhelyzetet, látja magát a medencében a verseny előtt, hogy miként fog teljesíteni, egészen addig, hogy beér a célba, ránéz a kivetítőre, és ott az egyes a neve előtt, és az idő, amit úszott. Nagyon sokféleképpen lehet úszni, de nem azt képezed le, hogy milyen technikával úszol, hanem azt, hogy bírod, elöl vagy, jó állapotban vagy, érzed, hogy eggyé válsz a vízzel... Meg azt is, hogy nem izgulsz...

Tehát tulajdonképpen annyiszor lejátszod magadban a dolgot…

...hogy amikor odakerül az ember, akkor úgy érzi, hogy otthon van, hisz már ismeri a szituációt. Onnantól kezdve, hogy az első kép megjelent az athéni uszodáról, én mindent megnéztem, megtanultam, és amikor tényleg beléptem oda, már tudtam, hogy hol van a lelátó, a kivetítő, milyen a rajtkő. Otthon voltam. A tudatalatti megnyugtató választ ad egy ilyen helyzetre.

Van ebben valami transzcendencia.

Igen, és most már annyira kiegyenlített az élsport, hogy egyszerűen ilyeneken múlik. Egy olimpiai döntőben ott van nyolc ember, nyilván maximálisan felkészültek, alkatilag és tehetségben egészen hasonlóak, vagy esetleg van egy kiemelkedő, de utána is hét helyet osztanak le. Min múlik, hogy ki lesz a második vagy a harmadik? Egy ötven gyorson nem is látod, hogy ki ér be elsőnek. Én minden sportolónak vagy szakvezetőnek azt ajánlom, hogy lássa be, mennyire fontos a sportpszichológus és a mentális felkészülés.

Amikor már ezredmásodperceken múlnak a helyezések, van még az élsportnak értelme?

Nehéz kérdés, de például a parasportnak van. Az még mindig inkább az emberről szól, és nem a teljesítményről, mint az épek sportja. Egészségesebb közegnek tartom. Iszonyúan sokat változott azóta, hogy visszavonultam, hisz eltelt majdnem tíz év. Nagyon sok országban fejlődött az esélyegyenlőség, az infrastruktúra, új sportolási lehetőségek nyíltak a fogyatékkal élők számára, és ez meg is látszik a parasporton. Most már Magyarországon is ugyanazt a jutalmat kapja egy paralimpiai bajnok, mint egy olimpikon. Nálunk nincsenek nagy pénzek, komoly szponzorok, de egy fogyatékos embernek ez akkor is egy óriási kiugrási lehetőség. Itthon nagyon kevés olyan fogyatékkal élő ember válik ismertté, aki nem sportoló. Nem ismersz pl. fogyatékos akadémikust, a művészek között lehet látni néhányat, de nem jellemző.

Mennyi a különbség egy ép sportoló és egy parasportoló teljesítménye között, például az úszásban?

Sors Tamás 59 másodperc alatt ússza le a százméteres pillangót kilences kategóriában, míg a pillangó világcsúcsa 49,8252 mp-nél van. Tehát 107 másodperc a különbség, ahhoz képest, hogy a fél karja hiányzik…

Hogyan állapítják meg, hogy ki milyen kategóriába tartozik?

Egytől tízig vannak a kategóriák, a tízes kategóriájú sportoló a legkevésbé sérült. Ezt egy bizottság dönti el. A végtaghiányosoknál ez könnyű, hiszen adott, hogy mekkora egy csontom, és hány centi hiányzik belőle. Nagyon leegyszerűsítve, csak a szemléltetés kedvéért, ezt valahogy úgy kell elképzelni, hogy ha pl. 90-től 100 centiig van meg, akkor az kilences kategória, ha csak 80-tól 90-ig, akkor nyolcas kategória, és így tovább. Nyilván sok szempont van, megvannak-e a csontok, abból mennyi mozog, mennyi használható, milyen az izmok fejlettsége, nagyon összetett dolog ez a kategorizálás. És nem is lehet mindig igazságos, mert tíz kategória van kétszázötven különböző sérülésre. Az egyik legnagyobb feladata a parasportnak, hogy erre egy átláthatóbb rendszert találjanak ki. Ráadásul a kategóriák miatt nehezen közvetíthető egy paraverseny a tévében. Sokan panaszkodnak, hogy alig lehet parasportot látni, ami igaz is, de őszintén, ez nem tv-barát műfaj, hiszen nálunk ugyanarra a számra tíz mozgássérült kategória és három látássérült kategória jut, és ha vége, jön a tizenhárom eredményhirdetés. De ha tudjuk azt, hogy Sors Tamás az ötvenméteres pillangó döntőse lesz, akkor érdemes lenne akár csak azt a két percet is közvetíteni, mert az emberek megnéznék, és ugyanúgy drukkolnának a magyar versenyzőnek, mint az olimpián. És egy picit betekintést is nyernének a műfajba.

Amikor kategorizálnak, nem lehet csalni?

Volt erre példa, nem is egy. De olyanról még nem hallottam, hogy valakinek ezért elvették volna az érmét. A parasportolók is tudják, hogy ki az, aki kerekes széken jár a versenyre, aztán amikor már véget ért, két lábon távozik. Vannak, akik megpróbálnak erre rájátszani. Épp ezért a verseny közben is folyamatosan figyelik őket.

Egyszer valahol mesélted, hogy sokszor úszás közben magadban közvetítetted a medencében zajló eseményeket. Aztán el is mentél az Eurosporthoz kommentátornak. Mindig is szerettél beszélni?

Nekem az volt a tapasztalatom az ELTE kommunikáció szakán, hogy nagyon elméleti az oktatás. Ha valaki nem tud egy órán, vagy akár tíz percen keresztül folyamatosan beszélni viszonylag helyes magyarsággal, akkor azt nem fogják egyetlen egyetemen vagy főiskolán sem megtanítani erre. Az én beszélőkém pedig viszonylag hamar elindult, előbb kezdem el beszélni, mint járni. Ami azért érdekes, mert azt gondolták, hogy nekem a mászás kényelmetlen lesz az asszimmetriám miatt, és majd biztosan előbb felállok. Ehelyett nekem a mondanivalóm fontosabb volt, mint az, hogy elkezdjek járni. Szóval elég gyorsan eldőlt, hogy a kommunikációval nekem sok gondom nem lesz. Mikor 16 évesen Sydney után a média felfigyelt rám, akkor jöttem rá, hogy nagyon fontos dolog, hogy az ember ki tudja fejezni önmagát. Ekkor dőlt el, hogy ebbe az irányba szeretnék továbbtanulni. A kommunikáció szakot egy időben kezdtem el az Eurosport-beli munkámmal, 2005-ben.

Hogyan jött a Magyar Narancs?

Nagyon szerencsés egybeesés folytán: az Eurosport magyar nyelvű szerkesztőségének vezetője, egyik kollégám, Szabó Gábor javasolt engem, mert bár őt kérték fel, neki nem volt ideje és kapacitása erre. Én írott sajtó szakirányon végeztem, és mindig is nagyon szerettem írni. Elkészítettem az első interjúmat, ami szerencsére nagyon tetszett a főszerkesztőnek, és azóta gyakorlatilag teljesen szabad kezet kapok, ami nagyon ritka, és remek lehetőség. Az újságírói pálya csúcsa, amikor az ember szabadon és kötetlenül beszélhet olyanokkal, akikre amúgy is nagyon kíváncsi, és erre még hely is van. Kevesen gondolnak bele, de a nyomtatott sajtóban, hetilapban sportolókkal készített interjúk a legnagyobb terjedelemben ebben az újságban jelennek meg.

Fotó: Szász Norbert
Őszintén, mit gondolsz az élsportról? A gyerekednek engednéd, hogy élsportoló legyen?

Öl, butít és nyomorba dönt… (nevet) Nagyon remélem, hogy Barnabás egy olyan közegben és társadalomban nő majd fel, ahol semmifajta olyan nyomás nem lesz rajta, amitől neki az élsport irányába kellene mozdulnia. Persze, ha valamiben kiemelkedően tehetséges lesz, és ő is szeretné, akkor természetes, hogy mindenben támogatni fogom. Rengeteg olyan példakép és személyiség van a sportolók között, akire jó felnézni. A Magyar Narancs-os interjúk ezért jelentenek nagy élményt számomra. Az élsport nem mindenkire van jó hatással, sajnos van, akinek a gondolkodása korlátozottá válik tőle, és a sportkarrier befejezése után nem találja a helyét a világban. De kétségtelen, hogy itthon nagyon élsportcentrikus a rendszer, a gyerekeket nagyon korán beszippantják, ami nem feltétlenül okoz örömöt a számukra. Ezzel szemben a szabadidősport és a rendszeres mozgás nem része a mindennapjainknak, a tömegsport meg a legtöbb ember számára szinte nem is létezik. Ilyen szempontból a skandináv modell sokkal közelebb áll a szívemhez, ahol az az alapvető cél, hogy mindenki heti háromszor sportoljon az egészsége érdekében. Azért is jó ez, mert így egy sokkal nagyobb merítés jön létre, jobban kiderül, hogy ki a tehetséges. Ha pedig valaki szeretne olimpiai bajnok vagy élsportoló lenni, és úgy érzi, hogy jó neki a heti tizenegy edzés, akkor tegye azt. A legnagyobb probléma az élsporttal, hogy kiöli az ember sportszeretetét. Én is úgy hagytam abba az úszást, hogy gyakorlatilag azóta sem csinálok semmit, pedig tudom, hogy kéne, mert egészséges, de semmi örömöt nem lelek benne. Sajnos általános, hogy huszonévesen kiégnek a versenyzők, és hiába van egy remek karrier a hátuk mögött, ha utána ötvenéves korukig meg sem mozdulnak.

Ha nem is sportolsz, de nagyon aktív civil életet élsz, mozgósítasz, segítesz...

2011-ben kerültem a SUHANJ! Alapítvány közelébe, és akkor találkoztam az alapítókkal, Gusztos Péterrel és Kovács Patríciával. A tömegsport hiánya és az élsportcentrikusság a parasportban is észrevehető: mindig hiányzott egy szervezet vagy a törekvés arra, hogy megvalósítsunk valamiféle tömegsportot a fogyatékkal élők számára. A SUHANJ! célja az, hogy megossza a mozgás örömét sérült és fogyatékos társainkkal. Ennek van látványos része, amikor az utcai futóversenyeken vagy triatlonversenyeken, maratonokon elindulunk kerekesszéket tolva, de minden héten van közös futás is a Margit-szigeten, valamint spinning-edzés látássérülteknek, sőt, járhatnak a végtaghiányosok úszni is, egy végtaghiányos oktatóhoz. A cél az, hogy rendszeresen mozogjunk, ezen van a hangsúly. Szeretnénk széles spektrumot kínálni a fogyatékosoknak, hogy ha sportolni szeretnének, akkor legyen választási lehetőségük. A Spar Budapest Maratonon is indulunk, itt több lehetőség van támogatni minket, megismerkedni, futni velünk, és nagyon drukkolni azoknak, akik a SUHANJ! kék mezében indulnak.

A másik szívem csücske a Gondolkodj egészségesen!, ami egy óvodai kezdeményezés. Három évet dolgoztam velük, és most is maximálisan mellettük vagyok. Ez egy szemléletformáló program, aminek az a célja, hogy egy holisztikus gondolkodást tanítson meg a szülőknek az egészség fogalmával kapcsolatban. Itt nem csak arról van szó, hogy mozgunk és egészségesen eszünk, hanem a környezetvédelemről, a toleranciáról, a higiéniáról, a kultúráról és számtalan más területről is. A szülők egy egészségzsákban kapnak egy kiadványt a karácsony előtti hónapokban, praktikus és közérthető tanácsokkal. 1500 óvodában 55 ezer zsák kerül kiosztásra a kiscsoportosok szülei között. Most a meseterápia az egyik fő pillér, és ezt már mi is alkalmazzuk: minden este magyar népmeséket mesélünk Barnabásnak a pocakban.

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Olvasna még a témában?

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!